Keresés ebben a blogban

2014. május 15., csütörtök

Fodor András Szerelem – Ljubav


Fodor András (Andraš Fodor)
Kaposmérő, 1929. február 27. – Fonyód, 1997. június 27.



Szerelem

Mentünk a templomdomb karéján.
Vastag, esőtől vemhes ég
csüngött az orgonás felett.
A kerékpár nikkelvasát szoritva,
gyanutlan ült kezed.
Odanyultam.
A rebbenő madárszárny
menekülő vak riadalommal
cikázott, hullt a mélybe.
Szakító, visszaránduló
mozdulatában egymásba csapódott
az igen, a mégse.
Aztán csend.
Alig mertem odanézni
a kék esőköpeny alól
felém tapintó szemekig.
Csak a villámok erei, az ágak
irták tovább a zuhanás
kísértet jeleit.

*

Ütött az ingaóra. Esti fény
tollászkodott a székek peremén.

A tárgyak labirintusában
a félszeg mozdulat
nem lelve máshol búcsuzó utat
odabukott az ajkad szögletébe.
A testek összelobbanó tüzén,
a karok, mellek, vállak szövevénye,
csukódó mágneskapcsai
a szomjuság torokba fúlt szavát
ki merték végre vallani.
S a rejtve érő formák idegen,
örökkön sóvárgott csodája
minden izét a hús, a bőr
sikos héjába tárta.
Gerincem csaknem eltörött
a homoru gyönyörben.
Hullámzott, szédült alattam az út,
hegy, erdő, rét forgott köröttem.
De messziről a süllyedő nap
nyugalmas ujja megáldott:
-Eggyel több, aki szomjuságból
fakasztott lángot.


Ljubav

Na obronku crkve smo išli.
Nad jorgovanikom je gusto,
od kiše skotno nebo visio.
Na gvozdenoj hvataljci bicikla
smireno ti je odmarala ruka.
Dotaknuo.
U begu trepteće krilo ptice
slepom zastršenošću krivudala,
u dubinu pala.
U tom njenom ustuknutom,
poplašenom pokretu spajali su se
i da i ipak ne.
Potom tišina.
Jedva sam se usudio dopreti
do ispod plavog kišobrana prema
meni upućenom pogledu.
Tek žile gromova, grane
su beležile dalje
pad sablasnih znakova.

*

Oglasio se sat sa klatnom. Večernje svetlo
je na rubovima stolica tumarao.

Nespretan pokret
u lavirintu predmeta
ne nalazeći drugde put rastanka
prikrao se do prikrajka usana.
U sjedinjenoj vatri tela,
zapleti, zatvarajuće magnetne kopče
ruku, grudi, ramena
konačno su se usudili priznati
u grkljanu utopljenu reč žeđi.
I okus u tajnosti sazrelog, nepoznatog,
odvajkada željenog čuda
u skliskoj ljusci
mesa, kože otkriti.
Skoro mi se slomila kičma
u udubljenoj slasti.
Cesta je ispod mene talasala, u nesvest pala,
oko mene se vrtela šuma, brdo, livada.
Ali iz daljine miran prst sunca
u zalasku još me je blagoslovio:
– Jedan više koji je iz žeđi
plamen stvorio.

                             Prevod: Fehér Illés


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése