Nemes Nagy Ágnes (Agneš Nemeš Nađ)
Budapest, 1922. január 3. – Budapest, 1991. augusztus 23.
Ekhnáton az égben
Ott minden épp olyan. A bánya.
Talpig hasadt hegyoldal. Eszközök. Amint tapintja a mészkőfalat: bizonytalan a pirkadat. Mintha belülről hajnalodna, a sziklák vékony oldalán, s oly áttetsző a kő, a vas, mint egy végső kudarc után. Ott az erdő. Darabokban jár a köd. Ötujjasan, mint elhagyott kezek, vagy fölnyúlnak függőlegesre, már-már uszályos mozdulat, s jelentésükig el nem érve halványan folynak a földre, ahogy vonulnak - ahogy kinőnek és ledőlnek ezek a felhős, hosszú törzsek, egy másik erdő jár a fák közt, s egy másik lombot hömpölyögtet. Ott alagút a fák alatt. Sötét füvek, kavics: keskenyvágányú sínpár, virradatban. Ott már a nap, jön gőzölögve, oldalt hasít be a ködökbe, jön-jön a néma robogás, fölszikrázik a fű-alatti fém, szikrázik a reggel, míg egy bokor-fal váratlan szökik fel, mert végetér a sín a fű alatt. És aztán néhány talpfa csak, mint néhány zökkenő lépés előre - a tisztáson megáll a nap.
Ott délelőtt. Ott nagy növények.
Ott nem mozdul a nagy kamilla-rét, közötte néhány vasdarab, fölötte lépes sűrűség, fehér-küllős növény-napokkal hullámtalan Tejút és semmi szél. Mindig. Örökre. Dél. |
Eknaton u nebu
Tamo je baš sve onako. Rudnik.
Raspucala padina. Oruđa.
Kako krečnjak opipava:
zora je nesigurna.
Kao da iznutra sviće,
na tankim stranama stena
i kao posle konačnog sloma
proziran je i kamen i gvožđe.
Tamo je šuma.
Magla je u komadima.
Petoprstna, kao napuštene ruke,
ili se okomito prema gore pruža,
kao da je skutast pokret
i ne dopirući do značenja
kako se provlači izbledelo
na zemlju se sleva –
kako rastu i sruše se
ova prozračna, visoka stabla,
neka druga šuma se kreće među drvećem
i neku drugu krošnju miluje.
Ispod drveća tamo je tunel.
Tamna trava, belutak;
u svanuću uskotračna pruga.
Tamo već, parom obavijeno, sunce stiže,
maglu ukoso para,
stiže-stiže nema jurnjava,
ispod trave metal iskri,
iskri i jutro
dok iznenada zid šikare poskoči
jer ispod trave pruga se završava.
I posle samo nekoliko pragova,
kao par nespretnih koraka napred –
sunce na čistini zastane.
Tamo prepodne. Tamo velike biljke.
Tamo velika livada kamilice se ne miče,
u njoj par komada gvožđa,
iznad memljiva gustina,
belo-žbičastim danima biljaka
nepomična Kumova slama i vetra nema.
Uvek. Zauvek. Podne.
Prevod: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése