Fodor András Szép nyár – Lepo leto



Fodor András (Andraš Fodor)

Kaposmérő, 1929. február 27. – Fonyód, 1997. június 27.

Szép nyár

Ez volt a nyár,

   mikor a

   fáradtságunk fájdalmain

   bogárzó fényeivel átszúrt

       az utcák zümmögése.

Ez volt a nyár, mikor

   támkövek, ívek erdejében

   világló üvegablakok

   gálicos kék lepkéi szálltak

       kezünkre, homlokunkra.

Ez volt a nyár, mikor az alkony

   keresztbe metsző sugaraiból

   fürtök bolond felhői úsztak,

   s lányok mezitlen combja verődött

       a vetkező vágy harangjaiban.

Ez volt a nyár, mikor a tenger

   domboru lencséjébe fogva

   hullámok ingó hártyaszövevényén

   büszkén tartottuk arcunkon az ég

       parázsló szigonyát.

Ez volt a nyár, mikor a mulatóban

   fény-zene-bőrdoblüktetés

   kopoltyu-ritmusában néztük

   belőlünk már kizárult önfeledtség

       vonagló szertartásait.

Ez volt a nyár, mikor a semmiből

   madár szállt ablakomban,

   fejét kéretlenül rámfordította

   s én elhittem, hogy

       ott marad örökké

Lepo leto

To je bilo leto

   kad

   naše bolove umora

   sa svetlima svitaca

       zuzuk ulica probode.

To je bilo leto kad

   u šumi potpornih stena, svodova

   na naše ruke, čela

   poput galice plavi leptiri

       svetlih prozora sletili.

To je bilo leto kad iz unakrstno

   sečenih zraka kasnog popodneva

   luckasti oblaci pramenova plovili

   i u zvona proklijalog sevdaha

       gola stegna devojaka se udarala.

To je bilo leto kad u ispupčeno

   sočivo mora uhvaćeno na zbrkanim

   opnima pokretnih valova na našim

   obrazima ponosno držali

       usijane ostve neba.

To je bilo leto kad smo

   u mehani u ritmu škrge svetla

   muzike dobovanja gledali

   obrede iz nas već nestalog

       raskalašenog zanosa.

To je bilo leto kad je iz praznine

   na moj prozor ptica sletela,

   nezvano me je pogledala

   i ja sam poverovao

       da će zavek ostati.

                             Prevod: Fehér Illés

Fodor András Üzenet – Poruka



Fodor András (Andraš Fodor)

Kaposmérő, 1929. február 27. – Fonyód, 1997. június 27.

Üzenet

Fájdalmad fekete rengetegében
 mért véded úgy magad?
Pupilládon az ágak rácsa
világod örökös rettegésbe zárja
te önző, gyönyörü vad.

Mert amig van ki szemedbe nézhet,
 önző a fájdalom:
nem figyel csak az áldozatra,
gyönge magányát zsarnokká avatja
a testőr szánalom.

Görcsösen állsz és nem lépsz a mezőre.
 Itt mindig fuj a szél.
És szabadok vagyunk, de te nem érted:
itt örömünk is közös kinból éled.
 Mindenki fél.

Poruka

U garavoj divljini prepada

 sebe što štitiš toliko.

Rešetka od grana na tvojim zenicama

u večnu strepnju te zatvara

ti samoživo, divno divljakušo.

Jer dok postoji neko ko ti u oči gleda

 sebično je probadanje:

nije samo žrtva promatrana,

nemoćnu samoću stalno prisutno saosećanje

u silnika pretvara.

Zgrčeno stojiš, na livadu ne stupiš.

 Tu uvek duva vetar.

I slobodni smo ali ti ne shvataš:

i naša radost se iz zajedničkog jada javlja.

 Svako čuva svoj strah.

                             Prevod: Fehér Illés

Fodor András Szerelem – Ljubav



Fodor András (Andraš Fodor)

Kaposmérő, 1929. február 27. – Fonyód, 1997. június 27.

Szerelem

Mentünk a templomdomb karéján.
Vastag, esőtől vemhes ég
csüngött az orgonás felett.
A kerékpár nikkelvasát szoritva,
gyanutlan ült kezed.
Odanyultam.
A rebbenő madárszárny
menekülő vak riadalommal
cikázott, hullt a mélybe.
Szakító, visszaránduló
mozdulatában egymásba csapódott
az igen, a mégse.
Aztán csend.
Alig mertem odanézni
a kék esőköpeny alól
felém tapintó szemekig.
Csak a villámok erei, az ágak
irták tovább a zuhanás
kísértet jeleit.

*

Ütött az ingaóra. Esti fény
tollászkodott a székek peremén.

A tárgyak labirintusában
a félszeg mozdulat
nem lelve máshol búcsuzó utat
odabukott az ajkad szögletébe.
A testek összelobbanó tüzén,
a karok, mellek, vállak szövevénye,
csukódó mágneskapcsai
a szomjuság torokba fúlt szavát
ki merték végre vallani.
S a rejtve érő formák idegen,
örökkön sóvárgott csodája
minden izét a hús, a bőr
sikos héjába tárta.
Gerincem csaknem eltörött
a homoru gyönyörben.
Hullámzott, szédült alattam az út,
hegy, erdő, rét forgott köröttem.
De messziről a süllyedő nap
nyugalmas ujja megáldott:
-Eggyel több, aki szomjuságból
fakasztott lángot.

Ljubav

Na obronku crkve smo išli.

Nad jorgovanikom je gusto,

od kiše skotno nebo visio.

Na gvozdenoj hvataljci bicikla

smireno ti je odmarala ruka.

Dotaknuo.

U begu trepteće krilo ptice

slepom zastršenošću krivudala,

u dubinu pala.

U tom njenom ustuknutom,

poplašenom pokretu spajali su se

i da i ipak ne.

Potom tišina.

Jedva sam se usudio dopreti

do ispod plavog kišobrana prema

meni upućenom pogledu.

Tek žile gromova, grane

su beležile dalje

pad sablasnih znakova.

*

Oglasio se sat sa klatnom. Večernje svetlo

je na rubovima stolica tumarao.

Nespretan pokret

u lavirintu predmeta

ne nalazeći drugde put rastanka

prikrao se do prikrajka usana.

U sjedinjenoj vatri tela,

zapleti, zatvarajuće magnetne kopče

ruku, grudi, ramena

konačno su se usudili priznati

u grkljanu utopljenu reč žeđi.

I okus u tajnosti sazrelog, nepoznatog,

odvajkada željenog čuda

u skliskoj ljusci

mesa, kože otkriti.

Skoro mi se slomila kičma

u udubljenoj slasti.

Cesta je ispod mene talasala, u nesvest pala,

oko mene se vrtela šuma, brdo, livada.

Ali iz daljine miran prst sunca

u zalasku još me je blagoslovio:

– Jedan više koji je iz žeđi

plamen stvorio.

                             Prevod: Fehér Illés

Fodor András Fiaskó – Krah



Fodor András (Andraš Fodor)

Kaposmérő, 1929. február 27. – Fonyód, 1997. június 27.

Fiaskó

 Egyszer, még bejáró koromban,

 pár napig akárhova szálltam,

 valahol mindig megtalált

           a vonaton.

 Idősebb volt nálam vagy négy-öt évvel,

 izgékony, barna-vékony,

 hogy mi járatban jött-ment

           nem tudom.

 Mintha ismertük volna egymást valahonnan,

 mondatait nem kezdte el

           nem is fejezte be,

 valami csellel kimódolta mindig,

 hogy szemben ülhessek vele,

 Majd fölpattant váratlanul,

           lerángatva az ablakot,

 élvezte, félig visszanézve rám,

 ahogy a szél szabad fürtjében kavarog.

 Leült megint, elmozduló

           lábával térdem áramozta,

 majd ellentmondást nem tűrőn

     húzott maga után a peronra.

 Magunk voltunk, de ő a kihívó,

 önmaga örvényébe bukva, ideges zavarában,

 nem tudta megtenni helyettem,

    mit nővel addig nem csináltam.

 Eltűnt. Belátva tán, a kiszemelt

 diák másféle mafla,

     még valóban gyerek.

 A testek játékaira

    majd egyszer más tanítja meg.

Krah

Jednom, još u doba svakodnevnih putovanja

nekoliko dana bilo gde sam se popeo

u vozu me je nekako uvek

           pronašla.

Od mene je nekih četiri-pet godina starija bila,

okretna, tanka brineta,

zbog čega je putovala

           ne znam.

Kao da smo se od nekud poznavali,

rečenice niti je počela

           niti je završavala,

nekom smicalicom je uvek isposlovala

da nasuprot njoj sedim,

Koji put iznenada skočila,

           strgnuvši prozor

krišom mene promatrajući uživala

kako vetar s njenim loknama poigrava.

Ponovo je sela, nogu pomicajući

            koleno mi bridela,

pa ne dozvolivši suprotstavljanje

     vukla me sa sobom na peron.

Sami smo bili, ali ona, ta koja je izazivala,

utonuvši u vlastiti vir, u nervoznoj zbunjenosti

umesto mene nije mogla učiniti

    to što do tad sa ženom nisam radio.

Nestala je. Valjda je uvidela

izabrani đak blesavac,

     još je zaista dete.

Na igru tela

     jednom neka druga će ga naučiti.

                             Prevod: Fehér Illés

 

Fodor András Titkosírás – Šifra



Fodor András (Andraš Fodor)

Kaposmérő, 1929. február 27. – Fonyód, 1997. június 27.

Titkosírás

Ne hidd, hogy ezek a

                szőke ágak

        felejtik titkukat,

mikor tavaszi gyönge csibéit

        álomra hajtja a nap,

mikor a mézgás lombtetőkön

        megduzzadt

        hold alatt

a gyönyör átlóiból égig

        robban a pillanat.

Mikor az éjen átvilágol

        a térd, a váll ive,

mikor sikamló bőr a bőrnek

        súgja: ne menj el messzire!

Tenyerem iksze, ipszilonja

        legyen a testesült ige,

                felejtsd magad

                          örökre

                        ónnal írt

                hűvös redőibe.

Šifra

Ne veruj da te blonde

                          grane

  zaborave svoje tajne

kad proletni jednodnevni pilići

  u sutonu u san se utope,

kad ispod na smolastim krošnjama

  nabreklog

  meseca

iz prečnika zanosa tren

  do neba se popne.

Kad se u mraku obrisi kolena,       

        ramena naziru,

kad glatka koža koži

        šapće: ne idi u daljinu!

Neka bude iks, ipsilon moga dlana

        otelovljen propoved,

             zauvek zaboravi

                            sebe

    u kalajem ispisanim

          hladnim borama.

                             Prevod: Fehér Illés

Fodor András Remember… – Remember…



Fodor András (Andraš Fodor)

Kaposmérő, 1929. február 27. – Fonyód, 1997. június 27.

Remember…

                                                

 L. K.-nak

Nyár vége volt. Nagyon

   felhőzött már a háború.

Utolszor ballagtunk együtt

   a vízhez.

Emlékszel még?... a szélső

   pad betontámfalára,

Ceruzával két összekulcsolódó

   kezet rajzoltál,

s balra-jobbra, mellé:

színtvalló iju önmutogatással

   a nevek kezdőbetüjét.

S jött a keserves tél. Négy hónapig

   ugattak errefelé az ágyuk,

az aknák és gépfegyverek.

Tarolt réteken át, mikor először

   jöttem vissza a partra,

még láttam a padon

   a hóval, széllel, vízzel dacoló

grafit-jelkép nyomát.

De rólad azt se tudtam, hova hajolsz

   a síneken űző parancs,

kiszolgáltatva élsz-e, halsz-e?

   Pedig kívántam volna nyomban

elmondani, míly váratlanu ért,

   hogy a lány, akit együtt

ismertünk, aki még

   a front előtt megírta egy

titkos levében, hogy:

   nagyon szeret

s elfelejteni sose fog,-

   kinek, nem is tudom hogyan, de

summáját illetőn, gorombán

   azt válaszoltam,

én mást szeretek…

   az elutasított lány,

ahogy meglátott, kiugrott a kertből.

   Igen, szinte a kerítésen át

szökkent elém, oly boldog volt, milyen

   előtte soha még.

E hajdani elmondatlan öröm

   azóta is itt röpköd talán

       a lombokkal, tetőkkel

sűrüdő telep szakadékony

   drótjai, terméskövei között…

Mindez, annyi idő után,

   azért oly eleven most,

mert soraid motoszkálnak fejemben.

Írod: sohase éltél

   igazi közösségben,

s bár megvallod, csodák

   határán jártunk együtt,

valahány emlékeztető-jel,

   minden multunkból ujhodó

teremtmény: büszkeség, de

   nagy szomorúság is neked,

akárha magtalan anya

   örvend más gyermekének.

Nincs igazad.

Van egy közös neveltünk.

És nem akármilyen, hisz

elsőszülött barátság.

Különben is, a víz fölött

borozdás támfalával

ugyanúgy áll a valahai pad.

Írhatunk rá, amíg vagyunk.

Remember…

L.K.-u

Kraj leta je bio. Uveliko

   su navirali oblaci rata.

Do obale smo zadnji

   put koračali.

Sećaš li se?... na betonski

   naslon zadnje klupe

Sa olovkom si dve sklopljene

   ruke crtala

a sa leve i desne strane:

odavajućim znakom samopotkazivanja

   početna slova imena.

I došla je ciča zima. Na ovom

   kraju četiri meseca su lajali

topovi, mine i mitraljezi.

Okidali preko livada, kad sam se

   prvi put vraćao na obalu,

još sam video na klupi

   na sneg, vetar, vodu otporan

trag znamenja od grafita.

Al o tebi ni to nisam znao, kud smeraš

   na tračnicama su zapovedi teranja,

živiš li kao potčinjena ili si mrtva?

   A baš bi hteo odmah ispričati

koliko sam se iznenadio,

   da devojka koju smo zajedno

poznavali, koja je još pre fronta

   u jednom tajanstvenom

pismu napisala:

   voli me

nikad me neće zaboraviti, –

   kojoj ni sam ne znam

kako ali u biti neotesano

   odgovorio,

ja drugu volim…

   odbijena devojka

ugledavši me iskočila iz bašte.

   Da, maltene preko plota skočila

ispred mena, kao nikad pre

   sretna je bila.

Ta negdašnja neispričana radost

   od onda valjda sa krošnjama,

       krovovima, između sve gušćih

pocepanih dalekovoda,

   neisklesanih kamena tu lebdi…

Sve to nakon tolikog vremena

   sad je zato toliko živo

jer mi se u glavi tvoji redovi vrte.

Pišeš: u pravoj zajednici

   nikad nisi živela,

iako priznaješ, zajedno smo

   na rubu čuda hodali,

svaki znak sećanja,

   iz naše prošlosti svako obnovljeno

stvorenje: tebe ponosom

   ali i tugom ispunjava,

kao jalovu majku

   koja se tuđem detetu raduje.

Nisi u pravu.

Imamo zajedničkog potomka.

I ne bilo kakvog, jer je

prvorođeno prijateljstvo.

  

Uostalom iznad vode

sa izbrazdanim naslonom

negdašnja klupa još tamo stoji.

Možemo ga šarati, dok postojimo.

                             Prevod: Fehér Illés

Fodor András Asszonyok – Žene



Fodor András (Andraš Fodor)

Kaposmérő, 1929. február 27. – Fonyód, 1997. június 27.

Asszonyok

Azon a nyáron két

   magára maradt asszonyt

       kellett meglátogatnom.

Az egyik virágos ruhában,

ágya széléről, bogár szeme páros

delejét rám- gerjesztve ült.

       Köztünk az asztal.

- Rábízhatok magára

  egy nagy baráti titkot?

       Akkora csend lett, mintha

       kiszívták volna köröttünk

       az ijedt levegőt.

- De csakugyan megőrzi?

       Bólintottam s a terítő sodort

       rojtjait újrafontam,

       szétbogoztam.

- Hát…

 Akkor majd elmondom egyszer.

                   *

A másik, pajkos-kedvesen

  engem vizsgáztatott a titkokról.

A többszobás lakásban ő is

  nyári magányban tengett.

Kínált szüntelenül, palackok

  sudarából húzva ki kényes

léptem alá a feszes kötelet.

  Vigyáztam, le ne essek.

Ne mondjak semmit, ami sebez.

  Már jóval elmúlt éjfél.

Kint vastagon rázendített

  a fekete eső.

Aludj itt!- mondta testvériesen.

  Ágyat bontott, a kétszárnyú ajtót

behúzta, de a rézkilincs

  nyelvét nem kattintotta be.

Búcsuzkodón a küszöbön

  arcomat innen-onnan

megsimítva

  még visszafordult:

  Ugye nem haragszol?

Žene

Tog leta

   dve samice sam

       trebao posetiti.

Jedna je u svetloj haljini,

sa ruba kreveta magnetnim

garavim očima me je buljila.

   Između nas stol.

– Mogu li vama poveriti

veliku prijateljsku tajnu?

   U nastaloj tišini

   kao da je oko nas

   uplašen zrak isisan.

– Zasigurno ćete sačuvati?

   Klimnuo a rojte na pokrivaču

   ponovo pleo

   pa razmrsio

– Dakle...

Jednom ću vam ispričati.

                   *

Druga je ljupko-nestašno

  o tajnama mene ispitivala.

U prostranom stanu tog leta

  i ona je samovala.

Stalno me nudila, iz vitkih

  butelja utegnuto uže vukla

ispod mojih pažljivih koraka.

  Pripazio da ne bi pao.

Ništa ne reći što ranjava.

  Ponoć je odavno prošlo.

Vani je debeli zastor

  crne kiše.

Prespavaj tu! – rekla je bratski.

  Raspremila krevet, dvokrilna vrata

zatvorila ali jezičak bakrene kvake

  nije škljocnuo.

Za rastanak mi je

  lice s obe strane

pogladila i sa praga

  je dobacila:

  Jel da se ne ljutiš?

                             Prevod: Fehér Illés

Fodor András A hűség bűnei – Gresi vernosti



Fodor András (Andraš Fodor)

Kaposmérő, 1929. február 27. – Fonyód, 1997. június 27.

A hűség bűnei

Mementóként, hogy ne feledjem,

nekifeszítve a szoba falának,

szavad pengéit körémdobáltad:

    „– Idefigyelj,

 te

      jobb vagy,

    mint amilyen

       az ember

      egyáltalán

         lehet!”

S én, mint aki megszégyenül,

de mégse rezdülve belül,

mit is mondhattam volna újra?

Hogy megmenekülésem,

körüldobált épségem

csupa látszat.

Nem én lettem különb,

a késdobáló félelem,

a világ lett silányabb.

Mit mondhatnék?

Végtére is

veletek együtt bukom el.

Nem véd se irgalom, se hit.

Hisz még az Isten fia se tudta

megváltani a hűség bűneit.

Gresi vernosti

Kao podsetnika, da ne bi zaboravio,

na zid razapetog, na mene
si bacala sečiva tvojih reči:

     „ – Pazi,

      ti si bolji

    no što čovek

        oupšte

         može

          biti!”

A ja kao osramoćenik

koji se ipak ne pomera,

šta bi mogao ponovo reći?

Da mi je spas,

opkoljena nepovređenost

čist privid.

Nisam ja postao bolji,

strah koja noževe baca,

svet je postao gori.

Šta bi mogao reći?

Naposletku

zajedno s vama propadam.

Ni milost, ni vera ne štiti.

Pa ni sin Božji nije mogao

izbaviti grehove vernosti.

                             Prevod: Fehér Illés

Fodor András Szemtől-szembe – Oči u oči



Fodor András – Várhelyi György alkotása

Kaposmérő, 1929. február 27. – Fonyód, 1997. június 27.

Szemtől-szembe

1

Ezt a tekintetet valaha szépnek láttam.

Pontosnak és elemzően okosnak,

a mindent magába hivó

bizakodás testvéri fókuszának.

   Most, mint két megfakult

üvegpupilla, úgy néz rajtam át.

Nem tudok elmerülni sugarában.

Akár torzító gömbtükörben,

nem látom benne vonásaimat.

2

Ebben a hangban valamikor

örvények titka forgott.

Hit és öröm,

a lelkesült, a gazdag

megengedés játéka:

lehet így is, úgy is.

    Most, mint a kopogó hideg

kaucsuklabdák nyesett logikája,

a beidegzett reflexek, csak az

ágaskodó fölény, hogy

önmagát védve

mindent visszavágjon.

3

Elmegy, nem véve észre:

tulajdonképpen itt se volt,

hogy a mindenható szigor

bűvöletében egyre csak

vélt igazát eszményitette;

hogy még annyit se mondott

     búcsúzkodón:

-  Azért jó, hogy te is vagy.

Oči u oči

1

Taj pogled je za mene nekad lep bio.

Tačan i tokom rasčlanjivanja pametan,

to što sve sebi priziva

fokus bratskog poverenja.

   Sad kao dve izbledele zenice

od stakla gledaju me preko ramena.

U njenim zracima se ne mogu utonuti.

Kao u nakaradnom sferičnom ogledalu

u njoj vlastite crte ne nalazim.

2

Nekad u tom glasu

tajna virova kovitlala.

Vera i radost,

igra ushićenog,

bogatog dopuštenja:

može i ovako i onako.

   Sad je rezana logika

praskjućih loptica od kaučuka,

u naviku prešli reflex,

propinjana nadmoć,

sebe braneći

sve uzvraća.

3

Odlazi ne primetivši:

ustvari nije ni bila tu,

u čaroliji svemoguće

strogosti tek je svoju

tobožnju istinu veličala;

odlazeći ni toliko nije

   rekla:

– Ipak je dobro što i ti postojiš.

                             Prevod: Fehér Illés