Keresés ebben a blogban

2017. október 24., kedd

Mišo L. Korać Žestoki momci – Kemény legények


Mišo L. Korać Sombor 10. mart 1950. –

Žestoki momci

/Jugo elegija/

Negdje krajem sedamdesetih
/Eto već
poodavno u
prošlom vijeku/
pred samu Olimpijadu
živjeli smo u gradu,
u velikom soliteru
u Beogradu,
nas sedam neustrašivih
klinaca...
Zvali su nas
"Mulen ruž soliterci"
/Ono dorćolci...
Soliter  u sto
šarenih boja
prefarban, a negdje
na crveno/
Oni do nas iz
čatmara, učerica...
Naša je bila
ulica, šetalište...
grad, igralište...
Bili smo pravi
"Žestoki momci".
Bilo je razbijenih
noseva,krvi
a bogami i ljubavi
/Ono ko zbari prvi/.
Bili smo pravi
heroji,
tabaroši,
varvari,
nikad lopovi,
grebaroši...
Prvi u pijanci,
tuči,
mučenju
a i u učenju
/majke mi /...
Bili smo sa raznih strana...
Slovenci, Srbi, Makedonci,
Albanci, Hrvati, Crnogorci
Bosanci...
/To niko od nas nije zarezivo/
To je bilo
/mada mnogima krivo/
druženje pravo...
Očevi su nam bili
oficiri,
radnici,
milicajci,
trgovci,
doktori,
IBe-ovci
/Ono riknuli za Ruse/
Jedan je bio i četnik...
Niko se nije "Uzdao use
i u svoje kljuse"
/Što bi rek'o narod/.
Njemu ne treba vjerovati...
Nekako svi zajedno
i kad tugujemo i kad se
radujemo...
Čoporativno smo bili
jedan za drugog
zakleti
i s proljeća
i ljeti
i s jeseni
i zimi...
Svi su govorili
pogledaj kako su
cakani
Jugosloveni
blago meni,
pogotovo keve,
a i čika Labud,
on je bio partijski
sekretar
u soliteru...
Stariji su nas stavljali
na odstrel za potjeru
na doboš:
"Ma ženo vidiš
to je banda
ološ...Šta će od
njih da bude..."
/Koje zablude, jao/.
Zbog nestašluka smo
trpjeli batine
dobre, pogibije
bez razlike
mamine il tatine...
Vikali su u glas:
"Klinci, jeste li
normalni...J..o te..?!.“
Nećemo muriju
pred solitere,
paradu.
Moj nam je stalno
psovao oca
i niko se
nije ljutio
zbog matorca...
E, kad nam ovi
susjedi iz učerica
nešto maznu,
ukradu...
Rasturali smo ih
na pihtije.
Ono: Aperkat u bradu
patosiraš ga.
Bili smo žestoki momci
delije... je..te...!
Negdje 90- tih
matori posenile,
ostare
počnu da se svađaju
/A, Tito im umro-Vođa /
Sve se zasere...
A mi taman
počeli da radimo
pozavršavali škole
uozbiljili se,
ne pravimo pišurije
kujemo velike planove:
Da se rasporedimo
napravimo klanove.
Budućnost pred nama,
da se unaprijedimo,
zauzmemo položaje,
vredimo, da se nađemo
jedan drugom
u neoprilici...
I stalno zajedno kod "Konja"
po navici iz malena.
Al, oćeš...
Počnu pizdarije...
Sjebu nam državu,
zarate,
priklone se politici...
Posvađaju se ovi matori.
Rat, je.... te!
Bombe,
granate,
televizija,
Evrovizija,
ludnica, bezdanija...
Prvi nam Ažman zbriše
jednu noć
/Ne znam možda ga istjeraju/
na trku iz solitera
u Amsterdam
povede ženu Veroniku
/Bila je Mađarica
svirala usnu harmoniku
čardaš.../
taman završio
diplomirao Eletroniku
stručnjak.
Javi se pismom...
"Žestoki nisam za ovu bitku
ovo je sranje
braća smo
ništa manje...
Ne mogu, nećemo da se
makljamo,
bolje i ovako da se ispozdravljamo"...
Bilo nam je žao njegovu
muku
kao da nam je neko
otkino ruku...
Odjednom zanijemjeli smo
kolektivno...
A, družili se tako divno..!
Ne dugo zatim
negdje u ponoć
zazvoni zvono...
Kad Suri Treba
/Njegovi matori iz Zagreba/
Crnogorac
prozbori "Za kaj
moram na vlak
noću da selim...
Stvaramo državu, to ti je tak...
Izvini...Čekaj me
javiću se
kad se vratim "...
/Vratio se nikad nije/
Ja se klatim
blenem k'o
ovca,
a volio sam ga k'o
sinovca....
Čekao sam ga nekoliko
ljeta...
Jedne večeri
digne me iz kreveta
Mitkovski Ljutko
/Pomalo mucao naški
zvali ga Mutko/.
I on se seli...
Tiho mi veli
da hodnik ne čuje
planove kuje...
Ono:
"Orlanski krila
sad si da metnam
vo Skopje
k'si preletnam".
Zorom ispričam
sve Bosancu...
Bosanac...;
Nikako da se opasulji...
Njega sam obožavao:
pričao viceve o Sulji
prvoklasne a bio mudar...
"Ćuj, Crnogorac
ovi moji kasne,
bolan dok svate
ima da plate...
Bolje da vatam
dimizuke"
/Bio je strašno tužan/
Ja, totalno zbunjen,
nekako strunjen
prozborim jedva:
"Idi ,šta ja tu mogu
svako se svome
moli bogu/
/E, ovo sam pljunuo
iz neke epske/
i sad mi krivo
jedem se živo.
Već me boljelo
sve to sranje;
ratovi,
klanje
i tome
slično...
Mada sam plak'o
lično
više il'manje
dovoljno da napune suzama
hidrocentralu...
Šta je sve ovo,
zar nama da se desi
što to ne stane,
što ne zabrane
i tome slično!?
Prođe dosta vremena
taman pomislim
da se sve svrši, minu
/Kad ono u pičku materinu,
opsujem sudbinu.../
Tada nam Osmani
ode za Prištinu
/A rekao je da ide vani./
U soliteru
nikad k'o prije
nekako tužno,
mračno,
najružnije...
Dosele se drugi
nepoznati,
i nama
i sebi /Izbjeglice/
Tata svu noć ne spava...
Jednog se dana
kada je pukao
zainati...
Sve nas okupi
po naređenju
čitavu kuću obrlati...
"Pun mi je ku..c svega,
hoću da sklonim porodicu
kupujem kućicu,
selimo iz solitera."
Mi...zinuli...
Kako ..? Gdje..? Kada ?
Odakle lova..?
Očevo čelo naborano u
sedam bora,
"Selimo za Podgoriccu.
Tamo ima planina, zemlje
kamenja, Komova, Lovćena,
Durmitora, mora, sunca,
ma ima svega da bude"..!
Grmi stari,
varniče iskre niz zvijezde,
ordenje, epolete
suze...suze...
/Briše ih ratnom zastavom
sa vrha "Albanije"/
/Soliter u Beogradu/
„Nemojte nikoga da zovete
jel' jasno...
Moja je komanda izvršna"...
Nikada ga ovakvog
vidio nijesam
prije
i nikada nije
vikao glasno,
a tek suze...
Kao Nijagara, vodopadi...
/Boga ti tvoga/
šta da se radi?...
Meni neobično,
htio bih bar
jednom sedmično
da kupim razglednice
da se "žestokim" javim
iz Podgorice...
Ne želim nikako
tako nekako
olako
da zaboravim
sve odjednom...
Al' ipak tada odselimo...
/Zajebavali nas na granici
i naši i njini...
Ni jedni ni drugi nijesu fini
nešto se kurče/
eto skoro juče,
smjestimo se u Podgorici.
Vjerujete
baš nam je fino...
E' je...ga al' ne
selimo
osjećanja...
Tamo nekako ostanu
Uspomene....
Radovanja...
Prve ljubavi,
fotografije sa Jelkicom
/to nam je bila najdraža
nastavnica/
albumi i
tome slično...
Mada neobično
istina u parčićima
slomljeno kao ogledalo
na sve strane
razbijeno...
/da se ne poveže/
u srce nikako da stane
/a da te ne poreže/.
A soliter!?
/Pobo se na glavu/
Pričalo se da ga je srušio NATO,
jak vjetar
ko zna zašto?
Ko zna istinu?
Međutim nije
javio Maksim
iz Srbije.
Skoro saznam da tamo
živi drug nam Petar,
"Kamen" kako smo ga zvali
/Jedan od žestokih,
poeziju znao za peticu
"Srbija se umirit ne može"
A pisao ćirilicu...
Vidio sam ga preko Televizije
...ono ...Demonstracije
...Jaše na bageru ispred Skupštine/
Vikao sam iz grla:
"To Petre, to sine...
brani soliter...
zbog istine...
Kada se sjetim
Žestokih momaka
/A, volio bih da upoznam naše
klince/...
Da im napišem,
da ih ohrabrim
da u dno pisma stavim ono pod PS:
Nemojte da brinete
da vam se srce topi.
Biće opet KUUL...
Sagradićemo
Soliter
u Evropi...
Na nekom drumu
makar zajedno
u podrumu
u suterenu na krovu
/samo da nijesmo u rovu/.
Da ne preterujem,
hoću zbog drugoga
da vjerujem...
Da mi je samo da se sastanemo,
pa da zapjevanmo,
da još jednom
čujem himnu.
Ne "onu "
već pravu našu...
/Onu Bajaginu/
Moji su drugovi
žestoki momci velikog srca
i kad se pije i kad se ljubi
i kad se puca,
gore od Aljaske do Australije.
Gde god se sretnemo
uvek se zalije
uvek se završi
s nekom od naših pesama"
..................................
................................
Biće opet KUUL.
Sagradićemo
Soliter
u Evropi...
Na nekom drumu
makar zajedno
u podrumu
u suterenu
na krovu
/Samo da nijesmo u rovu/

"Da smo živi i zdravi
još godina sto...........
...............................................................
Jer ovaj život je kratak
I prohuji za čas"...
Moji su drugovi
ŽESTOKI MOMCI..."

5. August 2010 u 13:38

Pisano mojim drugovima iz djetinjstva.

Kemény legények

/Jugo* elégia/

Úgy a hetvenes évek végén
/Immár egykor,
a múlt században/
közvetlenül az Olimpia1 előtt,
városban,
egy belgrádi
toronyházban éltünk,
mi heten, félelmet nem ismerő
suhancok...
Mint „Moulen rougei toronyháziakat”
emlegettek bennünket
/Azok a dorćoliak2...
A toronyház
ki tudja hány
színnel díszített, itt-ott
pirossal is/
Azok mellettünk
a barakkból, viskóból...
Miénk volt
az utca, a sétány...
a város, a játszótér...
Igazi
„Kemény legények” voltunk.
Voltak betört
orrok, vér
és istenemre mondom szerelem is
/Olyan ki fogja először megkefélni/.
Igazi
hősök voltunk,
zsiványok,
barbárok,
sosem tolvajok,
haszonlesők...
Elsők az ivászatban,
verekedésben,
kínzásban
de a tanulásban is
/esküszöm/...
Összeverődtünk...
Szlovének, szerbek, macedónok,
albánok, horvátok, montenegróiak,
bosnyákok...
/Ezt senki sem firtatta/
Ez volt
/bár sokaknak nem tetszett/
az igazi barátkozás...
Apáink
tisztek,
munkások,
rendőrök,
kereskedők,
orvosok,
IB3-szolgálatosok
/Az orosz imádók/
Egy csetnik4 is volt...
Senki sem vallotta „Na,
bízz csak a saját erődben”
/A szólás intelme szerint/.
Nem kell neki hinni...
Valahogy együtt
keseregtünk és
ujjongtunk...
Csoportba verődve
esküdtünk
egymásra,
tavasszal,
nyáron,
ősszel és
télen is...
Nézd milyen
helyesek,
Jugoszlávok,
de jó nekünk,
mondogatták,
elsősorban az anyák,
meg Labud bácsi is,
aki a toronyház
párttitkára
volt...
Az idősebbek
pellengérre
állítottak bennünket:
„Te asszony, látod
azt a bandát,
csőcselék... Mi
lesz belőlük...”
/Ó, micsoda baklövés/.
Csínytevéseinkért
sokszor alapos
verés járt,
apától, anyától
egyaránt...
Kórusban kiáltották:
„Srácok, elment
az eszetek... Hogy b...lak meg?!”
A toronyház körül
zsaru
ne kódorogjon.
Az enyém állandóan
apjastól szidott,
és az öregtől
senki sem
vette zokon...
De ha azok
a viskóbeli szomszédok
valamit megfújtak,
elloptak...
Kocsonyát csináltunk
belőlük.
Úgy: Balhorog az állára,
már a földön is van.
Kemény legények voltunk,
daliák... b...meg!
A kilencvenes években
az idősek megőszültek,
megöregedtek,
veszekedni kezdtek
/Ja, meghalt Tito, a Vezér/
Minden összezavarodott...
Mi éppen
dolgozni kezdtünk,
tanulmányainkat fejeztük,
megkomolyodtunk,
stiklik helyett
terveztünk, álmodoztunk:
Hogyan helyezkedjünk,
klánokat szervezzünk.
Miénk a jövő,
haladjunk,
küldetésünk van,
szorgalmasak vagyunk,
ha kell, ha bajba jut,
segítsünk a másiknak...
És mindig együtt a „Lónál”,
gyerekkori berögződés.
De akarsz-e...
Kezdődtek az ocsmányságok...
Országunkat szétcseszték,
kitört a háború,
politikusok lettünk...
Összevesztek az öregek.
Háború van, b... meg!
Bombák,
gránátok,
televizió,
Eurovizió,
bolondok háza, reménytelenség...
Először, egy éjjel Ažman5
lépett le
/Ki tudja, tán elkergették/
a toronyházból,
Amszterdamba vitte
felegégét, Veronikát is
/Magyar nő volt,
szájharmonikázott,
csárdás.../
épp befejezte
tanulmányait,
elektronikából szerzett diplomát.
Írjál...
„Te Kemény, ez nem az én harcom,
ez gyalázat,
továbbra is
tesók vagyunk...
Nem bírom tovább, nem akarok
az öldöklésben részt venni,
jobb így, ha most elbúcsúzunk”...
Sajnálattal vettük
tudomásul,
mintha valaki kezünket
vágta volna le...
Egyszerre elhallgattunk,
mindahányan...
Pedig, hogy szerettük egymást...!
Hamarosan ezután,
éjfél körül,
csengettek...
Suri Treba
/apja zágrábi/
a montenegrói
szólt „Miért
kell nekem éjjel
vonatra ülni...
Államot építünk, ez van...
Bocsáss meg... Várj,
jelentkezem,
ha visszatérek”...
/Sosem tért vissza/
Én tántorogtam,
birkaként
bámultam,
testvérként
szerettem...
Néhány éven át
vártam...
Egy este
Mitkovski Ljutko6
keltett az ágyból
/Mert törte a nyelvet
Mutko7 lett belőle/.
Ő is költözik...
Suttog,
hogy senki se hallja,
tervez...
Eféleképp:
„Sasszárny
teszek
és irány Skopje,
én oda száll”.
A bosnyáknak mindezt
hajnalban meséltem...
A bosnyák... ;
Sehogy sem tud zöld ágra vergődni...
Őt az egekbe emeltem:
Suljoról8 jó vicceket
mondott, bölcs volt…
“Te montenegrói,
ezeke az enyémek késnek,
mire feleszmélnek,
ráfizetnek…
Jobb ha olajra
lépek”
/Nagyon szomrú volt/
Én teljesen
összezavarodva,
valahogy kinyögtem:
“Menj, mit tehetek,
itt mindenki
saját istenét imádja/
/Na, ezt egy
eposzból szedtem/
és sajnálom,
magamat emésztem.
Fájt
az esztelenség:
háború,
öldöklés
és minden
ami ezzel jár…
Igen, sírtam,
tán
egy duzzasztó
feltöltésére is
elég lett volna…
Mi ez a minden,
hát velünk történik
a végeláthatatlan,
miért nem
tiltják meg!?
Egy idő után,
éppen azt hittem,
minennek vége
/Anyám izéjét emlegetve
szidtam a sorsot…/
Osmani9
Pristinába ment
/Azt mondta, kimegyek./
A toronyház,
mint azelőtt soha,
szomorú,
sötét,
a legrondább…
Jöttek,
a számunkra is,
számukra is
idegenek /Menekültek/
Apám szemét se hunyta…
Egy nap,
mindent megelégelve,
megkötötte magát…
Mindenkit összeterelt,
parancsra
az egész házat felfordította…
“Tele van a hócipőm,
mentem a családom,
házat veszek,
költözünk a toronyházból.”
Mi…tátva a szánk…
Hogyan..? Hová..? Mikor?
Honnan a lóvé..?
Apám
összeráncolt homlokkal,
“Podgoricába költözünk.
Ott vannak a hegyek, a föld,
a sziklák, ott van Komov, Lovćen,
Durmitor10, a tenger, a napsütés,
mindenünk lesz“..!
Mennydörgött az öreg,
az egekig szikrázott,
kitüntetések, érmek
könnyek...könnyek...
/“Albánia“ tetejéről
a háború zászlajával törölte/
/Belgrádi toronyház/
„Senkit se hívjatok,
világos...
Parancsom végleges“...
Soha ilyennek
eddig nem
láttam,
sosem
kiabált,
a könnyek meg...
Mint a Niagara, vízesések...
/Az istenit/
mit tegyünk?...
Számomra miden oly szokatlan,
a „keményeknek“ majd,
Podgoricából,
hetente legalább egyszer,
képeslappal
jelentkezem...
Nem akarok
csak úgy,
könnyen,
egyszerre
mindent elfeledni...
És elköltöztünk...
/Csesztettek bennünket a határon
ezek is, azok is...
Egyik fél se jobb a másiknál,
csak pöffeszkednek/
mintha tegnap lett volna,
Podgoricában helyezkedtünk el.
Higyjétek el,
jól vagyunk...
Ám b...meg,
az érzések
nem költöznek...
Valahol ott maradnak,
Az emlékek...
Örömök...
Az első szerelem,
Jelkicával a fényképek
/a legkedvesebb
tanítónénink volt/
albumok és
ehhez hasonló valamik...
Habár hihetetlen,
darabokban az igazság,
széttört tükörként
szanaszét
hever...
/hogy összerakni ne lehessen/
sehogy sem tud a szívbe férkőzni
/úgy, hogy ne sértsen/.
Éa a toronyház?
/Fejtetőre állt/
Beszélték, a NATO rombolta le,
erős szél,
ki tudja miért?
Ki tudja az igazságot?
Különben Maksim
Szerbiából
nem jelentkezett.
Nemrég tudtam meg
ott Petar barátunk él,
„Szikla“, ahogy mi szólítottuk,
/Egy a kemények közül,
a költészetet ötösre tudta
„Szerbia nem nyugodhat“
Ciril betűkkel írt...
A televizión keresztül láttam
...hm...Tüntetések...
...Az Országháza előtt kotrógépen lovagol/
Odakiáltottam:
„Petar, csak így tovább, ez az...
védd a toronyházat...
az igazságot, sebaj...
Eszembe jutottak
a Kemény legények
/Nos, szeretném megismerni a mi
kölykeinket/...
Hogy írjak nekik,
hogy buzdítsam őket,
hogy a levél végén, P. s. gyanánt odavessem:
Ne aggódjatok,
ha szívetek olvad.
Megint JJÓ lesz...
Toronyházat
Európában
építünk...
Valahol egy útszélen,
bárhol együtt,
pincében,
alagsorban, háztetőn
/csak ne aknamezőn/.
Nam akarok túlzásba esni,
másokért akarok
hinni...
Csak találkoznunk kell
és még egyszer
a himnuszt
együtt énekeljük.
Nem „azt“,
a miénket, az igazit...
/A Bajagáét11/
Barátaim,
a kemény legények elsők
akkor is, ha isznak, akkor is, ha csókolnak,
akkor is, ha lőnek,
Alaszkától Ausztráliáig.
Bárhol is találkozunk,
garatra öntünk
és egy, az általunk
szeretett dalt énekelünk”
..................................
................................
Megint JJÓ lesz.
Toronyházat
Európában
építünk...
Valahol egy útszélen,
bárhol együtt,
pincében,
alagsorban,
háztetőn
/Csak ne aknamezőn/

„Hogy még száz évig erőben,
egészségben éljünk...............
..................................................................
Mert rövid ez az élet,
És elillan a széllel“...
Barátiam
KEMÉNY LEGÉNYEK...“

2010. augusztus 5. 13:38

Gyerekkori barátaimnak.

*utalás Jugoszláviára
1utalás az 1984.-ben Szarajevóban megrendezett téli olimpiára
2Dorćol (Dortyol) – Belgrád egyik városrésze
3IB (Inforbiro) – Kominform
4szerb szabad harcos
5szlovén vezetéknév – ejtsd: Azsman
6macedón név – ejtd: Mitkovszki Lyutko
7Mutko – magyarul dadogó
A macedón és a szlovén nyelv ténylegesen különbözik az egykori szerb-horvát (horvát-szerb, kinek hogyan tetszik) nyelvtől.
Ma szerb-horvát nyelv helyett létezik szerb, horvát, bosnyák és montenegrói nyelv. Én ismerem a nyelv ekavszki, ikavszki és ijekavszki változatát és az ijekaszki ekavszki módosulatát. A szerbiai szerbek ekevszkit, a boszniai szerbek, horvátok, bosnyákok, montenegróiak ijekavszkit, a dalmát horvátok ikavszkit használnak. Mindenki, mindenkit tökéletesen megért, nyelvani különbségek nincsenek. Ez olyan, mintha a palócok, csángók,... nem magyarul, hanem palócul, csángóul beszélnének.
8Suljo – ejtsd: Szȗlyȏ, bosnyák keresztnév
9Osmani – ejtsd: Oszmani, albán keresztnév
10Montenegrói hegyek
11még Jugoszláviában népszerűvé vált, szerb énekes

Fordította és jegyzetekkel ellátta: Fehér Illés
Izvor: Mišo L.Korać: Soliter u podrumu Obodsko slovo Podgorica 2002. str. 53-68.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése