Buda Ferenc Margit, – Margita,

 

Buda Ferenc Debrecen 1936. november 3. –

 

 

Margit,                          drága Margit, hát vége.    Vége a gyötrelem lázának, gyalázatának.    Vége a légszomjú vesztegelésnek, fuldokló várakozásnak, a kínok sarába tiport végső megaláztatásnak.    Madárka-csontú testednek vége.    Magad-választotta keskeny utadnak is vége.    Hófelleg árnyéka alatt, maréknyi porod fölött vigyázzban megállunk.    Tudtad Te, jóelőre tudtad, mint mindannyian:   Ki porból lettem s porrá válok, Halálra gyógyszert nem találok.      És csoda Veled sem történt, nem esett meg a Csoda – talán azért, mert nem hittünk benne eléggé.    Világos szemeidet Magaddal vitted.    Terheid lebegve hordott bazalttömbjét Magaddal vitted.    Ám itt hagytad reánk a Művet, az immár betetőzöttet, és ránkhagytad a maga-tartás megszeghetetlen parancsát, végül, utolsó érthető szavad ez lévén, ránkhagytad – Magyarországot.    Tudom, hogy rendjelek cicomái nélkül is ott a helyed a legnagyobbak között. Azt is tudom: az ízetlenek majd ízekre szednek. Ám ez már mit sem számít: a Te verseid kibírnak mindent, s általuk az enyészet határain túlról is erőt üzensz a rászorulóknak. Mert repedt bordával, rogyadozó inakkal is remélni kell, remélni, hogy a lét mocska még lebírható.    Hófelleg árnyéka alatt, csillagok vallató fénye alatt, kormos szívünkre havazó gyászban kettőtök közös nyugvóhelye körül megállunk.    Ki kell bírni. Tisztaságotok tükör – könnyekkel se maszatoljuk.    Margit, az Engesztelőt nekünk Te mondod ekképpen:   Csönddé feltámadott világ, feltörünk a mennyei résen, delelünk még éjfélben is, ha eljő fölemelkedésem. S nem lesz fogyatkozás a fényben.

Margita,                       draga Margita, pa kraj je.    Kraj je groznice, sramote ispaštanja.    Kraj je bezvazdušnom isčekivanju, davljenju čekanja, u blato patnje gaženom konačnom poniženju.    Kraj je tvom telu ptičjih kostiju.    Kraj je i tvojoj izabranoj uskoj stazi.    Ispod sene snežonosnih oblaka, iznad šačice pašine tvoje zastanemo u stavu mirno.    Znala si Ti, unapred si znala, kao i svi mi:   Iz pepela nastala i u pepeo se pretvaram, Za lekom protiv smrti zalud tragam.      I čudo ni s Tobom se nije desilo, Čudo nije nastalo – možda zato, jer nismo dovoljno verovali.    Svoje svetle oči sa Sobom si ponela.    Lakoćom nošenu gromadu bazalta tvojih muka sa Sobom si ponela.    Ali si nam već oblikovano Delo ostavila, i neprestupiv zapoved vla-danja si nam ostavila, na kraju, jer to ti je bila zadnja razumna reč, ostavila si nam – Mađarsku.    Znam, i bez nakinđurenih odličja mesto ti je među najvećima. I to znam: neotesani će te rastrgati. Ali to više ništa ne znači: Tvoji stihovi sve mogu izdržati i putem njih i sa one strane granice prolaznosti klonule svojom snagom hrabriš. Jer i sa puknutim rebrima, iznemoglim tetivama treba se nadati, nadati, da ljaga postojanja još je savladiv.    Ispod sene snežonosnih oblaka, ispod ispitivačkog sjaja zvezda, u žalosti šta naša čadžava srca posipa zastanemo pored vaše zajedničke humke.    Treba izdržati. Ogledalo je vaša čistota – ni sa suzama nemojmo zamazati.    Margita, Iskupljenje Ti na sledeći način nam govoriš:   Za tišinu vasksnuto svete, probijamo se preko pukotina neba, čak i u ponoć plandujemo, ako stiže moja slava. I u sjaju neće biti opadanja.   Prevod: Fehér Illés

 

Forrás: http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=0000015885&secId=0001175937&mode=html#Buda_Ferenc-Hatalmam_nyugalom-01840