Marija Vasić Oštrozubi – Az élesfogú



Marija Vasić Donojan (Marija Vasity Donojan) – Senta, 13. 02. 1967 –

Oštrozubi

     Bio je prolećni dan. Price su izvijale svoje cvrkutave pesme, a ljudi, vrativši se s poslova, kupali su se u svetlosti umora.

     Svi su radili na svojoj sudbini: drveće, biljke, ajkule. Svi, osim Stvoritelja! On je u razdrtoj odeždi ležao naspred puta. Donja mu je usna visila grozno otrombljena; zubi su mu bili prljavi, a prašina se se mešala sa plavim talasima njegove kose. Umrtvljeno od teškog dremeža, klonulo na šljunak, njegovo je telo s mukom pokušavalo da se pridigne.

     Snaga ga je izdala i on je ležao tu, nemoćan kao izgažena glista, neosetljiv kao kakva ispljuvana kora. Potoci vina ispunjavali su ulegnuća koja su izdubili nervozni pokreti njegovih ramena. Tupost sa svinjskom njuškom zakriljavala ga je svojim zaštitničkim krilima i gledala ga pogledom punim ljubavi. Njegove noge opuštenih mišića vukle su se po zemlji kao dve slomljene katarke. Krv je tekla iz njegovih nozdrva: pri padu udario je licem o neki kolac. Bio je pijan! Užasno pijan!

     Rekao je:

     Oh! Nikad nećeš znati, mladiću, koliko je katkad teško držati u rukama uzde svemira! Krv navire ponekad u glavu od naprezanja da se iz ništavila izvuče još jedna kometa s nekom novom rasom duhova.

Az élesfogú

     Tavasz volt. Madárcsicsergés töltötte ki a teret, az emberek meg, munkából hazatérőben, a fáradtság sugaraiban fürödtek.

     Mindenki saját sorsával volt elfoglalva: a fák, a növények, a cápák. Mindenki, a Teremtőn kívül! Ő az út közepén lévő kátyúban hevert. Alsó ajka lilakéken lógott, fogai piszkosak voltak, szőke hajtincse porral keveredett. Mély álomba merült, salakon heverő ernyedt testét kényszerdetten próbálták felemelni.

     Elhagyta ereje, eltaposott giliszta tehetetlenségével, agyonrágott bőrdarab érzéketlenségével hevert. Az ideges vállmozdulatai által kivájt bemélyedéseket borpatakok töltötték ki. Disznóorrú egykedvűség vette védőszárnya alá, szeretettel tekintett rá. Ernyedt lábát törött mankóként vonszolta. Orrából dőlt a vér: arccal egy karóra esett. Részeg volt! Holtrészeg!

     Megszólalt:

     Ó, te fiatalember, sosem fogod megtudni, milyen nehéz a világűr gyeplőjét tartani! Néha, mert a semmiből akarsz új szellemet, új üstököst teremteni, megszakadsz az erőlködésbe.

Fordította: Fehér Illés