Ratko
Đogatović (Gyogatovity Ratko)
Srednja
Snjegotina kod Čelinca, 1956 –
Kaza
Svejedno
krenemo li od početka, sredine ili kraja
ili iz samog središta zbivanja i stvari,
vidiš kako smo svi zadešeni
u
svojoj odsutnoj tački.
Dok se zemlja vrti oko ledene ose,
mi se ravnamo prema časovnicima i prolazimo.
Vrijeme je uvijek na pozitivnoj nuli.
Dakle, neriješeneo.
Smrt kao sjenka, korača iza nas, i vreba:
njen zagrljaj je ništavilo.
Dotle, onamo, u neporednoj stvarnosti,
život je jedna svakodnevna trka i borba,
svakodnevna muka i svodnevno izdajstvo:
ili nam bježi ili nam osporava:
čovjek je rupa,
i shvata li svoj nemogući položaj,
jedinstveni,
svoj nerješivi spor i apel, onda zna,
da postoji ovdje pred većom sudbinom,
a, uspravi li se prema nebu, ili upita za
usud,
odgovor je večno ćutanje, ćutanje i
ravnodušnost.
Mese
Mindegy
hogy a
kezdettől vagy a végtől
vagy
az események közéből indulunk,
végső
pillanatunkban
mindannyian
megrettenünk.
Míg a
föld fagyos tengelye körül forog,
mi
órák után igazodunk és átjutunk.
Az idő
mindig a pozitív nullán van.
Tehát,
döntetlen.
A
halál árnyékként követ és les:
ölelése
megsemmisülés.
Addig,
a valóság közvetlen közelében,
mindennap
rohanás, létharc,
mindennap
kín, mindennap árulás;
vagy
menekülés vagy kihívás:
űr az
ember,
és ha
felfogja lehetetlen helyzetét, egyediségét,
megoldhatatlan
perét és reményét, akkor tudja,
itt
egy magasabbrendű sors előtt áll,
és ha
az ég felé tekint vagy sorsa után érdeklődik,
örökös
hallgatás a válasz, hallgatás és közöny.
Fordította: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése