Fodor András (Andraš Fodor)
Kaposmérő, 1929. február 27. – Fonyód, 1997. június 27.
Asszonyok
Azon a nyáron két
magára maradt asszonyt
kellett meglátogatnom.
Az egyik virágos ruhában,
ágya széléről, bogár szeme páros
delejét rám- gerjesztve ült.
Köztünk az asztal.
- Rábízhatok magára
egy nagy baráti titkot?
Akkora csend lett, mintha
kiszívták volna köröttünk
az ijedt levegőt.
- De csakugyan megőrzi?
Bólintottam s a terítő sodort
rojtjait újrafontam,
szétbogoztam.
- Hát…
Akkor majd elmondom egyszer.
*
A másik, pajkos-kedvesen
engem vizsgáztatott a titkokról.
A többszobás lakásban ő is
nyári magányban tengett.
Kínált szüntelenül, palackok
sudarából húzva ki kényes
léptem alá a feszes kötelet.
Vigyáztam, le ne essek.
Ne mondjak semmit, ami sebez.
Már jóval elmúlt éjfél.
Kint vastagon rázendített
a fekete eső.
Aludj itt!- mondta testvériesen.
Ágyat bontott, a kétszárnyú ajtót
behúzta, de a rézkilincs
nyelvét nem kattintotta be.
Búcsuzkodón a küszöbön
arcomat innen-onnan
megsimítva
még visszafordult:
Ugye nem haragszol?
Žene
Tog leta
dve samice sam
trebao posetiti.
Jedna je u svetloj haljini,
sa ruba kreveta magnetnim
garavim očima me je buljila.
Između nas stol.
– Mogu li vama poveriti
veliku prijateljsku tajnu?
U nastaloj tišini
kao da je oko nas
uplašen zrak isisan.
– Zasigurno ćete sačuvati?
Klimnuo a rojte na pokrivaču
ponovo pleo
pa razmrsio
– Dakle...
Jednom ću vam ispričati.
*
Druga je ljupko-nestašno
o tajnama mene ispitivala.
U prostranom stanu tog leta
i ona je samovala.
Stalno me nudila, iz vitkih
butelja utegnuto uže vukla
ispod mojih pažljivih koraka.
Pripazio da ne bi pao.
Ništa ne reći što ranjava.
Ponoć je odavno prošlo.
Vani je debeli zastor
crne kiše.
Prespavaj tu! – rekla je bratski.
Raspremila krevet, dvokrilna vrata
zatvorila ali jezičak bakrene kvake
nije škljocnuo.
Za rastanak mi je
lice s obe strane
pogladila i sa praga
je dobacila:
Jel da se ne ljutiš?
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése