Keresés ebben a blogban

2016. június 1., szerda

Vincze Andrea Hanyatlás – Opadanje


Képtalálat a következőre: „vincze andrea victória”

Vincze Andrea Victória Kazincbarcika, 1972. október 04. –


Hanyatlás

...csendkoszorúban ébredek,
koporsóm,
s menyországom is
a némaság...
- a világ
éppen csak létezik,
és vétkezik minden
ami még élhet..
Magamba nézek,
hajnali eső mossa le
arcomról
az emlékeket...
- talán végre felébredek...
Félelmetes a nyugalom,
ahogy áthullámzik bennem
és elmerül...
- visszafekszem,
s tovább hallgatom
a lassú csendet
belül.
Univerzális a tudatom,
de azt is elhallgatom,
hogy ne legyen rajtam
semmilyen fogás,
mert szó-felhalmozás csak
a jelen,
és most még megengedem
magamnak,
hogy éljek...
- de már csak őrlángon égek.
Esőcseppek mesélnek
a múltról,
vetített képben álmodik
a remény...
- főnyeremény lenne
számomra a halál,
de már az sem talál
menedéket bennem...
Eleresztem
így a fájdalmakat,
hisz bűntudat sosem volt
igazán szívemben,
harcokat vívtam
önmagammal,
s színes álmokat kergettem
önfeledten...
Ennyi csupán a lét,
kiherélt vágyak,
s beszürkült emlékfoszlányok
kavarognak
agyamban,
bár megmaradtam
naív álmodónak,
rámtalált a sötétség,
s fészket is keresett
magának
szavaimban...
Esőben ázik
szikrázva a fény...
- vajon erény-e még
a könyvekből nyert
szellemi erő...?
Sárba ragadva
szűköl az élet,
s éhes férgektől hemzseg
a rózsaszínre festett,
elhamvadó idő...

/2016, május/
Opadanje

…u vencu tišine se budim,
nemost mi je
i les i
raj…
– svet
tek postoji,
i sve što još
živeti može greši…
Sebe ispitujem,
sa mog lica
uspomene
jutarnja kiša spira…
– napokon probudiću se valjda…
Zastrašujuća je smirenost
kako u meni talasa
i potone…
– ponovo prilegla
te unutra
laganu tišinu
dalje slušam.
Moja svest je univerzalna,
ali i to prećutim
da na meni nikakvo
mesto zahvata ne bi ostao,
jer sadašnjost je tek gomilanje
reči,
a sebi sam zasad još
priuštila,
da živim…
– ali tek ustegnuto plamtim.
O prošlosti kapi kiše
pričaju,
nada na projektiranoj slici
sanja…
– smrt bi za mene
glavni zgoditak bila,
ali ni ona utočišta
u meni ne nalazi…
Pa otpuštam
bolove,
jer svest krivice u srcu
nikad nisam imala,
borbe sam
sa sobom vodila,
i ružičaste snove bezbrižno
jurila…
Tek toliki je opstanak,
uškopljenje težnje
i potamnele krhotine uspomena
vrte mi se
u glavi,
mada sam naivna
sanjarka ostala,
pronašla me je tama
te u mojim rečima
i gnezdo je
našla…
Kisne
svetlost sa varnicama…
– dal je još vrlina
iz knjiga stečena
duhovna snaga…?
Život u kaljuži
potopljeno cvili,
u ružičastom
obamrlom vremenu
gladni crvi vrve…

/maja 2016./

Prevod: Fehér Illés
Forrás: a szező


1 megjegyzés: