Weiner Sennyey Tibor a hercegnő tánca – ples princeze

Weiner Sennyey Tibor Eger, 1981. május 10. –

a hercegnő tánca milyen tánc amit jársz ahogy járod lépések és az ujjad ritmusa anyáknak anyjai és lányoknak lányai imádkozhattak így s te erre emlékezel minden megtanult mozdulattal egy anyát és egy lányt idézel szultánok palotáiból keleti hercegek titkos kertjeinek rengetegéből miközben titkos kert és rengeteg vagy szultánodnál ahová herceged érkezett messzi nyugatról hozzád kinek egyetlen mozdulata megidézte mert az imát látja ahogy hívod az összes szerelmet amit anyák és amit lányok a mozdulatok és a lélek nászával e tánc álcájában loptak az égről a földre le

ples princeze kakav je to ples što plešeš kako igraš ritam koraka i tvojih prstiju majke majki i devojke devojaka su se mogli tako moliti i ti se toga sećaš sa svakim naučenim pokretom po jednu majku i jednu devojku iz palate sultana džungle tajnih vrtova istočnjačkih vladara prizivaš dok kod tvog sultana tajni vrt i džungla si gde ti je princ sa dalekog zapada stigao čiji jedini pokret je prizvao jer molitvu vidi kako svu ljubav što su majke i devojke sa pokretima i pirom duše u lažnom odelu u vidu tog plesa sa neba ukrali dozivaš Fordította: Fehér Illés

Forrás: http://librarius.hu/2013/11/18/weiner-sennyey-tibor/

Weiner Sennyey Tibor 1956 – 1956

Weiner Sennyey Tibor Eger, 1981. május 10. –



1956 Amikor két összeforrt macskakő szorosan roppantja a sietős asszony lépésének pillanatnyi lélegzetvételét a térbe; És látod az arcot a napsütésben, amint a tincs az imént csókolt archoz tapadva még libben a hullámzó szemek előtt. Két utcasarok között futott, és nem csak egy régi képen; méhében erjedt az új élet. Egy perccel később halott volt. Talán csak szerelmes lett belé a lövedék, mint a kő alatti földbe a balsors.

1956 Kad stopljena kaldrma trenutačan dah koraka žene koja je u žurbi čvrsto prasne u prostor; I u sunčanon sjaju vidiš lice, kako malo pre poljubljena lokna ispred talasanja očiju uz lice priljubljeno se još zaljulja. Između dva ugla je trčala, i ne samo na nekoj staroj slici; sa zametkom novog života u maternici. Minut kasnije mrtva je bila. Kao zla kob u zemlju ispod kamena, možda se samo džebana u nju zaljubila. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/89/weiner3.html

Weiner Sennyey Tibor A táncos – Plesač

Weiner Sennyey Tibor Eger, 1981. május 10. –

A táncos majd ha már nem a ruha majd ha már nem a mozdulat majd ha már nem a zene hanem a tánc öltöztet és te ezzel a tánccal vetkőztetsz hegyet és lelket szívet és völgyet midőn parázslani fog a ruha és szikrázni fog a mozdulat lángol a tér akkor a te táncod lesz az eső mi kiolt felébreszt és egybemos és végleg összeköt földet és eget

Plesač ako te više ne ruho ako više ne pokret ako više ne muzika nego ples oblači i ti gôru i dušu srce i dolinu sa tim plesom ćeš svlačiti te će se ruho užariti pokret iskriti prostor plamtiti tada biće tvoj ples kiša šta gasi budi i stapa te zemlju i nebo konačno spaja Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://librarius.hu/2013/11/18/weiner-sennyey-tibor



Weiner Sennyey Tibor A madarak nyelve – Jezik ptica

Weiner Sennyey Tibor Eger, 1981. május 10. –

A madarak nyelve Nincsen más csak a szálldosó madárcsoport Csak a madarak közötti selyemszál létezik Nincsenek sem madarak sem ég Sem szárnycsapás sem szemlélődő Hanem csak ez a fonál Ez a láthatatlan látható húr Amely peng és e pengés során rezeg És e rezgés során hangokat ad És e hangok egymásutánja zenét nemz Ó zenét! Az egyszerre mozdulás Mozdulatlanságának zenéjét Ez a zene ezen a húron Az egyetlen mely létezik Amely van Él.

Jezik ptica Ničeg drugog nema tek jato ptica u letu Tek svilena nit između ptica Ne postoje ni ptice ni nebo Niti zamah krila niti posmatrač Samo ta nit Ta nevidljivo vidljiva žica Koja zveči i  kad zveči titra I tokom titranja zvukove daje I niz tih zvukova muziku stvara O, muziku! Muziku istovremenog Pomaka nepomičnosti Ta muzika na toj žici Je jedino što postoji Što opstaje Živi. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://dokk.hu/versek/olvas.php?id=9729



Weiner Sennyey Tibor A legfélelmetesebb – Najzastrašujuće

Weiner Sennyey Tibor Eger, 1981. május 10. –

A legfélelmetesebb Hozzászokni a kabócakoncerthez, Az apró állatok rejtélyes neszezéséhez. A tűlevelek és tobozok tompa, De kitartó puffanásaihoz, A kövek odaadó omladozásaihoz, A rovarok kitinpáncéljának Türelmetlen és örök védekezéséhez, És a tenger időtlen hullámzásának Örök és végtelen ismétlődéséhez – Éppenséggel kell és lehet; De ahhoz lehetetlen, hogy én, Az egész szigeten én, az ember Vagyok a leges-legfélelmetesebb.

Najzastrašujuće Naviknuti se na koncert konjica, Na nepojmljive šumove sitnih životinja. Na tupo, ali istrajno lupanje Četinjaka i šišarke, Na predano rušenje kamenja, Na večnu i nestrpljivu odbranu Pancira od kitina insekata, I na bezvremeno talasanje okeana Na večno i beskonačno ponavljanje – Ustvari treba i moguće je; Ali je nemoguće na to, da Kao čovek na čitavom ostrvu sam ja Naj-najzastrašujuće biće, baš ja. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.irodalmijelen.hu/05242013-1400/weiner-sennyey-tibor-harom-verse



Weiner Sennyey Tibor Aleppó – Alepo

Weiner Sennyey Tibor Eger, 1981. május 10. –



Aleppó

Mert kétszázezer. Azért a kétszázezerért… –

gondoltam, ahogy végignéztem hízott testeken,

hallottam zsíros szavakat s műszeráfként rengő

műanyag szemét hegyén terjedő

olajos szellemek mellett úszott bánatom.

Nem tudok már örülni semminek,

míg azt a kétszázezret homok és tűz

nyeli el. Írd és mondd: kétszázezret.

Temesd tenyeredbe arcodat, de akkor is

látni fogod, hogy a háború nem ért véget,

csak globálisra tártuk a lokális frontokat.

Kétszázezer – ismételd sziszegve fogcsikorgatva,

aztán rendelj egy italt, vásárolj, nyaralj,

légy önfeledt, gyakorold az öröm kultúráját,

jöjj és lásd:

mi hétmilliárdan az a kétszázezer vagyunk,

és nincs köztünk senki de senki,

aki le merné írni, ki merné mondani:

mi mindannyian Aleppóban lakunk.

Aztán egy angyal lépett hozzám, kegyetlen rózsa

kibomló ajkán és szavaiban tövises koszorú

az azúr kegyelem lehelete, mely rám borult,

mint emlék és mint varázslat, hogy lássam

az emberben felsikolt álmából az állat,

vért szagol, húst akar, szomját nem oltja égő áldozat,

és hogy erre már tudod, hogy nincs bocsánat,

hogy szerencsés kit még családja kapar el,

de a legtöbbnek csak egy nagy közös gödör jut,

melyet végül nem más temet be

csak az együttérzés hiánya.

Kétszázezer? – kérdem az angyalt felettem.

Hétmilliárd. – válaszol türkiz pillantással.

Emberek. – fogom könyörgőre.

Lelkek. – semmisít meg.

Ami eddig volt nincs többé

és innentől még az eddiginél is nehezebb.

Kelj fel, járkálj csak, élj és emlékezz:

nem csak azzal a kétszázezerrel

és nem csak a hétmilliárddal

történik mindez, hanem veled.

Ližnjan, 2016. augusztus 3.

 Forrás: https://www.facebook.com/photo.php?fbid=10154408368789530&set=a.368945509529.154156.596699529&type=3&theater

Alepo

Jer dvestohiljada. Zbog onih dvestohiljada... –

mislio sam, kako sam ona uhranjena tela gledao,

masne reči čuo i moja tuga pored uljenih

duhova plivala koji su se na vrhu smetlišta

umetne materije poput veštačkih serafa tresli.

Ničemu se više ne mogu radovati,

dok onih dvestohiljada pesak i vatra

guta. Piši i reci: dvestohiljada.

Svoje lice možeš dlanovima pokriti,

al videćeš i tad, rat se još nije završio,

samo smo bojna polja širom otvorili.

Dvestohiljada – sikteći, zubima škripajući ponavljaj,

pa naruči neko piće, idi u kupivinu, na letovanje,

budi bezbrižan, vežbaj radost kulture,

dođi i vidi:

mi sedammilijardi smo onih dvestohiljada,

i između nas nikoga baš nikoga nema

ko bi smeo napisati, ko bi smeo izgovoriti:

svi mi u Alepou stanujemo.

Posle mi je u rastvorenim ustima sa svirepom ružom

jedan anđeo pristupio i u njegovim rečima dah milosti

azura je trnovit venac što me je pokrio,

kao uspomena i kao čarolija, da vidim

životinja u čoveku krikne u snu,

željan mesa krv njuši, plamteća žrtva njegov žeđ ne gasi,

i sad već znaš, oprosta nema,

da je sretan taj koga porodica pokopa,

ali većini samo jedna velika zajednička raka sleduje

šta na koncu ništa drugo no

manjak  saosećanja zatrpa.

Dvestohiljada? – pitam anđela iznad sebe.

Sedammilijarda. – odgovara pogledom tirkiza.

Ljudi. – hvatam se za slamku.

Duše. – uništava me.

Što je dosad bilo ne postoji

i od sada biće još teže no što je dosad bilo.

Ustani, hodaj samo, živi i sećaj se:

ne samo na dvestohiljada

i ne dešava se sve to samo

sa sedammilijardama, nego sa tobom.

Ližnjan, 3. avgusta 2016.

Prevod: Fehér Illés

Weiner Sennyey Tibor füsti fecske – seoska lasta

Weiner Sennyey Tibor Eger, 1981. május 10. –

füsti fecske gyermekkoromban füsti fecskét mentettünk sosem tudtam addig miért füsti mígnem apró kezeimbe fogtam azt a rémülten remegő kicsiny madarat hevesen dobogó szívével majdnem szent csíntevő ferenc öcsémmel a fészerben fészket építettünk gyerekként a gyerekmadárnak ételként bogarakat gyűjtöttünk s a fölnőttek megértő mosollyal legyintettek ránk: „Nem fogja túlélni, kiesett fészkéből ez a szegény és szerencsétlen madár!” de mi elhatároztuk hogy márpedig élni fog túlélni sőt ő lesz a legfüstibb füsti fecske a Földön „Hiába etetitek!” mondták a fölnőttek „Hiszen a fészekben anyja-apja elébb megrágták, kissé megemésztették a bogarakat, és így öklendezték fel neki. Nyerset ti sem esztek.” és mi majdnem szent ferenc csíntalan fivéremmel megrágtuk és előemésztettük a bogarakat és így öklendeztük fel neki csőrébe adtuk és tényleg megette már erre a fölnőttek undorodva mondták, hogy „Szomjan fog halni, mert a füstifecskeszülők csőrükből itatták, belelehelték a hajnali fűszálakon megálló kristálypárát.” és erre mi pirkadatkor négykézláb felnyaltuk az udvari gyepről a hajnali pírban a párát és csőrébe leheltük mire a fölnőttek most már aggódni kezdtek értünk és titkon kiengedték a macskát de mi elbarikádoztuk a fészert hangosan és énekelve kergettük el az ősök vadját és mikor megnőtt és megerősödött füsti fecskénk láttuk hogy sajnos nem száll és milyen is az a nem repülő madár mint a nem beszélő nem olvasó nem író ember lehet gondoltuk ezért majdnem szent ferenc csíntalan öcsémmel kartonból fekete szárnyakat füstifecskeformát vágtunk és feketére kentük majd avarból tüzet gyújtottunk és a fekete füstbe szárnyaink belelegyeztük mert sosem tudtam igazán miért füsti a füsti fecske mígnem kezemben nem tartottam és hozzá egészen közel nem hajoltam és éreztem bizony a füsti fecskének füstszaga van ezért mi is füstösek lettünk szárnyainkkal hogy aztán kismadarunk előtt imitáljuk a repülést ott csapkodtunk szinte teljesen szent ferenc csíntalan öcsémmel a dunántúli udvaron verdeső madárka előtt mígnem a fölnőttek legnagyobb csodálkozására a füsti fecske felszállt nagy hurkokban örömteli köröket tett felettünk és elreppent messze mi pedig vártunk késő esteledtig leeresztett karton fekete füstös szárnyainkkal két koszos kis dunántúli utcagyerek hogy hátha visszajön hátha visszatér barátunk akit kilöktek a fészekből talán valami elszánt kakukkfióka tehette de a fölnőttek mondták hogy itt az éj minket az ágy hív a fecskét meg az ég és készüljünk fel soha többé nem látjuk őt mégis a következő tavaszon füstifecskefészek épült a fészer eresze alá és mi tudtuk hogy ő az és éveken át is ő volt és gyermekei ősszel messzi dél felé repültek de tavasszal újra megjelentek s mikor felnőttem én is és a fészekből elkerültem szárnyszegetten kóboroltam egy-egy füstifecskecsalád mindig ereszem alá fészkelt ebből tudtam jó helyen vagyok mígnem egy késő ősszel a messzi dél partjait elértem otthonomtól távol szomjas voltam és éhes voltam és repülni sem tudtam és sírtam hogy fészket építeni fiókát nemzeni repülni tanítani én sebzett félszárnyú pihimadár odahaza miért nem tudok és a déltenger nem felelt száraz szél marta szám mígnem megjelent egy füsti fecske megrágta és előemésztette a szavakat és így táplált fel engem csőrében édes verseket hozott és így itatott engem nem csak repülni az a füsti fecske élni tanított Sanur, 2013. október 17.

seoska lasta kao deca seosku lastu smo spašavali zašto je seoska nisam znao dotle dok sićušnim rukama nisam uhvatio onu drhtavu uplašenu malu pticu sa brzim otkucajima srca moj skoro sveto đavolast mlađi brat franjo i ja smo joj u čardaku gnezdo pravili kao deca za ishranu ptici detetu bube sakupljali a odrasli su sa osmehom razumevanja odmahivali: “Neće preživeti, ta jadna i nesretna ptica iz gnezda je ispala!” ali smo mi odlučili ipak će preživeti živeće dapače biće najseoskija seoska lasta na Zemlji “Zalud ju hranite!” rekli su odrasli “Ta u gnezdu njen otac i majka bube su najpre prožvakali, malo probavili, tako su joj hranu ubljuvali. Sirovo ni vi ne jedete.” a ja i moj skoro sveti franjo đavolast mlađi brat smo bube prožvakali i malo provarili tako smo izbljuvali i davali joj u kljun i stvarno je već pojela na to odrasli sa gađenjem rekli “Umreće od žeđi jer roditelji seoske laste sa kljunom su ju pojili, sa vlasi trave joj kristalnu paru zore udahnuli.” na to mi smo u svanuću četveronoške sa tratine u dvorištu u jutarnjem rumenilu paru polizali i u njen kljun udahnuli odrasli sad su već zbog nas bili zabrinuti i potajno mačku pustili ali mi smo zabarikadirali čardak glasno pevajući i zver predaka oterali i kad je naša seoska lasta narasla i ojačala videli smo da na žalost ne leti i kakva je ta ptica koja za let nije sposobna mislili smo da je ista kao čovek koji nit čita nit piše nit govori zbog toga ja i moj skoro sveti franjo đavolast mlađi brat smo od kartona crna krila forme seoske laste izrezali i crno ofarbali pa od ševarja vatru pravili i u crn dim krilima smo mahali jer u suštini nikad nisam znao zašto je seoska lasta seoska dok ju nisam u ruci držao i do nje sasvim blizu sagnuo i stvarno sam osetio da seoska lasta miriše na dim zbog toga i mi smo sa krilima postali zadimljeni da bi ispred naše ptice let imitirali tako smo mahali ja i moj skoro sveti franjo đavolast mlađi brat u zadunavskom dvorištu ispred ptičice koja je na mukama bila dok na divno čudo odraslih seoska lasta nije poletela u velikom luku iznad nas krugove radosti pravila i nestala je u daljini a mi smo dva prljava mala šatrovca zadunavska sa spuštenim crnim zadimljenim krilima od kartona do sumraka čekali da će se možda vratiti možda će doći naša prijateljica koju su iz gnezda gurnuli možda je delo nekog odlučnog mladunca kukavice bio ali odrsli su rekli noć se spustila nas kerevet a lastu nebo doziva i da se pripremimo nećemo ju nikad više videti ipak sledećeg proleća ispod oluka čardaka gnezdo seoske laste je građena i mi smo znali da je ona i godinama je ona bila i njena mladunčad u jesen su daleko prema jugu letele ali u proleće opet su se pojavile i kad sam odrastao i gnezdo napustivši slomljenim krilima lutao i kad se po koja porodica seoske laste ispod mog oluka ugnezdila znao sam da sam na dobrom mestu dok jedne kasne jeseni stigavši na obalu dalekog juga udaljen od doma žedan sam bio i gladan i nisam mogao ni leteti i plakao sam zašto ja ranjena ptica slomljenih krila kod kuće ne znam gnezdo graditi potomke stvarati učiti ih leteti a južno more mi nije odgovorilo moja usta suv vetar je ujedao sve dok se jedna seoska lasta nije pojavila izraze prožvakala i provarila i tako me je odhranila u kljunu sa skladnim pesmama i tako me pojivši ta seoska lasta nije samo leteti i živeti me je učila Sanur, 17. oktobar 2013. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.irodalmiszemle.bici.sk/lapszamok/2014/2014-januar/1903-weiner-sennyey-tibor-manilakigyo-fuesti-fecske-versek