Desanka Maksimović Naša tajna – Titkunk

Desanka Maksimović

Rabrovici kod Valjeva 16. 05. 1898. – Beograd 12. 02. 1993.

Naša tajna

O tebi neću govoriti ljudima.
Neću im reći da li si mi samo
poznanik bio, ili prijatelj drag;
ni kakav je, ni da li je
u našim snovima i žudima
dana ovih ostao trag.

Neću im reći da li iz osame,
žeđi, umora, ni da li je ikada
ma koje od nas drugo volelo;
niti srce naše
da li nas je radi nas
ili radi drugih
kadgod bolelo.

Neću im reći kakav je sklad
oči naše često spajao
u sazvežđe žedno;
ni da li sam ja ili si ti bio rad
da tako bude –
ili nam je bilo svejedno.

Neću im reći da li je život
ili od smrti strah
spajao naše ruke;
ni da li zvuke
smeha voleli smo više
od šuma suza.

Neću im reći ni jedan slog jedini,
šta je moglo, ni da li je moglo nešto,
da uplete i sjedini
duše naše kroz čitav vek;
ni da li je otrov ili lek
ovo što je došlo
onome što je bilo.

Nikome neću reći kakva se
zbog tebe pesma događa
u meni večito:
da li opija toplo
kao šume naše s proleća;
ili tiha i tužna
ćuti u meni rečito.
O, nikome neću reči
da li se radosna ili boleća
pesma događa u meni.

Ja više volim da prećutane
odemo ona i ja
tamo gde istom svetlošću sja
i zora i noć i dan;
tako gde su podjednako tople
i sreća i bol živa;
tamo gde je od istog večnog tkiva
i čovek i njegov san.

Titkunk

Az embereknek nem mesélek rólad.

Nem mondom el hogy számomra csak

ismerős vagy-e, vagy drága barát;

azt sem milyen vagy, azt sem

álmainkban megmaradt-e

a vágy, az egykori társ.

Nem mondom el, hogy a magányban,

tikkadtan, fáradtan valaha is

bárki kettőnk közül szeretett-e mást;

azt se szívünk

magunk vagy

mások miatt fájt-e

egyáltalán.

Nem mondom el szemünk

milyen összhangja kötött össze

bennünket a csillagrendszerekben;

azt sem én vagy te

kívántad-e –

tulajdonképpen egyre megy.

Nem mondom el az élet

vagy a halálfélelem

kötötte-e össze kezünket;

azt sem hogy a harsány

nevetést jobban szerettük-e

a patakokban folyó könnyeknél.

Egyetlen szótagot sem mondok nekik,

mi történt, vagy történhetett volna-e valami

ami összefon, örökre

egyesít bennünket;

azt sem hogy méreg vagy

gyógyír-e az ami

a történtek után történt.

Nem mondom el senkinek

bennem miattad milyen

költemény él:

melegen bódít-e

mint erdőink tavasszal;

vagy csendes és szomorú

hallgatag bensőmben.

Ó, nem mondom el senkinek

az a költemény, ami bennem él

vidám-e vagy csüggeteg.

Jobban szeretem ha hallgatagon

megyünk mindketten

oda, ahol ugyanaz a fény ragyog

éjjel, nappal, pirkadatkor;

oda, ahol egyformán meleg

a gyönyör és a gyötrelem;

oda, ahol örök szövetek

éltetik vágyaival együtt az embert.

                             Fordította: Fehér Illés