Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Buda Ferenc. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Buda Ferenc. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. május 5., csütörtök

Buda Ferenc Távoli… – Dalekim...


Képtalálat a következőre: „buda ferenc”
 
Buda Ferenc Debrecen 1936. november 3. –
 
Távoli…
 
Távoli kürthangon
kérdezi az Isten
hogy ha őbenne nem
akkor miben hittem
Szólnék ha szél lennék
szólnék ha szó lennék
hozzá futtam volna
már rég ha jó lennék
dehát nem vagyok jó
szó se vagyok szél se
mogyoró-jég módján
hullok a vetésre
egy felhő fiaként,
ezerként de egyként
nem ismernek pedig
átlátszom üvegként
géppuskagolyóként
verődöm a zöldre
fájdalmak fagyai
kötöznek a földbe
melegek takarnak
fények hívogatnak
lengő pára-hajjal
lendülök a Napnak
viharok hordoznak
cifra szelek dobnak
fehéren hullok le
rossz lábak tapodnak
fenék esznek de én
maradok egésznek
ezer darabban is
egy lobogó lészek!
Dalekim...
 
Dalekim zvukom roga
pita Gospod
ako ne u njemu
u što sam verovao
Da sam uragan bi se oglasio
da sam reč bi se oglasio
njemu bi se odavno priklonio
kad bi dobar bio
ali dobar nisam
nit sam reč nit sam uragan
na usev poput
leda lešnjaka padam
kao sin jednog oblaka,
hiljade kamada ali
nepoznat sam kao jednika
proziran sam poput stakla
kao tane mitraljeza
udaram se o zeleno
mrazevi probada
me vežu u zemlju
topline me pokrivaju
svetla zivkaju
prema Suncu lepršavom
kosom pare krećem
vihori me nosaju
nestašni vetrovi bacaju
belo opadam
zle noge ma gaze
prokletnici žderu al ja
ostajem čitav
i u hiljadu komada
biću zastava ipak!
 
Prevod: Fehér Illés
 


2016. március 17., csütörtök

Buda Ferenc Margit, – Margita,


Képtalálat a következőre: „buda ferenc”
 
Buda Ferenc Debrecen 1936. november 3. –
 
 
Margit,
 
                       drága Margit, hát vége.
   Vége a gyötrelem lázának, gyalázatának.
   Vége a légszomjú vesztegelésnek, fuldokló várakozásnak, a kínok sarába tiport végső megaláztatásnak.
   Madárka-csontú testednek vége.
   Magad-választotta keskeny utadnak is vége.
   Hófelleg árnyéka alatt, maréknyi porod fölött vigyázzban megállunk.
   Tudtad Te, jóelőre tudtad, mint mindannyian:
 
Ki porból lettem s porrá válok,
Halálra gyógyszert nem találok.
 
   És csoda Veled sem történt, nem esett meg a Csoda – talán azért, mert nem hittünk benne eléggé.
   Világos szemeidet Magaddal vitted.
   Terheid lebegve hordott bazalttömbjét Magaddal vitted.
   Ám itt hagytad reánk a Művet, az immár betetőzöttet, és ránkhagytad a maga-tartás megszeghetetlen parancsát, végül, utolsó érthető szavad ez lévén, ránkhagytad – Magyarországot.
   Tudom, hogy rendjelek cicomái nélkül is ott a helyed a legnagyobbak között. Azt is tudom: az ízetlenek majd ízekre szednek. Ám ez már mit sem számít: a Te verseid kibírnak mindent, s általuk az enyészet határain túlról is erőt üzensz a rászorulóknak. Mert repedt bordával, rogyadozó inakkal is remélni kell, remélni, hogy a lét mocska még lebírható.
   Hófelleg árnyéka alatt, csillagok vallató fénye alatt, kormos szívünkre havazó gyászban kettőtök közös nyugvóhelye körül megállunk.
   Ki kell bírni. Tisztaságotok tükör – könnyekkel se maszatoljuk.
   Margit, az Engesztelőt nekünk Te mondod ekképpen:
 
Csönddé feltámadott világ,
feltörünk a mennyei résen,
delelünk még éjfélben is,
ha eljő fölemelkedésem.
S nem lesz fogyatkozás a fényben.
Margita,
 
                    draga Margita, pa kraj je.
   Kraj je groznice, sramote ispaštanja.
   Kraj je bezvazdušnom isčekivanju, davljenju čekanja, u blato patnje gaženom konačnom poniženju.
   Kraj je tvom telu ptičjih kostiju.
   Kraj je i tvojoj izabranoj uskoj stazi.
   Ispod sene snežonosnih oblaka, iznad šačice pašine tvoje zastanemo u stavu mirno.
   Znala si Ti, unapred si znala, kao i svi mi:
 
Iz pepela nastala i u pepeo se pretvaram,
Za lekom protiv smrti zalud tragam.
 
   I čudo ni s Tobom se nije desilo, Čudo nije nastalo – možda zato, jer nismo dovoljno verovali.
   Svoje svetle oči sa Sobom si ponela.
   Lakoćom nošenu gromadu bazalta tvojih muka sa Sobom si ponela.
   Ali si nam već oblikovano Delo ostavila, i neprestupiv zapoved vla-danja si nam ostavila, na kraju, jer to ti je bila zadnja razumna reč, ostavila si nam – Mađarsku.
   Znam, i bez nakinđurenih odličja mesto ti je među najvećima. I to znam: neotesani će te rastrgati. Ali to više ništa ne znači: Tvoji stihovi sve mogu izdržati i putem njih i sa one strane granice prolaznosti klonule svojom snagom hrabriš. Jer i sa puknutim rebrima, iznemoglim tetivama treba se nadati, nadati, da ljaga postojanja još je savladiv.
   Ispod sene snežonosnih oblaka, ispod ispitivačkog sjaja zvezda, u žalosti šta naša čadžava srca posipa zastanemo pored vaše zajedničke humke.
   Treba izdržati. Ogledalo je vaša čistota –
ni sa suzama nemojmo zamazati.
   Margita, Iskupljenje Ti na sledeći način nam govoriš:
 
Za tišinu vasksnuto svete,
probijamo se preko pukotina neba,
čak i u ponoć plandujemo,
ako stiže moja slava.
I u sjaju neće biti opadanja.
 
Prevod: Fehér Illés
 
 


2016. január 31., vasárnap

Buda Ferenc Vonatok – Vozovi

Képtalálat a következőre: „buda ferenc”
Buda Ferenc Debrecen 1936. november 3. –

Vonatok

A vonatok. A vonatok. Az érkezők.
Az indulók. Az újságot, vígságot
hozók. Égő szemmel az éjben vágta-
tók, zakatolók. Világos ablaksorok.
Fénylő sínek. Mormogó, piros, meleg,
nagy mozdonyok. Pőrekocsik. Vagonok.
Vashidak. A szemafor épp pirosat
mutat. Fék nyikorog, zökken, meg-
áll a vonat. Vár, vesztegel. Vár,
vesztegel. Órák, napok, századok
vesznek el. Rándulva, lódulva
indul, füttyent, tolat, sínt vált
a vonat. Visz-hoz valakit. Vala-
kiket. Indul, megáll. Indul, meg-
áll. Fölszáll, leszáll a tömeg,
tolongva a csarnokon áthömpölyög.
Hol járhatunk? Vajon hol járhatunk?
Szemünk ki a sötétbe mered.
Ellankadunk. Dülöngve bóbisko-
lunk. Utunk – örök. Váltókon,
végtelen vágányokon kattog a
kerék, hidakon átdörög. Meddig?
Hová? Melyik állomásra szól a jegy?
Van-e jegyünk? Lehet-e igazunk?
Talán nem is mi utazunk? Hisz
messzire, jaj, messzire mindig
csak mást visz a vonat, s míg
végképp nyoma vész túl a kanya-
ron, árvultan intünk utána
a kiürült peronon.

Vozovi

Vozovi. Vozovi. Koji stižu.
Koji krenu. Koji novine, veselje
donose. Koji žarnim očima jure,
zvekeću u noć. Svetli nizovi prozora.
Sjajne tračnice. Brbljive, crvene, tople,
velike lokomotive. Otvorena kola. Vagoni.
Drveni mostovi. Semafor upravo crveno
pokazuje. Škripe kočnice, voz tru-
cne, stade. Čeka, miruje. Čeka,
miruje. Sati, dani, stoleća se
gube. Trgne se, žurno krene,
pišti, manevrira, voz tračnice
menja. Donosi-odnosi. Nekoga.
Neke. Krene, stane. Krene, sta-
ne. Ulazi, silazi svetina,
gura se, hrli preko holova.
Gde smo? Gde smo li sada?
U mrkli mrak zurimo. Malaksamo.
Ljuljamo se, dremuckamo.
Naša cesta – večna. Na skretnicama,
beskonačnim tračnicama lupa
točak, tutnji preko mostova. Dokle?
Kuda? Do koje stanice važi karta?
Imamo li karte? Možemo li biti u pravu?
Možda nismo mi putnici? Pa
daleko, joj, voz daleko uvek
samo drugog nosi, i dok iza
okuke konačno nestane, na
ispražnjenom peronu za
njim samotno mahnemo.

Prevod: Fehér Illés


2016. január 17., vasárnap

Buda Ferenc 1956 - töredékek – 1956 - krhotine

Képtalálat a következőre: „buda ferenc”
Buda Ferenc Debrecen 1936. november 3. –

1956 - töredékek

Arany ősz, szüret ideje. Must illat,
darazsak dongnak. Szív, lélek tavasza
az őszben. Fiam, unokám lehetne…
Sortűz. Lánckerekek csörömpölése.
Arany ősz, arany. Must-illat. Talpak
pora, levelek ragyogása. Füst, vér.
Torkolattüzek. „Ha mégegyszer azt
üzeni…” Kimetszett közepű lobogón
át az égre: ”…hogy rabok rabok tovább…” –
tízezreken végigmorajlik. Must-illat.
Sortűz. Vérszag. Fiam, unokám lehetne
az a fiatalember… Lágy őszi táj.
Tankágyúk erekciója. Must pezsdül,
vasabroncs pattan. Egy vaskapuszárny
dörrenve becsukódik. Tűz, vas. Tűz,
vas. Akár az unokám lehetne,
aki voltam… Légy zizzen, darazsak
dongnak. Sortűz. Vérszag. Télszag.
Zárcsattanás. Kulcsok csikordulása.
Száz évig tartó negyedik évszak. El-
falazva. Befalazva. Szél rohamoz,
kimetszett közepű lobogót szaggat.
Ifjak valánk. Fiatal voltam.

(1998 október)
1956 - krhotine 

Zlatna jesen, vreme berbe. Miris mošta,
oko nas ose bruje. Proleće srca, duše
u jeseni. Mogao bi mi biti sin, unuk...
Rafal. Zveket točkova na lančani pogon.
Zlatna jesen, zlatna. Miris mošta. Prašina
tabana, blistanje lišća. Kurnjava, krv.
Vatre grlića. „Ako još jednom ta poruka
stiže...“ Preko sredine izrezane zastave
do neba: „...da robovi, robovi više..“ –
uzdrma hiljade i hiljade. Miris mošta.
Rafal. Miris krvi. Taj mladić mogao
bi mi biti sin, unuk... Mekan jesenski pejzaž.
Erekcija topova bornih kola. Vri mošt,
puca gvozdeni obruč. Negde se krilo
željeznih vrata zalupi. Vatra, željezo. Vatra,
željezo. Onaj ko sam bio mogao bi mi
čak i unuk biti... Kruže muve, bruje
ose. Rafal. Miris krvi. Miris zime.
Prasak brave. Škripanje ključeva.
Četvrta godišnja dob kao da je stoleće.
Zazidano. Uzidano. Napada vetar,
u sredini izrezanu zastavu trga.
Mladi smo bili. Mlad sam bio.

(okrobra 1998.)

Prevod: Fehér Illés