Buda Ferenc Távoli… – Dalekim...

 

Buda Ferenc Debrecen 1936. november 3. –

 

Távoli…   Távoli kürthangon kérdezi az Isten hogy ha őbenne nem akkor miben hittem Szólnék ha szél lennék szólnék ha szó lennék hozzá futtam volna már rég ha jó lennék dehát nem vagyok jó szó se vagyok szél se mogyoró-jég módján hullok a vetésre egy felhő fiaként, ezerként de egyként nem ismernek pedig átlátszom üvegként géppuskagolyóként verődöm a zöldre fájdalmak fagyai kötöznek a földbe melegek takarnak fények hívogatnak lengő pára-hajjal lendülök a Napnak viharok hordoznak cifra szelek dobnak fehéren hullok le rossz lábak tapodnak fenék esznek de én maradok egésznek ezer darabban is egy lobogó lészek!

Dalekim...   Dalekim zvukom roga pita Gospod ako ne u njemu u što sam verovao Da sam uragan bi se oglasio da sam reč bi se oglasio njemu bi se odavno priklonio kad bi dobar bio ali dobar nisam nit sam reč nit sam uragan na usev poput leda lešnjaka padam kao sin jednog oblaka, hiljade kamada ali nepoznat sam kao jednika proziran sam poput stakla kao tane mitraljeza udaram se o zeleno mrazevi probada me vežu u zemlju topline me pokrivaju svetla zivkaju prema Suncu lepršavom kosom pare krećem vihori me nosaju nestašni vetrovi bacaju belo opadam zle noge ma gaze prokletnici žderu al ja ostajem čitav i u hiljadu komada biću zastava ipak!   Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=-1&docId=10703&secId=960539&limit=10&pageSet=1

 



Buda Ferenc Margit, – Margita,

 

Buda Ferenc Debrecen 1936. november 3. –

 

 

Margit,                          drága Margit, hát vége.    Vége a gyötrelem lázának, gyalázatának.    Vége a légszomjú vesztegelésnek, fuldokló várakozásnak, a kínok sarába tiport végső megaláztatásnak.    Madárka-csontú testednek vége.    Magad-választotta keskeny utadnak is vége.    Hófelleg árnyéka alatt, maréknyi porod fölött vigyázzban megállunk.    Tudtad Te, jóelőre tudtad, mint mindannyian:   Ki porból lettem s porrá válok, Halálra gyógyszert nem találok.      És csoda Veled sem történt, nem esett meg a Csoda – talán azért, mert nem hittünk benne eléggé.    Világos szemeidet Magaddal vitted.    Terheid lebegve hordott bazalttömbjét Magaddal vitted.    Ám itt hagytad reánk a Művet, az immár betetőzöttet, és ránkhagytad a maga-tartás megszeghetetlen parancsát, végül, utolsó érthető szavad ez lévén, ránkhagytad – Magyarországot.    Tudom, hogy rendjelek cicomái nélkül is ott a helyed a legnagyobbak között. Azt is tudom: az ízetlenek majd ízekre szednek. Ám ez már mit sem számít: a Te verseid kibírnak mindent, s általuk az enyészet határain túlról is erőt üzensz a rászorulóknak. Mert repedt bordával, rogyadozó inakkal is remélni kell, remélni, hogy a lét mocska még lebírható.    Hófelleg árnyéka alatt, csillagok vallató fénye alatt, kormos szívünkre havazó gyászban kettőtök közös nyugvóhelye körül megállunk.    Ki kell bírni. Tisztaságotok tükör – könnyekkel se maszatoljuk.    Margit, az Engesztelőt nekünk Te mondod ekképpen:   Csönddé feltámadott világ, feltörünk a mennyei résen, delelünk még éjfélben is, ha eljő fölemelkedésem. S nem lesz fogyatkozás a fényben.

Margita,                       draga Margita, pa kraj je.    Kraj je groznice, sramote ispaštanja.    Kraj je bezvazdušnom isčekivanju, davljenju čekanja, u blato patnje gaženom konačnom poniženju.    Kraj je tvom telu ptičjih kostiju.    Kraj je i tvojoj izabranoj uskoj stazi.    Ispod sene snežonosnih oblaka, iznad šačice pašine tvoje zastanemo u stavu mirno.    Znala si Ti, unapred si znala, kao i svi mi:   Iz pepela nastala i u pepeo se pretvaram, Za lekom protiv smrti zalud tragam.      I čudo ni s Tobom se nije desilo, Čudo nije nastalo – možda zato, jer nismo dovoljno verovali.    Svoje svetle oči sa Sobom si ponela.    Lakoćom nošenu gromadu bazalta tvojih muka sa Sobom si ponela.    Ali si nam već oblikovano Delo ostavila, i neprestupiv zapoved vla-danja si nam ostavila, na kraju, jer to ti je bila zadnja razumna reč, ostavila si nam – Mađarsku.    Znam, i bez nakinđurenih odličja mesto ti je među najvećima. I to znam: neotesani će te rastrgati. Ali to više ništa ne znači: Tvoji stihovi sve mogu izdržati i putem njih i sa one strane granice prolaznosti klonule svojom snagom hrabriš. Jer i sa puknutim rebrima, iznemoglim tetivama treba se nadati, nadati, da ljaga postojanja još je savladiv.    Ispod sene snežonosnih oblaka, ispod ispitivačkog sjaja zvezda, u žalosti šta naša čadžava srca posipa zastanemo pored vaše zajedničke humke.    Treba izdržati. Ogledalo je vaša čistota – ni sa suzama nemojmo zamazati.    Margita, Iskupljenje Ti na sledeći način nam govoriš:   Za tišinu vasksnuto svete, probijamo se preko pukotina neba, čak i u ponoć plandujemo, ako stiže moja slava. I u sjaju neće biti opadanja.   Prevod: Fehér Illés

 

Forrás: http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=0000015885&secId=0001175937&mode=html#Buda_Ferenc-Hatalmam_nyugalom-01840

 



Buda Ferenc Vonatok – Vozovi

Buda Ferenc Debrecen 1936. november 3. –

Vonatok A vonatok. A vonatok. Az érkezők. Az indulók. Az újságot, vígságot hozók. Égő szemmel az éjben vágta- tók, zakatolók. Világos ablaksorok. Fénylő sínek. Mormogó, piros, meleg, nagy mozdonyok. Pőrekocsik. Vagonok. Vashidak. A szemafor épp pirosat mutat. Fék nyikorog, zökken, meg- áll a vonat. Vár, vesztegel. Vár, vesztegel. Órák, napok, századok vesznek el. Rándulva, lódulva indul, füttyent, tolat, sínt vált a vonat. Visz-hoz valakit. Vala- kiket. Indul, megáll. Indul, meg- áll. Fölszáll, leszáll a tömeg, tolongva a csarnokon áthömpölyög. Hol járhatunk? Vajon hol járhatunk? Szemünk ki a sötétbe mered. Ellankadunk. Dülöngve bóbisko- lunk. Utunk – örök. Váltókon, végtelen vágányokon kattog a kerék, hidakon átdörög. Meddig? Hová? Melyik állomásra szól a jegy? Van-e jegyünk? Lehet-e igazunk? Talán nem is mi utazunk? Hisz messzire, jaj, messzire mindig csak mást visz a vonat, s míg végképp nyoma vész túl a kanya- ron, árvultan intünk utána a kiürült peronon.

Vozovi Vozovi. Vozovi. Koji stižu. Koji krenu. Koji novine, veselje donose. Koji žarnim očima jure, zvekeću u noć. Svetli nizovi prozora. Sjajne tračnice. Brbljive, crvene, tople, velike lokomotive. Otvorena kola. Vagoni. Drveni mostovi. Semafor upravo crveno pokazuje. Škripe kočnice, voz tru- cne, stade. Čeka, miruje. Čeka, miruje. Sati, dani, stoleća se gube. Trgne se, žurno krene, pišti, manevrira, voz tračnice menja. Donosi-odnosi. Nekoga. Neke. Krene, stane. Krene, sta- ne. Ulazi, silazi svetina, gura se, hrli preko holova. Gde smo? Gde smo li sada? U mrkli mrak zurimo. Malaksamo. Ljuljamo se, dremuckamo. Naša cesta – večna. Na skretnicama, beskonačnim tračnicama lupa točak, tutnji preko mostova. Dokle? Kuda? Do koje stanice važi karta? Imamo li karte? Možemo li biti u pravu? Možda nismo mi putnici? Pa daleko, joj, voz daleko uvek samo drugog nosi, i dok iza okuke konačno nestane, na ispražnjenom peronu za njim samotno mahnemo. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=0000013794&secId=0001086097&mode=html#Buda_Ferenc-Arvafold-00120



Buda Ferenc 1956 - töredékek – 1956 - krhotine

Buda Ferenc Debrecen 1936. november 3. –

1956 - töredékek Arany ősz, szüret ideje. Must illat, darazsak dongnak. Szív, lélek tavasza az őszben. Fiam, unokám lehetne… Sortűz. Lánckerekek csörömpölése. Arany ősz, arany. Must-illat. Talpak pora, levelek ragyogása. Füst, vér. Torkolattüzek. „Ha mégegyszer azt üzeni…” Kimetszett közepű lobogón át az égre: ”…hogy rabok rabok tovább…” – tízezreken végigmorajlik. Must-illat. Sortűz. Vérszag. Fiam, unokám lehetne az a fiatalember… Lágy őszi táj. Tankágyúk erekciója. Must pezsdül, vasabroncs pattan. Egy vaskapuszárny dörrenve becsukódik. Tűz, vas. Tűz, vas. Akár az unokám lehetne, aki voltam… Légy zizzen, darazsak dongnak. Sortűz. Vérszag. Télszag. Zárcsattanás. Kulcsok csikordulása. Száz évig tartó negyedik évszak. El- falazva. Befalazva. Szél rohamoz, kimetszett közepű lobogót szaggat. Ifjak valánk. Fiatal voltam. (1998 október)

1956 - krhotine  Zlatna jesen, vreme berbe. Miris mošta, oko nas ose bruje. Proleće srca, duše u jeseni. Mogao bi mi biti sin, unuk... Rafal. Zveket točkova na lančani pogon. Zlatna jesen, zlatna. Miris mošta. Prašina tabana, blistanje lišća. Kurnjava, krv. Vatre grlića. „Ako još jednom ta poruka stiže...“ Preko sredine izrezane zastave do neba: „...da robovi, robovi više..“ – uzdrma hiljade i hiljade. Miris mošta. Rafal. Miris krvi. Taj mladić mogao bi mi biti sin, unuk... Mekan jesenski pejzaž. Erekcija topova bornih kola. Vri mošt, puca gvozdeni obruč. Negde se krilo željeznih vrata zalupi. Vatra, željezo. Vatra, željezo. Onaj ko sam bio mogao bi mi čak i unuk biti... Kruže muve, bruje ose. Rafal. Miris krvi. Miris zime. Prasak brave. Škripanje ključeva. Četvrta godišnja dob kao da je stoleće. Zazidano. Uzidano. Napada vetar, u sredini izrezanu zastavu trga. Mladi smo bili. Mlad sam bio. (okrobra 1998.) Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=0000013770&secId=0001083082&mode=html#Buda_Ferenc-Tul_a_falon-00520