Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Vincze Andrea Victória. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Vincze Andrea Victória. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. január 15., vasárnap

Vincze Andrea Victória Rejtőzködő – Skrivalica


Képtalálat a következőre: „vincze andrea”

Vincze Andrea Victória Kazincbarcika, 1972. október 04. –

Rejtőzködő

...amikor már
a kimondatlan
gondolat sem igaz,
s koszos gödrök alján
posvány és szemét
a vígasz,
- aki keres
csak egyre nagyobb
sötétséget talál,
a rothadásba ágyazott báj
jólneveltséget
szimulál,
- ne add oda könnyen
az álmaidban
újra felnövő vágyakat,
még ne hagyd
szabadon szállni
a mélyben megbújó
hárfahangokat.
Aztán amikor
már elfeledték azt is,
hogy mindennek
júdási ára van,
s az ocsúból
a tiszta magokat
kiválogattuk
titokban, aprólékosan,
akkor engedd be
az ablakon
a misztikusan kavargó
fényeket,
s teregesd ki
a lassú szelekbe
a lelked rejtekében
bújkáló
reményeket...

Skrivalica

...kad već
ni neizgovoreno
nije istina
i na dnu gnusnih jama
uteha je
kaljuga i prljavština
– tragač
samo sve veći
mrak nalazi,
u gnjiležu položena draž
pristojnost
podvlači,
– u snu
ponovo pojavljenu čežnju
nemoj olako dati,
u dubini skrivajućim
glasovima harfe
slobodan let još
nemoj dozvoliti.
A onda kad su već
i to zaboravili,
da sve i svoju
izdajničku cenu ima
i iz orepka
potajno, podrobno
čista zrna
odabrali,
na prozoru
pojavljen mističan
sjaj
tad pusti unutra,
i u skrivenom delu duše
postojeću
nadu
u lagan vetar
pusti...

Prevod: Fehér Illés
Forrás: a szerző


2016. október 4., kedd

Vincze Andrea Victória Akármi – Bilo šta


Képtalálat a következőre: „vincze andrea victória”

Vincze Andrea Victória Kazincbarcika, 1972. október 04. –

Akármi

...nem hinnéd rólam,
de mindig meglátom,
milyen szépek
a napok
és az éjek is,
- néha ellágyulok,
mennyi gyönyörű álom
rajzolja tele
fénnyel a világom,
s új erőt ad az új nap
nekem is...
Nem hinnéd el nekem,
hányszor ébredek
homályban szédelgő
aggyal,
s míg kitisztul szemem,
arannyal lepi be
a Hold
a látóterem,
s elhalmoz vibráló
mosoly-csillagokkal.
Hinnéd valaha,
hogy ilyenkor
imákat mormolok..?
Megáldom én is
az újra felkelő
Napot...
- mert elvarázsol.
És lehetek akkor
akárhol...
Olykor még azt is
érzem,
a létezés mégsem hamis,
Csak néha én vagyok,
aki nem teljesen
kompatibilis...
- mert bolond módra
lélekkel írom a képeim,
meg vérrel...
- s telecsöpögtetem
némi fuldokló
reménnyel.
Nem divatból,
és nem is erőltetem
a színeket...
- minek...?
Hitszegőn hagyom,
hogy lassan ráfolyjon
a vászonra a vérem,
vörösen égve, nehezen,
s hallgatagon...
Valóság-teória, nekem.
Nem ál-érzékenyen
mutogatni bármit mosolyogva,
s elküldeni a fájdalmakat
a legmélyebb pokolba
örökre...
Nekem a pokol:
a hazugság...
- s minden felkelő Nap
egy újabb adósság
a létről,
ami talán
fényről szól,
s mégsem csak
arról,
mert mennyit élnénk,
- őszintén -
ha lemaradnánk
minden zarathusztrai
viharról...?

/2016, szeptember/

Bilo šta

...ne bi verovao,
ali uvek ugledam,
kako su
dani krasni
a i noći,
– koji put me uzbuđuje,
moj svet sa svetlom
koliko prekrasnih snova
šara,
i nov dan i meni
novu snagu daje...
Ne bi mi verovao,
koliko puta se budim
sa vrtoglavicom
omamljeno,
i dok mi se oči bistre,
mog vidokruga
Mesec
sa zlatom prekriva
i sa titrajima nasmejanih
zvezda me obasipa.
Dal bi verovao
da u tim trenucima
molitve mrmljam...?
Ponovo izlazeće
Sunce
i ja halalim...
– jer me očara.
I tada mogu biti
bilo gde...
Kat-kad još i to
osećam,
bivstvovanje ipak nije lažan,
Samo sam ja ta
koja nije potpuno
kompatibilna...
– jer suludo
svoje slike sa dušom pišem,
i krvlju...
– i sa nekakvom
nadom
ispunim.
Ne iz puste mode,
niti boje
forsiram...
– čemu...?
Verolomno pustim
da polagano moja krv
na platno curi,
rumeno goreći, teško
i šutke...
Teorija stvarnosti, meni.
Ne lažno-čulno
bilo šta sa osmehom pokazivati
i tištanja zauvek
u najdublji pakao
poslati...
Meni je pakao:
laž...
– i svako izlazeće Sunce
je nov dug o
postojanju,
što možda
o svetlu govori,
ipak ne samo
o tome,
jer koliko bi živeli,
– ruku na srce –
ako bi sa svakog
vihora Zaratustre
zaostali...

/septembar, 2016./

Prevod: Fehér Illés
Forrás: a szerző

2016. június 2., csütörtök

Vincze Andrea Hanyatlás – Opadanje


Képtalálat a következőre: „vincze andrea victória”

Vincze Andrea Victória Kazincbarcika, 1972. október 04. –


Hanyatlás

...csendkoszorúban ébredek,
koporsóm,
s menyországom is
a némaság...
- a világ
éppen csak létezik,
és vétkezik minden
ami még élhet..
Magamba nézek,
hajnali eső mossa le
arcomról
az emlékeket...
- talán végre felébredek...
Félelmetes a nyugalom,
ahogy áthullámzik bennem
és elmerül...
- visszafekszem,
s tovább hallgatom
a lassú csendet
belül.
Univerzális a tudatom,
de azt is elhallgatom,
hogy ne legyen rajtam
semmilyen fogás,
mert szó-felhalmozás csak
a jelen,
és most még megengedem
magamnak,
hogy éljek...
- de már csak őrlángon égek.
Esőcseppek mesélnek
a múltról,
vetített képben álmodik
a remény...
- főnyeremény lenne
számomra a halál,
de már az sem talál
menedéket bennem...
Eleresztem
így a fájdalmakat,
hisz bűntudat sosem volt
igazán szívemben,
harcokat vívtam
önmagammal,
s színes álmokat kergettem
önfeledten...
Ennyi csupán a lét,
kiherélt vágyak,
s beszürkült emlékfoszlányok
kavarognak
agyamban,
bár megmaradtam
naív álmodónak,
rámtalált a sötétség,
s fészket is keresett
magának
szavaimban...
Esőben ázik
szikrázva a fény...
- vajon erény-e még
a könyvekből nyert
szellemi erő...?
Sárba ragadva
szűköl az élet,
s éhes férgektől hemzseg
a rózsaszínre festett,
elhamvadó idő...

/2016, május/
Opadanje

…u vencu tišine se budim,
nemost mi je
i les i
raj…
– svet
tek postoji,
i sve što još
živeti može greši…
Sebe ispitujem,
sa mog lica
uspomene
jutarnja kiša spira…
– napokon probudiću se valjda…
Zastrašujuća je smirenost
kako u meni talasa
i potone…
– ponovo prilegla
te unutra
laganu tišinu
dalje slušam.
Moja svest je univerzalna,
ali i to prećutim
da na meni nikakvo
mesto zahvata ne bi ostao,
jer sadašnjost je tek gomilanje
reči,
a sebi sam zasad još
priuštila,
da živim…
– ali tek ustegnuto plamtim.
O prošlosti kapi kiše
pričaju,
nada na projektiranoj slici
sanja…
– smrt bi za mene
glavni zgoditak bila,
ali ni ona utočišta
u meni ne nalazi…
Pa otpuštam
bolove,
jer svest krivice u srcu
nikad nisam imala,
borbe sam
sa sobom vodila,
i ružičaste snove bezbrižno
jurila…
Tek toliki je opstanak,
uškopljenje težnje
i potamnele krhotine uspomena
vrte mi se
u glavi,
mada sam naivna
sanjarka ostala,
pronašla me je tama
te u mojim rečima
i gnezdo je
našla…
Kisne
svetlost sa varnicama…
– dal je još vrlina
iz knjiga stečena
duhovna snaga…?
Život u kaljuži
potopljeno cvili,
u ružičastom
obamrlom vremenu
gladni crvi vrve…

/maja 2016./

Prevod: Fehér Illés
Forrás: a szező


2016. május 11., szerda

Vincze Andrea Victória Van – Postoji

Portré: Ady András

Vincze Andrea Victória Kazincbarcika, 1972. október 04. –

Van

Van az a május,
ami már felmelegít
és rám ragyog,
amikor
magammal is
állandó egységben
vagyok...
Van az a tavasz,
amit esőben ázva is
szeretek,
amikor
vizesen és ostobán is
a lélek-tündéred
lehetek...
Van az a hajnal,
amikor kipirul
szerelmünktől
az élet,
ahogy bőrömhöz ér
a kezed,
s vágyad álmosan is
éget...
Van az a pillanat,
amikor
kinyílik szívemben
egy ablak szótlanul,
ahol meghasad
az idő,
s lényegünk
összeolvad
feloldhatatlanul...

/2016, május/
Postoji

Postoji taj maj,
što me već ugrija
i meni sjaji,
kad
i sama sa sobom
u stalnom jedinstvu
sam…
Postoji to proleće,
šta i po kiši
volim,
kad
mokro i glupavo
vila tvoje duše
mogu biti…
Postoji ta zora,
kad od naše ljubavi
život
zarumeni,
kako ti ruka moju
kožu dotiče
i tvoja žudnja me
i u polusnu prži…
Postoji taj tren,
kad
u mom srcu jedan prozor
šutke se otvori,
gde se vreme
rascepa
i naša bića
nerastvorljivo
se stapaju…

/maja 2016./

Prevod: Fehér Illés
Forrás: a szerző