Kondor Béla Éjszaka – Noć

Kondor Béla

Pestlőrinc, 1931. február 17. – Budapest, 1972. december 12.

Éjszaka

„Hová tetszik menni, fiatalember?"
Ott a Rend, ahol a sötétség.
Az erdő és a víz szélén megy
a közeli part őskori fényű
a fák mikroszkópikus szövevények
és fent a hatalmas éjszaka
elfér bennük, de tollászkodik azért.
Bogár a fényben és a ragacson.
Zümmög egy gép, pici szemei
gonoszul pislognak a magasban.
Még érezni a nappal helyét
lehunyt életünk mozivásznán
és éjszaka van, éjszaka van
hegedű, dob, zongora és ének
valahol ház lehet, benne hordó.

„Mindig az a perc a legszebb perc
mit meg nem ád az Élet..."
A lárma és félelem a Rend.
Böfög a dob, mint egy ember
az ember böfög mint egy dob.
„Hová tetszik menni, fiatalember?"
És hová lettek a villámok?

A fémes vízen fordítva hogy' suhogtak
majd a dörrenés elevenbe vágott később
állt soká az Idő egyhelyben és vigyorgott.
Állt az Isten, állt mögöttük.
„Hová lettek az istenek?"
A gyűlölet az igazi Rend.
Hová lettek, akik már nincsenek?

„Fodor habokból kélt a szél
és tömör felhőben lakott."
Apó kis házban lakott és anyó
tipródott körülte, picinyke manó.
Ugyan hol lehet a rengeteg unoka?
El az erdőbe és soha nem tér haza.
Gombát szedni ment a nagyanyó
és utánahalt rögtön nagyapó.

„Hová tetszik menni, fiatalember?"
Női hang sírva kérdez, ronda hang.
Ott a Rend, ahol a vakság.
Az erdőben sok barna fa van
vastagabb hang morog a túlparton
innen szúnyogszó, halott madárszó
halott papír gyürődik magában
rajta levélszó, énekszó, dobszó
„Három árva sír magában
Egy elhagyott sötét szobában."

Noć

„Mladiću, kuda ste krenuli?“

Red je tamo gde je mrak.

Pokraj šume i reke se kreće

obala je iskonskonskog sjaja

šuma zamršen mikroskopski splet

a gore je ogromna noć

sve obuhvata mada se nećka.

Bube su u svetlu i na lepilu.

Zuji jedna letelica, sitnim očima

opako treperi u visini.

Još se oseća mesto dana

na ekranu našeg sklopljenog života

i noć je, noć je

violina, bubnjevi, klavir i pesma

negde mora biti kuće, u njoj bure.

„Najlepši minuti su oni

koji nam Život nije dao...“

Red je graja i strah.

Poput čoveka riga bubanj

poput bubnja riga čovek.

„Mladiću, kuda ste krenuli?“

I gde su nestale munje?

Na metalnoj površini vode kako su fijukali

pa grmljavina kasnije  pogodila u živac

dugo je stajalo Vreme i cerio se.

Stajao je Bog, iza nas je stajao.

„Gde su nestali bogovi?“

Mržnja je Red pravi.

Gde su oni koji su već zauvek otišli?

„Vetar se iz naboranih talasa budio

u gustim oblacima stanovao.“

Đed je u kolibi prebivao a baka

sićušna vragolanka oko njega tapkala.

Gde bi mogli biti unuci?

Van u šumu i povratka nema.

Starica je gljive brala

sledio nju je đed u prolaz.

„Mladiću, kuda ste krenuli?“

Plačno pita ženski glas, ružan glas.

Red je tamo gde je slepost.

U šumi je mnoštvo mrkog drveta

s druge strane obale dubok glas se oglašava

odavde mrtav zov ptica, zuzuk komaraca

u sebi mrtav papir se gužva

bujica reči, pesma, bubnjava

„U napuštenoj mračnoj sobi

Plaču u troje sirotani.“

                                      Prevod: Fehér Illés