Mišo L. Korać Sombor 10.
mart 1950. –
|
Žestoki momci
/Jugo elegija/ Negdje krajem sedamdesetih /Eto već poodavno u prošlom vijeku/ pred samu Olimpijadu živjeli smo u gradu, u velikom soliteru u Beogradu, nas sedam neustrašivih klinaca... Zvali su nas "Mulen ruž soliterci" /Ono dorćolci... Soliter u sto šarenih boja prefarban, a negdje na crveno/ Oni do nas iz čatmara, učerica... Naša je bila ulica, šetalište... grad, igralište... Bili smo pravi "Žestoki momci". Bilo je razbijenih noseva,krvi a bogami i ljubavi /Ono ko zbari prvi/. Bili smo pravi heroji, tabaroši, varvari, nikad lopovi, grebaroši... Prvi u pijanci, tuči, mučenju a i u učenju /majke mi /... Bili smo sa raznih strana... Slovenci, Srbi, Makedonci, Albanci, Hrvati, Crnogorci Bosanci... /To niko od nas nije zarezivo/ To je bilo /mada mnogima krivo/ druženje pravo... Očevi su nam bili oficiri, radnici, milicajci, trgovci, doktori, IBe-ovci /Ono riknuli za Ruse/ Jedan je bio i četnik... Niko se nije "Uzdao use i u svoje kljuse" /Što bi rek'o narod/. Njemu ne treba vjerovati... Nekako svi zajedno i kad tugujemo i kad se radujemo... Čoporativno smo bili jedan za drugog zakleti i s proljeća i ljeti i s jeseni i zimi... Svi su govorili pogledaj kako su cakani Jugosloveni blago meni, pogotovo keve, a i čika Labud, on je bio partijski sekretar u soliteru... Stariji su nas stavljali na odstrel za potjeru na doboš: "Ma ženo vidiš to je banda ološ...Šta će od njih da bude..." /Koje zablude, jao/. Zbog nestašluka smo trpjeli batine dobre, pogibije bez razlike mamine il tatine... Vikali su u glas: "Klinci, jeste li normalni...J..o te..?!.“ Nećemo muriju pred solitere, paradu. Moj nam je stalno psovao oca i niko se nije ljutio zbog matorca... E, kad nam ovi susjedi iz učerica nešto maznu, ukradu... Rasturali smo ih na pihtije. Ono: Aperkat u bradu patosiraš ga. Bili smo žestoki momci delije... je..te...! Negdje 90- tih matori posenile, ostare počnu da se svađaju /A, Tito im umro-Vođa / Sve se zasere... A mi taman počeli da radimo pozavršavali škole uozbiljili se, ne pravimo pišurije kujemo velike planove: Da se rasporedimo napravimo klanove. Budućnost pred nama, da se unaprijedimo, zauzmemo položaje, vredimo, da se nađemo jedan drugom u neoprilici... I stalno zajedno kod "Konja" po navici iz malena. Al, oćeš... Počnu pizdarije... Sjebu nam državu, zarate, priklone se politici... Posvađaju se ovi matori. Rat, je.... te! Bombe, granate, televizija, Evrovizija, ludnica, bezdanija... Prvi nam Ažman zbriše jednu noć /Ne znam možda ga istjeraju/ na trku iz solitera u Amsterdam povede ženu Veroniku /Bila je Mađarica svirala usnu harmoniku čardaš.../ taman završio diplomirao Eletroniku stručnjak. Javi se pismom... "Žestoki nisam za ovu bitku ovo je sranje braća smo ništa manje... Ne mogu, nećemo da se makljamo, bolje i ovako da se ispozdravljamo"... Bilo nam je žao njegovu muku kao da nam je neko otkino ruku... Odjednom zanijemjeli smo kolektivno... A, družili se tako divno..! Ne dugo zatim negdje u ponoć zazvoni zvono... Kad Suri Treba /Njegovi matori iz Zagreba/ Crnogorac prozbori "Za kaj moram na vlak noću da selim... Stvaramo državu, to ti je tak... Izvini...Čekaj me javiću se kad se vratim "... /Vratio se nikad nije/ Ja se klatim blenem k'o ovca, a volio sam ga k'o sinovca.... Čekao sam ga nekoliko ljeta... Jedne večeri digne me iz kreveta Mitkovski Ljutko /Pomalo mucao naški zvali ga Mutko/. I on se seli... Tiho mi veli da hodnik ne čuje planove kuje... Ono: "Orlanski krila sad si da metnam vo Skopje k'si preletnam". Zorom ispričam sve Bosancu... Bosanac...; Nikako da se opasulji... Njega sam obožavao: pričao viceve o Sulji prvoklasne a bio mudar... "Ćuj, Crnogorac ovi moji kasne, bolan dok svate ima da plate... Bolje da vatam dimizuke" /Bio je strašno tužan/ Ja, totalno zbunjen, nekako strunjen prozborim jedva: "Idi ,šta ja tu mogu svako se svome moli bogu/ /E, ovo sam pljunuo iz neke epske/ i sad mi krivo jedem se živo. Već me boljelo sve to sranje; ratovi, klanje i tome slično... Mada sam plak'o lično više il'manje dovoljno da napune suzama hidrocentralu... Šta je sve ovo, zar nama da se desi što to ne stane, što ne zabrane i tome slično!? Prođe dosta vremena taman pomislim da se sve svrši, minu /Kad ono u pičku materinu, opsujem sudbinu.../ Tada nam Osmani ode za Prištinu /A rekao je da ide vani./ U soliteru nikad k'o prije nekako tužno, mračno, najružnije... Dosele se drugi nepoznati, i nama i sebi /Izbjeglice/ Tata svu noć ne spava... Jednog se dana kada je pukao zainati... Sve nas okupi po naređenju čitavu kuću obrlati... "Pun mi je ku..c svega, hoću da sklonim porodicu kupujem kućicu, selimo iz solitera." Mi...zinuli... Kako ..? Gdje..? Kada ? Odakle lova..? Očevo čelo naborano u sedam bora, "Selimo za Podgoriccu. Tamo ima planina, zemlje kamenja, Komova, Lovćena, Durmitora, mora, sunca, ma ima svega da bude"..! Grmi stari, varniče iskre niz zvijezde, ordenje, epolete suze...suze... /Briše ih ratnom zastavom sa vrha "Albanije"/ /Soliter u Beogradu/ „Nemojte nikoga da zovete jel' jasno... Moja je komanda izvršna"... Nikada ga ovakvog vidio nijesam prije i nikada nije vikao glasno, a tek suze... Kao Nijagara, vodopadi... /Boga ti tvoga/ šta da se radi?... Meni neobično, htio bih bar jednom sedmično da kupim razglednice da se "žestokim" javim iz Podgorice... Ne želim nikako tako nekako olako da zaboravim sve odjednom... Al' ipak tada odselimo... /Zajebavali nas na granici i naši i njini... Ni jedni ni drugi nijesu fini nešto se kurče/ eto skoro juče, smjestimo se u Podgorici. Vjerujete baš nam je fino... E' je...ga al' ne selimo osjećanja... Tamo nekako ostanu Uspomene.... Radovanja... Prve ljubavi, fotografije sa Jelkicom /to nam je bila najdraža nastavnica/ albumi i tome slično... Mada neobično istina u parčićima slomljeno kao ogledalo na sve strane razbijeno... /da se ne poveže/ u srce nikako da stane /a da te ne poreže/. A soliter!? /Pobo se na glavu/ Pričalo se da ga je srušio NATO, jak vjetar ko zna zašto? Ko zna istinu? Međutim nije javio Maksim iz Srbije. Skoro saznam da tamo živi drug nam Petar, "Kamen" kako smo ga zvali /Jedan od žestokih, poeziju znao za peticu "Srbija se umirit ne može" A pisao ćirilicu... Vidio sam ga preko Televizije ...ono ...Demonstracije ...Jaše na bageru ispred Skupštine/ Vikao sam iz grla: "To Petre, to sine... brani soliter... zbog istine... Kada se sjetim Žestokih momaka /A, volio bih da upoznam naše klince/... Da im napišem, da ih ohrabrim da u dno pisma stavim ono pod PS: Nemojte da brinete da vam se srce topi. Biće opet KUUL... Sagradićemo Soliter u Evropi... Na nekom drumu makar zajedno u podrumu u suterenu na krovu /samo da nijesmo u rovu/. Da ne preterujem, hoću zbog drugoga da vjerujem... Da mi je samo da se sastanemo, pa da zapjevanmo, da još jednom čujem himnu. Ne "onu " već pravu našu... /Onu Bajaginu/ Moji su drugovi žestoki momci velikog srca i kad se pije i kad se ljubi i kad se puca, gore od Aljaske do Australije. Gde god se sretnemo uvek se zalije uvek se završi s nekom od naših pesama" .................................. ................................ Biće opet KUUL. Sagradićemo Soliter u Evropi... Na nekom drumu makar zajedno u podrumu u suterenu na krovu /Samo da nijesmo u rovu/ "Da smo živi i zdravi još godina sto........... ............................................................... Jer ovaj život je kratak I prohuji za čas"... Moji su drugovi ŽESTOKI MOMCI..." 5. August 2010 u 13:38 Pisano mojim drugovima iz djetinjstva. |
Kemény legények
/Jugo* elégia/
Úgy
a hetvenes évek végén
/Immár egykor,
a múlt
században/
közvetlenül
az Olimpia1 előtt,
városban,
egy belgrádi
toronyházban
éltünk,
mi heten,
félelmet nem ismerő
suhancok...
Mint „Moulen
rougei toronyháziakat”
emlegettek
bennünket
/Azok a
dorćoliak2...
A toronyház
ki tudja
hány
színnel
díszített, itt-ott
pirossal is/
Azok
mellettünk
a barakkból,
viskóból...
Miénk volt
az utca, a
sétány...
a város, a
játszótér...
Igazi
„Kemény
legények” voltunk.
Voltak
betört
orrok, vér
és istenemre
mondom szerelem is
/Olyan ki
fogja először megkefélni/.
Igazi
hősök
voltunk,
zsiványok,
barbárok,
sosem
tolvajok,
haszonlesők...
Elsők az
ivászatban,
verekedésben,
kínzásban
de a
tanulásban is
/esküszöm/...
Összeverődtünk...
Szlovének,
szerbek, macedónok,
albánok,
horvátok, montenegróiak,
bosnyákok...
/Ezt senki sem firtatta/
Ez volt
/bár sokaknak nem tetszett/
az igazi
barátkozás...
Apáink
tisztek,
munkások,
rendőrök,
kereskedők,
orvosok,
IB3-szolgálatosok
/Az orosz imádók/
Egy csetnik4
is volt...
Senki sem vallotta
„Na,
bízz csak a
saját erődben”
/A szólás intelme szerint/.
Nem kell
neki hinni...
Valahogy
együtt
keseregtünk
és
ujjongtunk...
Csoportba
verődve
esküdtünk
egymásra,
tavasszal,
nyáron,
ősszel és
télen is...
Nézd milyen
helyesek,
Jugoszlávok,
de jó
nekünk,
mondogatták,
elsősorban az
anyák,
meg Labud
bácsi is,
aki a
toronyház
párttitkára
volt...
Az idősebbek
pellengérre
állítottak
bennünket:
„Te asszony,
látod
azt a
bandát,
csőcselék...
Mi
lesz belőlük...”
/Ó, micsoda baklövés/.
Csínytevéseinkért
sokszor
alapos
verés járt,
apától,
anyától
egyaránt...
Kórusban
kiáltották:
„Srácok,
elment
az
eszetek... Hogy b...lak meg?!”
A toronyház
körül
zsaru
ne
kódorogjon.
Az enyém
állandóan
apjastól
szidott,
és az
öregtől
senki sem
vette
zokon...
De ha azok
a viskóbeli
szomszédok
valamit
megfújtak,
elloptak...
Kocsonyát
csináltunk
belőlük.
Úgy:
Balhorog az állára,
már a földön
is van.
Kemény
legények voltunk,
daliák... b...meg!
A
kilencvenes években
az idősek megőszültek,
megöregedtek,
veszekedni
kezdtek
/Ja, meghalt
Tito, a Vezér/
Minden
összezavarodott...
Mi éppen
dolgozni
kezdtünk,
tanulmányainkat
fejeztük,
megkomolyodtunk,
stiklik
helyett
terveztünk,
álmodoztunk:
Hogyan helyezkedjünk,
klánokat
szervezzünk.
Miénk a
jövő,
haladjunk,
küldetésünk
van,
szorgalmasak
vagyunk,
ha kell, ha
bajba jut,
segítsünk a
másiknak...
És mindig
együtt a „Lónál”,
gyerekkori
berögződés.
De
akarsz-e...
Kezdődtek az
ocsmányságok...
Országunkat
szétcseszték,
kitört a
háború,
politikusok
lettünk...
Összevesztek
az öregek.
Háború van,
b... meg!
Bombák,
gránátok,
televizió,
Eurovizió,
bolondok
háza, reménytelenség...
Először, egy
éjjel Ažman5
lépett le
/Ki tudja, tán
elkergették/
a toronyházból,
Amszterdamba vitte
felegégét, Veronikát is
/Magyar nő volt,
szájharmonikázott,
csárdás.../
épp befejezte
tanulmányait,
elektronikából szerzett diplomát.
Írjál...
„Te Kemény, ez nem az én harcom,
ez gyalázat,
továbbra is
tesók vagyunk...
Nem bírom tovább, nem akarok
az öldöklésben részt venni,
jobb így, ha most elbúcsúzunk”...
Sajnálattal vettük
tudomásul,
mintha valaki kezünket
vágta volna
le...
Egyszerre
elhallgattunk,
mindahányan...
Pedig, hogy
szerettük egymást...!
Hamarosan
ezután,
éjfél körül,
csengettek...
Suri Treba
/apja zágrábi/
a montenegrói
szólt „Miért
kell nekem
éjjel
vonatra ülni...
Államot
építünk, ez van...
Bocsáss
meg... Várj,
jelentkezem,
ha
visszatérek”...
/Sosem tért vissza/
Én
tántorogtam,
birkaként
bámultam,
testvérként
szerettem...
Néhány éven
át
vártam...
Egy este
Mitkovski
Ljutko6
keltett az
ágyból
/Mert törte
a nyelvet
Mutko7
lett belőle/.
Ő is
költözik...
Suttog,
hogy senki
se hallja,
tervez...
Eféleképp:
„Sasszárny
teszek
és irány
Skopje,
én oda
száll”.
A bosnyáknak
mindezt
hajnalban
meséltem...
A bosnyák...
;
Sehogy sem
tud zöld ágra vergődni...
Őt az egekbe
emeltem:
Suljoról8
jó vicceket
mondott,
bölcs volt…
“Te
montenegrói,
ezeke az
enyémek késnek,
mire
feleszmélnek,
ráfizetnek…
Jobb ha
olajra
lépek”
/Nagyon szomrú volt/
Én teljesen
összezavarodva,
valahogy kinyögtem:
“Menj, mit tehetek,
itt mindenki
saját
istenét imádja/
/Na, ezt egy
eposzból
szedtem/
és sajnálom,
magamat
emésztem.
Fájt
az
esztelenség:
háború,
öldöklés
és minden
ami ezzel
jár…
Igen,
sírtam,
tán
egy duzzasztó
feltöltésére
is
elég lett
volna…
Mi ez a
minden,
hát velünk
történik
a
végeláthatatlan,
miért nem
tiltják
meg!?
Egy idő
után,
éppen azt
hittem,
minennek
vége
/Anyám
izéjét emlegetve
szidtam a sorsot…/
Osmani9
Pristinába ment
/Azt mondta, kimegyek./
A toronyház,
mint azelőtt soha,
szomorú,
sötét,
a legrondább…
Jöttek,
a számunkra is,
számukra is
idegenek /Menekültek/
Apám szemét se hunyta…
Egy nap,
mindent
megelégelve,
megkötötte
magát…
Mindenkit
összeterelt,
parancsra
az egész házat felfordította…
“Tele van a hócipőm,
mentem a családom,
házat veszek,
költözünk a toronyházból.”
Mi…tátva a szánk…
Hogyan..? Hová..? Mikor?
Honnan a lóvé..?
Apám
összeráncolt homlokkal,
“Podgoricába költözünk.
Ott vannak a hegyek, a föld,
a sziklák, ott van Komov, Lovćen,
Durmitor10, a tenger, a napsütés,
mindenünk
lesz“..!
Mennydörgött
az öreg,
az egekig
szikrázott,
kitüntetések,
érmek
könnyek...könnyek...
/“Albánia“
tetejéről
a háború
zászlajával törölte/
/Belgrádi toronyház/
„Senkit se
hívjatok,
világos...
Parancsom
végleges“...
Soha
ilyennek
eddig nem
láttam,
sosem
kiabált,
a könnyek
meg...
Mint a
Niagara, vízesések...
/Az istenit/
mit tegyünk?...
Számomra miden oly szokatlan,
a „keményeknek“ majd,
Podgoricából,
hetente legalább egyszer,
képeslappal
jelentkezem...
Nem akarok
csak úgy,
könnyen,
egyszerre
mindent
elfeledni...
És
elköltöztünk...
/Csesztettek bennünket a határon
ezek is, azok is...
Egyik fél se jobb a másiknál,
csak pöffeszkednek/
mintha tegnap lett volna,
Podgoricában helyezkedtünk el.
Higyjétek el,
jól vagyunk...
Ám b...meg,
az érzések
nem költöznek...
Valahol ott maradnak,
Az emlékek...
Örömök...
Az első szerelem,
Jelkicával a fényképek
/a legkedvesebb
tanítónénink volt/
albumok és
ehhez hasonló valamik...
Habár
hihetetlen,
darabokban
az igazság,
széttört
tükörként
szanaszét
hever...
/hogy összerakni ne lehessen/
sehogy sem tud a szívbe férkőzni
/úgy, hogy ne sértsen/.
Éa a toronyház?
/Fejtetőre állt/
Beszélték, a NATO rombolta le,
erős szél,
ki tudja miért?
Ki tudja az igazságot?
Különben Maksim
Szerbiából
nem jelentkezett.
Nemrég tudtam meg
ott Petar barátunk él,
„Szikla“, ahogy mi szólítottuk,
/Egy a kemények közül,
a költészetet ötösre tudta
„Szerbia nem nyugodhat“
Ciril betűkkel írt...
A televizión keresztül láttam
...hm...Tüntetések...
...Az Országháza előtt kotrógépen lovagol/
Odakiáltottam:
„Petar, csak így tovább, ez az...
védd a toronyházat...
az igazságot, sebaj...
Eszembe jutottak
a Kemény legények
/Nos, szeretném megismerni a mi
kölykeinket/...
Hogy írjak nekik,
hogy buzdítsam őket,
hogy a levél végén, P. s. gyanánt odavessem:
Ne aggódjatok,
ha szívetek olvad.
Megint JJÓ lesz...
Toronyházat
Európában
építünk...
Valahol egy útszélen,
bárhol együtt,
pincében,
alagsorban, háztetőn
/csak ne
aknamezőn/.
Nam akarok túlzásba esni,
másokért akarok
hinni...
Csak találkoznunk kell
és még egyszer
a himnuszt
együtt énekeljük.
Nem „azt“,
a miénket, az igazit...
/A Bajagáét11/
Barátaim,
a kemény legények elsők
akkor is, ha isznak, akkor is, ha csókolnak,
akkor is, ha lőnek,
Alaszkától Ausztráliáig.
Bárhol is találkozunk,
garatra öntünk
és egy, az általunk
szeretett dalt énekelünk”
..................................
................................
Megint JJÓ lesz.
Toronyházat
Európában
építünk...
Valahol egy útszélen,
bárhol együtt,
pincében,
alagsorban,
háztetőn
/Csak ne
aknamezőn/
„Hogy még száz évig erőben,
egészségben éljünk...............
..................................................................
Mert rövid ez az élet,
És elillan a széllel“...
Barátiam
KEMÉNY LEGÉNYEK...“
2010. augusztus 5. 13:38
Gyerekkori barátaimnak.
*utalás
Jugoszláviára
1utalás az 1984.-ben Szarajevóban
megrendezett téli olimpiára
2Dorćol (Dortyol) – Belgrád egyik
városrésze
3IB (Inforbiro) – Kominform
4szerb szabad harcos
5szlovén vezetéknév – ejtsd: Azsman
6macedón név – ejtd: Mitkovszki Lyutko
7Mutko – magyarul dadogó
A macedón és
a szlovén nyelv ténylegesen különbözik az egykori szerb-horvát (horvát-szerb,
kinek hogyan tetszik) nyelvtől.
Ma szerb-horvát nyelv helyett létezik szerb, horvát, bosnyák és montenegrói nyelv. Én ismerem a nyelv ekavszki, ikavszki és ijekavszki változatát és az ijekaszki ekavszki módosulatát. A szerbiai szerbek ekevszkit, a boszniai szerbek, horvátok, bosnyákok, montenegróiak ijekavszkit, a dalmát horvátok ikavszkit használnak. Mindenki, mindenkit tökéletesen megért, nyelvani különbségek nincsenek. Ez olyan, mintha a palócok, csángók,... nem magyarul, hanem palócul, csángóul beszélnének.
8Suljo – ejtsd: Szȗlyȏ, bosnyák
keresztnév
9Osmani – ejtsd: Oszmani, albán
keresztnév
10Montenegrói hegyek
11még Jugoszláviában népszerűvé vált,
szerb énekes
Fordította
és jegyzetekkel ellátta: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése