Weiner Sennyey
Tibor Eger, 1981. május 10. –
Aleppó
Mert
kétszázezer. Azért a kétszázezerért… –
gondoltam, ahogy végignéztem hízott testeken,
hallottam zsíros szavakat s műszeráfként rengő
műanyag szemét hegyén terjedő
olajos szellemek mellett úszott bánatom.
Nem tudok már örülni semminek,
míg azt a kétszázezret homok és tűz
nyeli el. Írd és mondd: kétszázezret.
Temesd tenyeredbe arcodat, de akkor is
látni fogod, hogy a háború nem ért véget,
csak globálisra tártuk a lokális frontokat.
Kétszázezer – ismételd sziszegve fogcsikorgatva,
aztán rendelj egy italt, vásárolj, nyaralj,
légy önfeledt, gyakorold az öröm kultúráját,
jöjj és lásd:
mi hétmilliárdan az a kétszázezer vagyunk,
és nincs köztünk senki de senki,
aki le merné írni, ki merné mondani:
mi mindannyian Aleppóban lakunk.
Aztán egy angyal lépett hozzám, kegyetlen rózsa
kibomló ajkán és szavaiban tövises koszorú
az azúr kegyelem lehelete, mely rám borult,
mint emlék és mint varázslat, hogy lássam
az emberben felsikolt álmából az állat,
vért szagol, húst akar, szomját nem oltja égő áldozat,
és hogy erre már tudod, hogy nincs bocsánat,
hogy szerencsés kit még családja kapar el,
de a legtöbbnek csak egy nagy közös gödör jut,
melyet végül nem más temet be
csak az együttérzés hiánya.
Kétszázezer? – kérdem az angyalt felettem.
Hétmilliárd. – válaszol türkiz pillantással.
Emberek. – fogom könyörgőre.
Lelkek. – semmisít meg.
Ami eddig volt nincs többé
és innentől még az eddiginél is nehezebb.
Kelj fel, járkálj csak, élj és emlékezz:
nem csak azzal a kétszázezerrel
és nem csak a hétmilliárddal
történik mindez, hanem veled.
Ližnjan, 2016. augusztus 3.
Alepo
Jer dvestohiljada.
Zbog onih dvestohiljada... –
mislio sam,
kako sam ona uhranjena tela gledao,
masne reči čuo
i moja tuga pored uljenih
duhova plivala
koji su se na vrhu smetlišta
umetne
materije poput veštačkih serafa tresli.
Ničemu se više
ne mogu radovati,
dok onih
dvestohiljada pesak i vatra
guta. Piši i
reci: dvestohiljada.
Svoje lice možeš
dlanovima pokriti,
al videćeš i
tad, rat se još nije završio,
samo smo bojna
polja širom otvorili.
Dvestohiljada –
sikteći, zubima škripajući ponavljaj,
pa naruči neko
piće, idi u kupivinu, na letovanje,
budi
bezbrižan, vežbaj radost kulture,
dođi i vidi:
mi
sedammilijardi smo onih dvestohiljada,
i između nas
nikoga baš nikoga nema
ko bi smeo
napisati, ko bi smeo izgovoriti:
svi mi u
Alepou stanujemo.
Posle mi je u
rastvorenim ustima sa svirepom ružom
jedan anđeo
pristupio i u njegovim rečima dah milosti
azura je trnovit
venac što me je pokrio,
kao uspomena i
kao čarolija, da vidim
životinja u
čoveku krikne u snu,
željan mesa krv
njuši, plamteća žrtva njegov žeđ ne gasi,
i sad već
znaš, oprosta nema,
da je sretan
taj koga porodica pokopa,
ali većini
samo jedna velika zajednička raka sleduje
šta na koncu ništa
drugo no
manjak saosećanja zatrpa.
Dvestohiljada?
– pitam anđela iznad sebe.
Sedammilijarda.
– odgovara pogledom tirkiza.
Ljudi. –
hvatam se za slamku.
Duše. –
uništava me.
Što je dosad
bilo ne postoji
i od sada biće
još teže no što je dosad bilo.
Ustani, hodaj
samo, živi i sećaj se:
ne samo na
dvestohiljada
i ne dešava se
sve to samo
sa
sedammilijardama, nego sa tobom.
Ližnjan, 3. avgusta 2016.
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése