Fodor András (Andraš Fodor)
Kaposmérő, 1929. február 27. – Fonyód, 1997. június 27.
Remember…
L. K.-nak
Nyár vége volt. Nagyon
felhőzött már a háború.
Utolszor ballagtunk együtt
a vízhez.
Emlékszel még?... a szélső
pad betontámfalára,
Ceruzával két összekulcsolódó
kezet rajzoltál,
s balra-jobbra, mellé:
színtvalló iju önmutogatással
a nevek kezdőbetüjét.
S jött a keserves tél. Négy hónapig
ugattak errefelé az ágyuk,
az aknák és gépfegyverek.
Tarolt réteken át, mikor először
jöttem vissza a partra,
még láttam a padon
a hóval, széllel, vízzel dacoló
grafit-jelkép nyomát.
De rólad azt se tudtam, hova hajolsz
a síneken űző parancs,
kiszolgáltatva élsz-e, halsz-e?
Pedig kívántam volna nyomban
elmondani, míly váratlanu ért,
hogy a lány, akit együtt
ismertünk, aki még
a front előtt megírta egy
titkos levében, hogy:
nagyon szeret
s elfelejteni sose fog,-
kinek, nem is tudom hogyan, de
summáját illetőn, gorombán
azt válaszoltam,
én mást szeretek…
az elutasított lány,
ahogy meglátott, kiugrott a kertből.
Igen, szinte a kerítésen át
szökkent elém, oly boldog volt, milyen
előtte soha még.
E hajdani elmondatlan öröm
azóta is itt röpköd talán
a lombokkal, tetőkkel
sűrüdő telep szakadékony
drótjai, terméskövei között…
Mindez, annyi idő után,
azért oly eleven most,
mert soraid motoszkálnak fejemben.
Írod: sohase éltél
igazi közösségben,
s bár megvallod, csodák
határán jártunk együtt,
valahány emlékeztető-jel,
minden multunkból ujhodó
teremtmény: büszkeség, de
nagy szomorúság is neked,
akárha magtalan anya
örvend más gyermekének.
Nincs igazad.
Van egy közös neveltünk.
És nem akármilyen, hisz
elsőszülött barátság.
Különben is, a víz fölött
borozdás támfalával
ugyanúgy áll a valahai pad.
Írhatunk rá, amíg vagyunk.
Remember…
L.K.-u
Kraj leta je bio. Uveliko
su navirali oblaci rata.
Do obale smo zadnji
put koračali.
Sećaš li se?... na betonski
naslon zadnje klupe
Sa olovkom si dve sklopljene
ruke crtala
a sa leve i desne strane:
odavajućim znakom samopotkazivanja
početna slova imena.
I došla je ciča zima. Na ovom
kraju četiri meseca su lajali
topovi, mine i mitraljezi.
Okidali preko livada, kad sam se
prvi put vraćao na obalu,
još sam video na klupi
na sneg, vetar, vodu otporan
trag znamenja od grafita.
Al o tebi ni to nisam znao, kud smeraš
na tračnicama su zapovedi teranja,
živiš li kao potčinjena ili si mrtva?
A baš bi hteo odmah ispričati
koliko sam se iznenadio,
da devojka koju smo zajedno
poznavali, koja je još pre fronta
u jednom tajanstvenom
pismu napisala:
voli me
nikad me neće zaboraviti, –
kojoj ni sam ne znam
kako ali u biti neotesano
odgovorio,
ja drugu volim…
odbijena devojka
ugledavši me iskočila iz bašte.
Da, maltene preko plota skočila
ispred mena, kao nikad pre
sretna je bila.
Ta negdašnja neispričana radost
od onda valjda sa krošnjama,
krovovima, između sve gušćih
pocepanih dalekovoda,
neisklesanih kamena tu lebdi…
Sve to nakon tolikog vremena
sad je zato toliko živo
jer mi se u glavi tvoji redovi vrte.
Pišeš: u pravoj zajednici
nikad nisi živela,
iako priznaješ, zajedno smo
na rubu čuda hodali,
svaki znak sećanja,
iz naše prošlosti svako obnovljeno
stvorenje: tebe ponosom
ali i tugom ispunjava,
kao jalovu majku
koja se tuđem detetu raduje.
Nisi u pravu.
Imamo zajedničkog potomka.
I ne bilo kakvog, jer je
prvorođeno prijateljstvo.
Uostalom iznad vode
sa izbrazdanim naslonom
negdašnja klupa još tamo stoji.
Možemo ga šarati, dok postojimo.
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése