Vincze Andrea Victória
Kazincbarcika, 1972. október 04. –
Akármi
...nem
hinnéd rólam,
de mindig meglátom, milyen szépek a napok és az éjek is, - néha ellágyulok, mennyi gyönyörű álom rajzolja tele fénnyel a világom, s új erőt ad az új nap nekem is... Nem hinnéd el nekem, hányszor ébredek homályban szédelgő aggyal, s míg kitisztul szemem, arannyal lepi be a Hold a látóterem, s elhalmoz vibráló mosoly-csillagokkal. Hinnéd valaha, hogy ilyenkor imákat mormolok..? Megáldom én is az újra felkelő Napot... - mert elvarázsol. És lehetek akkor akárhol... Olykor még azt is érzem, a létezés mégsem hamis, Csak néha én vagyok, aki nem teljesen kompatibilis... - mert bolond módra lélekkel írom a képeim, meg vérrel... - s telecsöpögtetem némi fuldokló reménnyel. Nem divatból, és nem is erőltetem a színeket... - minek...? Hitszegőn hagyom, hogy lassan ráfolyjon a vászonra a vérem, vörösen égve, nehezen, s hallgatagon... Valóság-teória, nekem. Nem ál-érzékenyen mutogatni bármit mosolyogva, s elküldeni a fájdalmakat a legmélyebb pokolba örökre... Nekem a pokol: a hazugság... - s minden felkelő Nap egy újabb adósság a létről, ami talán fényről szól, s mégsem csak arról, mert mennyit élnénk, - őszintén - ha lemaradnánk minden zarathusztrai viharról...?
/2016, szeptember/
|
Bilo šta
...ne bi verovao,
ali uvek ugledam,
kako su
dani krasni
a i noći,
– koji put me uzbuđuje,
moj svet sa svetlom
koliko prekrasnih snova
šara,
i nov dan i meni
novu snagu daje...
Ne bi mi verovao,
koliko puta se budim
sa vrtoglavicom
omamljeno,
i dok mi se oči bistre,
mog vidokruga
Mesec
sa zlatom prekriva
i sa titrajima nasmejanih
zvezda me obasipa.
Dal bi verovao
da u tim trenucima
molitve mrmljam...?
Ponovo izlazeće
Sunce
i ja halalim...
– jer me očara.
I tada mogu biti
bilo gde...
Kat-kad još i to
osećam,
bivstvovanje ipak nije lažan,
Samo sam ja ta
koja nije potpuno
kompatibilna...
– jer suludo
svoje slike sa dušom pišem,
i krvlju...
– i sa nekakvom
nadom
ispunim.
Ne iz puste mode,
niti boje
forsiram...
– čemu...?
Verolomno pustim
da polagano moja krv
na platno curi,
rumeno goreći, teško
i šutke...
Teorija stvarnosti, meni.
Ne lažno-čulno
bilo šta sa osmehom pokazivati
i tištanja zauvek
u najdublji pakao
poslati...
Meni je pakao:
laž...
– i svako izlazeće Sunce
je nov dug o
postojanju,
što možda
o svetlu govori,
ipak ne samo
o tome,
jer koliko bi živeli,
– ruku na srce –
ako bi sa svakog
vihora Zaratustre
zaostali...
/septembar, 2016./
Prevod:
Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése