Podolszki József
Feketics, 1946. júl. 28. – Újvidék, 1986. szept. 11.
|
Avítt levél
Hideg tél
lehet arra felétek,
ha még a
lélek sem elég váltópénznek
e hosszú
szerelemhez.
Hideg tél.
Itt viszont
virágzik az élet;
álültetvények
hirdetik,
mi
lehettünk volna,
s
hogy –
még
mik lehetnénk.
Ám
ha közelebb hajolsz:
a
szirmok áporodott dezodort...
És
nincs a tested!
Amit
szerettem.
Szagolni
is.
*
Az
elhatározások késve születnek.
Mint
a lelkem,
kong
itt a parancs:
viselkedjék
a helyzethez lapulva.
Tiltakoznék.
De
nekem van múltam.
És
talán lészen majd
jövedőm is.
Egy
kő
a kövön.
*
Érdekes
módon
még
mindig szeretlek.
Annak
ellenére.
És
azzal együtt.
És
hogy elfelejted,
mit
várok tőled.
Valószínűleg
ezt
a
múlni nem tudó
várakozásom
szeretem
benned
a
legmakacsabbul.
Meg
hogy
azt
hittem:
számíthatok
rád –
midörökkig.
*
Amikor
meztelen feküdtél,
és
hozzám bújtál:
az
lett a vége.
Mert
annál több,
úgy
látszik,
nem
futja erőnkből.
Amikor
meztelen feküdtél,
hátamra
rajzoltad a lelked.
S
persze
a
tested is.
Ott
volt.
Úgymond
a tenyeremben.
Amikor
meztelen
velem
feküdtél,
és
tehozzád én odabújtam:
ez
lett a vége.
Amikor
lefeküdtél.
Mint
akárkivel.
*
Volt
egy alkunk:
Hisszük a másikat.
Volt
egy alkunk:
Bírjuk a másikat.
De
elerőtlenedtünk.
*
Fölszegeztem,
kedves,
a
tányérokat.
Immáron
majdnem otthon vagyok.
Csupán
az hiányzik,
hogy
ne szólj hozzám,
rám
se nézz,
észre
se vegyél,
amikor
itthon vagy
te is.
*
Remeg
a lelkem,
s
beszélek összevissza,
mintha
e szókkal akarnám
helyrehozni
minden bűnömet.
Tudom:
hülyeség.
Tudom,
hogy nem megy.
Mert
meg nem bocsátasz.
A
régen vétettekért.
És
az újakért sem!
Ennek
ellenére:
e szókkal szeretném.
Nagyon.
|
Drevno pismo
Mora da je ciča zima
kod vas,
kad već toj dugoj
ljubavi ni duša
nije dovoljna
valuta.
Ciča zima.
Ovde pak život
cveta;
lažne sadnice oglašavaju,
šta bismo mogli biti
i da –
šta bi još mogli
biti.
Ali ako se
približiš:
latice ustajalog
dezodora...
I telo ti nestade!
Što sam voleo.
I mirisati.
*
Odluke sa
zakašnjenjem se rađaju.
Kao u mojoj duši,
zapoved odzvanja:
ponašajte se kako
prilike zahtevaju.
Protestirao bi.
Ali prošlost imam.
I valjda imaću i
budućnost.
Stena
na steni.
*
Začudo
još te uvek volim.
Uprkos tome.
I s tim zajedno.
I da zaboravljaš,
od tebe šta
očekujem.
Valjda to
svoje neprestano
iščekivanje
volim u tebi
najupornije.
I da sam
verovao:
mogu na tebe
računati –
zauvek.
*
Kad si gola ležala
i uz mene si se
priljubila:
onako se završilo.
Jer za više od toga
izgleda
nismo sposobni.
Kad si gola ležala,
tvoju dušu si na
moja leđa crtala.
I naravno
tvoje telo.
Prisutna je bila.
Takorekuć na mom
dlanu.
Kad si gola
sa mnom ležala
a ja sam ti se
priljubio:
ovako se završilo.
Kad si legla.
Kao sa bilo kim.
*
Nagodili smo se:
Onom drugom verujemo.
Nagodili smo se:
Onog drugog podnosimo.
Ali
snaga nam je nestala.
*
Tanjure sam, milo
moja,
na zid prikačio.
Pa sad već skoro kod
kuće sam.
Jedino što fali,
nemoj mi se obraćati,
nemoj me ni
pogledati,
nemoj me ni
primetiti
kad si i ti
kod kuće.
*
Duša mi drhti
i bez veze pričam,
kao da svaku moju
grešku
tim rečima bi hteo
popraviti.
Znam: bedasto je.
Znam, ne ide.
Jer ne praštaš.
Zbog ranijih
propusta.
Ni zbog sadašnjih!
Uprkos tome:
ovim rečima bi voleo.
Žarko.
Prevod: Fehér Illés
|
Forrás: Podolszki
József : Át, Forum 1988. 39-41. old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése