Ratko Đogatović Okreni se prema ljubavi – Fordulj a szerelem felé



Ratko Đogatović (Gyogatovity Ratko)

Srednja Snjegotina kod Čelinca, 1956 –

Okreni se prema ljubavi

Jer je tvoje vrijeme kratko,

nemoj ga trošiti uzaman,

i jer je previše smrti u svemu,

okreni se prema ljubavi:

samo ti ona istom mjerom vraća,

samo te ona u stvari ispunjava,

ljubav, koja je vječno obnavljanje svega,

pa i toga da se iznova pred sobom rodiš;

budi dostojan i čovjek:

vrati prirodi njeno, sebi svoje.

Ispuni taj zadatak, taj glas razuma,

i nepobjediv si.

Fordulj a szerelem felé

Mert hamar kifutsz az időből

céltalanul ne használd,

és mert mindenben ott a halál

fordulj a szerelem felé:

csak tőle kapsz viszonzást,

csak ő tölt ki igazán,

a szerelem, az örökös újjáteremtő

néked is új életet  kínál;

légy emberhez méltó:

térj vissza a természethez és önmagadhoz.

Teljesítsd ezt a feladatot, az értelem hangját

és legyőzhetetlenné válsz.

Fordította: Fehér Illés

Ratko Đogatović Čovjek ide – Baktat az ember



Ratko Đogatović (Gyogatovity Ratko)

Srednja Snjegotina kod Čelinca, 1956 –

Čovjek ide

Zgromljen čudom svoga postojanja

slučajni prolaznik

usred slučajnih prilika i odnosa

čovjek ide

odsudan stvor

i njegovi koraci odjekuju

i gube se u šumi drugih koraka

u samoći

Čovjek ide

zaokupljen sobom

predan sebi

kroz nerazmrsiv čvor pitanja i odgovora

jednom nogom na ovom

drugom nogom na onom svijetu

Čovjek ide

a u stopu ga prati

njegova sjenka

Smrt

Baktat az ember

Létezésének csodájától letaglózva

az éppen arra járók

véletlen események és kapcsolatok

sodrában baktat az ember

a sorsdöntő

visszhangzanak léptei

és elhalnak a léptek erdejében

a magányban

Önmagával elfoglalva

önmagához hűen

baktat az ember

a kérdések és feleletek kibogozhatatlan halmazán keresztül

egyik lábával a földön

másik lábával a túlvilágon

Baktat az ember

nyomában

árnyéka

a Halál

Fordította: Fehér Illés

Ratko Đogatović Kaza – Mese



Ratko Đogatović (Gyogatovity Ratko)

Srednja Snjegotina kod Čelinca, 1956 –

Kaza

Svejedno

krenemo li od početka, sredine ili kraja

ili iz samog središta zbivanja i stvari,

vidiš kako smo svi zadešeni

                        u svojoj odsutnoj tački.

Dok se zemlja vrti oko ledene ose,

mi se ravnamo prema časovnicima i prolazimo.

Vrijeme je uvijek na pozitivnoj nuli.

Dakle, neriješeneo.

Smrt kao sjenka, korača iza nas, i vreba:

njen zagrljaj je ništavilo.

Dotle, onamo, u neporednoj stvarnosti,

život je jedna svakodnevna trka i borba,

svakodnevna muka i svodnevno izdajstvo:

ili nam bježi ili nam osporava:

čovjek je rupa,

i shvata li svoj nemogući položaj, jedinstveni,

svoj nerješivi spor i apel, onda zna,

da postoji ovdje pred većom sudbinom,

a, uspravi li se prema nebu, ili upita za usud,

odgovor je večno ćutanje, ćutanje i ravnodušnost.

Mese

                        Mindegy

hogy a kezdettől vagy a végtől

vagy az események közéből indulunk,

végső pillanatunkban

                       mindannyian megrettenünk.

Míg a föld fagyos tengelye körül forog,

mi órák után igazodunk és átjutunk.

Az idő mindig a pozitív nullán van.

Tehát, döntetlen.

A halál árnyékként követ és les:

ölelése megsemmisülés.

Addig, a valóság közvetlen közelében,

mindennap rohanás, létharc,

mindennap kín, mindennap árulás;

vagy menekülés vagy kihívás:

űr az ember,

és ha felfogja lehetetlen helyzetét, egyediségét,

megoldhatatlan perét és reményét, akkor tudja,

itt egy magasabbrendű sors előtt áll,

és ha az ég felé tekint vagy sorsa után érdeklődik,

örökös hallgatás a válasz, hallgatás és közöny.

Fordította: Fehér Illés

Ratko Đogatović Pred sobom – Önmagam előtt



Ratko Đogatović (Gyogatovity Ratko)

Srednja Snjegotina kod Čelinca, 1956 –

Pred sobom

Kako je to čudno.

Kako sam neuhvatljiv sebi, i sebi nedostupan.

Sebi najbliži, a toliko dalek.

Od svih poznatih sebi najmanje poznato lice.

Ma koliko se presabirao u sebi, u ogledalu, u drugima,

ma šta radio, kretao se ili mirovao,

uvijek sebi za korak ili dva izmičem.

Kada se gledam sa portreta ili sa fotografija,

crte lica prepoznajem, ali moj mi se lik, gubi,

u onoj traženoj živoj predstavi i potpunosti.

Već sam to ja iz minulog vremena.

A tek je nepoznanica, kako me drugi, ustvari vide.

Nikako, nikako da uhvatim svoj lik,

u živim mijenama sebe i stvarnosti:

u onoj žuđenoj kvintesenciji,

kako se sanjam da jesam: svoj i nepobediv!

Önmagam előtt

Milyen furcsa.

Önmagam számára megfoghatatlan és elérhetetlen vagyok.

Önmagam számára a legközelebbi, mégis oly távoli.

Az ismerősök közül a legkevésbé ismert arc.

Akárhogyan is szemlélem magamat, a tükörben vagy másokban,

akármit is csinálok, mozgok vagy pihenek,

önmagammal szemben pár lépéssel hátrányban vagyok.

Mikor arcképemre vagy fényképemre nézek,

felismerem vonásaim, de alakom

az áhított élő előadásban elveszett valahol.

Ez már én, a múltból való vagyok.

És az igazi talány, mások milyennek látnak.

Saját változásaimban és a valóságban

nem, nem vagyok képes alakomat megtalálni:

abban az áhított tömény kivonatban

amelyről álmodok, ahol: önmagam vagyok és legyőzhetetlen!

Fordította: Fehér Illés

Ratko Đogatović Svakodnevno – Naponta



Ratko Đogatović (Gyogatovity Ratko)

Srednja Snjegotina kod Čelinca, 1956 –

Svakodnevno

Vrijeme nas obrće kao stroj.

Koliko nas je danas u pokretu,

a koliko nas samo nema,

u sutra konačnom epilogu?

Tek, svanulo je još jedan dan u sivom nizu dana.

I dok nižemo svoje datumiće, godine,

život se niti pravo živi,

niti se tek tako odbaciti može.

Bitka uvijek počinje

i završava na početku.

Mi smo ta zbrka i mrtva trka

koja je vječno na gubitku.

Mi koji ne biramo sredstva,

koliko smo svoji zlokobni ciljevi.

Koliko se, uopšte, možemo dozvati sa zvonika,

koliko prepoznati sa vidika?

Jer, ne samo vreba,

nego i obara slijepi metak sudbine.

A kada se dublje zagledamo u vlastiti lik,

vidimo, da smo prema smrti,

nikakvo rastojanje između sebe i ništavila.

Naponta

Az idő mint gép forgat bennünket.

A holnapi végelszámoláson

hányan leszünk a ma még mozgásban levők között

és hányan távozunk?

A szürke napok sorozatában új virradat.

És míg időpillanatainkat, éveinket sorakoztatjuk,

se nem éljük igazán az életet,

se csak úgy eldobni nem tudjuk.

Az ütközet mindig a kezdetben

kezdődik és végződik.

Mi vagyunk az a zűrzavar és halotti futam,

az örökös kárvallottak.

Mi akik eszközeinket nem válogatjuk,

baljós céljaink rabjai vagyunk.

Egyáltalán szólíthatunk-e a toronyból

s a kilátóból megismerjük-e önmagunkat?

Mert a sors vaktában kilőtt lövedéke

nem csak les, le is dönt.

És mélyen magunkba nézve

látjuk, útban a halál felé

nincs távolság közöttünk és a semmi között.

Fordította: Fehér Illés

Ratko Đogatović Pravda – Igazság



Ratko Đogatović (Gyogatovity Ratko)

Srednja Snjegotina kod Čelinca, 1956 –

Pravda

Ovdje si bez svoga znanja,

bez svoga izbora rođen,

i nikakva posebna providnost

ne spaja te sa zemljom.

Samo bol.

Ovdje si odsudan i osuđen,

da tragaš za sobom,

za smislenom životnom pričom,

a više je nego jasno

da nikakav sretnik od usuda nisi

i da samo prtiš morani put.

Ovdje si, pust i go, otvorena meta,

i tvoja kuća nije tvoja,

i ova zemlja je ničija zemlja,

tvoj je, rekoh li, jedino bol

i do smrti,

tvoja je veličina trpljenja,

tvoja žrtva

i siguran gubitak.

Pravda.

Igazság

Tudtod nélkül születtél,

nem választhattál

és semmi különös tartalom

nem köt össze az anyafölddel.

Csak a fájdalom.

Idegen vagy, elítélt,

önmagad után kutatsz,

az értelmes élet után,

és semmi kétség,

nem vagy a sors kegyeltje

csak a kijelölt utat követed.

Parlag vagy, mezítlen célpont,

házad nem a te házad,

ez a föld a senki földje,

a tiéd, mondtam már, halálodig

a fájdalom,

nagyságod a tűrés,

áldozatod

és biztos veszteséged.

Az igazság.

Fordította: Fehér Illés

Ratko Đogatović U krajnjem – Végső soron



Ratko Đogatović (Gyogatovity Ratko)

Srednja Snjegotina kod Čelinca, 1956 –

U krajnjem

Zato što smo stvorili časovnike,

odredili datume, rokove, termine i mjere,

ograničili smo svoje vrijeme,

sveli se na prolaznost.

I sada se, u strahu, pokoravamo:

priznajemo svoju smrt.

Umjesto da smo hrabro živjeli prema snu,

prema vječnosti koju je trebalo zaslužiti,

na putu koji je trebao biti beskrajan u vremenu,

Uzalud.

Végső soron

Mert órákat teremtettünk,

dátumokat, határidőket, időpontokat, egységeket,

időnket korlátoztuk,

múlandóvá váltunk.

És félelmünkben behódoltunk:

elismertük végzetünket.

Ahelyett, hogy a végeláthatatlan úton,

bátran álmaink szerint éltünk volna,

elérve a megérdemelt örökkévalóságot,

Mindhiába.

Fordította: Fehér Illés

Ratko Đogatović Monolog pjesnika – A költő magánszáma



Ratko Đogatović (Gyogatovity Ratko)

Srednja Snjegotina kod Čelinca, 1956 –

Monolog pjesnika

Slučaj je htio da budem pjesnik.

I sada sam ovdje,

osuđen i raspet između sebe i stvarnosti.

Nenadoknadin kod svoga gubitka,

u svom neshvatljivom položaju,

da imenujem svijet bez ljepote,

da govorim o čovjeku bez vrijednosti,

da uskrsavam nepostojećeg boga,

da opisujem ljubav koja je mrtva,

da svjedočim pred slabim duhom vremena,

da pišem umjesto da živim,

da živim tek pošto pišem,

da žalim sebe u progonstvu,

da se zanosim tlapnjama.

Ili da postojim tobož za besmrtne dionice.

Uzalud.

Zbilja, mogu jedino da ćutim,

ovdje, gdje ne mogu ni postojati ni biti,

ovdje, gdje neshvaćen i odsudan moram umrijeti.

A költő magánszáma

A véletlennek köszönhetően lettem költő.

És most itt vagyok,

önmagam és a valóság között elítélve, megfeszítve.

Pótolhatatlan veszteségemben,

meg nem értett helyzetemben

hogy megnevezzem meg a világot, a rútat,

hogy beszéljek az emberekről, a semmirekellőkről,

hogy keltsem életre istent, a nemlétezőt,

hogy írjam le a halott szerelmet,

hogy tanúskodjak az időről a rossz szellem előtt,

hogy írjak ahelyett hogy éljek,

hogy csak azután éljek, hogy írtam,

hogy sajnáljam magam a száműzetésben,

hogy magamat hitegessem ábrándokkal.

Vagy csak létezzek a halhatatlan részeként.

Mindhiába.

Igen, az egyedüli amit tehetek, hallgatok,

itt, ahol se nem vagyok, se nem létezem,

itt, hol  meg nem értetten, perlekedve kell meghalnom.

Fordította: Fehér Illés

Ратко Ђогатовић, рођен 1956. године у Сњеготини Средњој, (општина Челинац.

Пјесник, минималист, хаиђин, писац кратке прозне фрагментарне форме и афористичар, до сада је објавио педесетак књига, од тога, највише збирки поезије.

За поезију награђиван. Уврштен у више антологија српске и босанскохерцеговачке поезије. Живи и ствара у Бања Луци.

Ratko Đogatović (Gyogatovity Ratko) 1956-ban a Čelinac (Cselinac) melletti Srednja Snjegotiná-ban (Szrednja Sznyegotina) született. Költő, a rövid próza mestere, aforizmaszerző. Eddig mintegy ötven kötete jelent meg, túlnyomó többségben versek. Jelentős irodalmi kitüntetésekben részesült, számos antológiában szerepel.