Petar Kočić Jelike i omorike – Vörös- és lucfenyők



Petar Kočić (Kocsity Petar)

Stričići kod Banja Luke, 29. VI. 1877 – Beograd, 27. VIII. 1916

Jelike i omorike

Sa čistog, blistavog neba prosipa se živa, treperava, vesela svjetlost. Miriše drijemovac, to rano, dremovno, planinsko cvijeće. Po vlažnim proplancima zeleni se zadovoljni, kočoperasti kukurijek, a sa suvih prisojnih kamenjaka, izmeđ trule, spržene bujadi, počinju se plaviti mirišljave ljubičice.

Ptice slađano i skladno cvrkuću i, drhćući u nježnom, razdraganom uzbuđenju, prelijeću s grane na granu. Kroz čađave komjenove tihano šumi dim i veselo, lagano se povija kroz tanki, bledunjavosvijetli, proljetni vazduh, gubeći se u tužnoj, ledenoj modrini jelove šume što se ponosito nadnijela nad selom.

Ukočeno, skamenjeno, veličanstveno dižu se jelike i omorike kroz vedru, nasmijanu svjetlost. Nešto su tužne, zamišljene. Sve se raduje uskrslom, uzdrhtalom životu, a one? Njima je sve jednako: i proljeće, i ljeto, i jesen, i zima. One su uvijek hladne, sumorne, tužne, jer – srce pišti, niko ga ne čuje; suze teku, niko ih ne vidi.

Kad ih god pogledam, dođe mi teško. Zašto je priroda prema njima, prema mojim milim i dragim jelikama i omorikama, tako nemilostiva srca bila?

Jelike moje i omorike, i ja se više ničemu ne nadam; i moj je život kao i vaš pun nježne, duboke čežnje; ali – srce pišti, niko ga ne čuje; suze teku, niko ih ne vidi.

Vaše oštre, šiljaste bodlje, to su sledenjene suze – dobro ja to znam! – a njihova zelena boja, to je čežnja, duboka, nježna čežnja za vječito zelenim proljećem koje nam neće nikada doći!…

Srca pište, niko ih ne čuje; suze teku, niko ih ne vidi.

Vörös- és lucfenyők

Élénk, remegő, vidám fényt vet a kristálytiszta ég. A hegyekben évelő havasi kakukkszegfű illata árad a levegőben. A nedves hegyoldalban büszkén, elégedetten virít a hunyor, a száraz sziklák mellett, a kiégett, korhadt növénymaradványokat kék ibolyák borítják.

A madarak vidáman, dalolva, a  nyüzsgő lázban remegve röppenek ágról ágra. Csendesen pöfékelnek a kormos kémények, a füst lassan terjed a könnyed, halovány tavaszi levegőben és elvész a falu fölött tért hódító fenyves szomorú, fagyos kékségében.

A vörös- és lucfenyők sziklaszilárdan, magasztosan nyújtóznak a derűt sugárzó fény felé. De mintha gondterheltek, csüggedtek lennének. Minden élvezi a feltámadt, megelevenedett életet, és ők? Nekik mindegy; ha tavasz, ha nyár, ha ősz, ha tél. Ridegek, kimértek, szomorúak, mert – a szívdobogást senki sem hallja; a könnyeket senki sem látja.

Bármikor rájuk nézek, elszontyolodok. Miért kegyetlenkedik a természet a nekem oly kedves vörös- és lucfenyőkkel?

Vörös- és lucfenyőim, immár én is reményvesztett vagyok; életem, mint a tiétek, gyengéd vágyakkal telt; de – a szívdobogást senki sem hallja; a könnyeket senki sem látja.

Jól tudom! - éles, hegyes tüskéitek fagyott könnyek, zöld színük maga a vágy, gyengéd vágy a soha el nem jövő, örök tavaszért!...

A szívdobogást senki sem hallja; a könnyeket senki sem látja.

                                    Fordította: Fehér Illés

Petar Kočić (Kocsity Petar) (1877 – 1916)  a 20. századeleji szerb irodalom egyik legjelentősebb alakja a Banja Luka melletti Stričići (Sztricsityi) faluban született. Bécsben tanult, Szarajevóban, Szkopjeban élt, élete utolsó éveit Belgrádban töltötte. Az Osztrák – Magyar Monarchia megszállása, majd Bosznia annektálása ellen emelte fel szavát. Radikális nézetei miatt több évet börtönben is töltött. Elsősorban mint író és drámaíró ismert. Legismertebb művét „Borz a bíróság előtt“ (Jazavac pred sudom - 1904) a színházakban éveken keresztül nagy sikerrel mutatták be.