Mišo L. Korać Susret izvan crne rupe – A fekete lyukon kívüli találkozás

 

Mišo L. Korać
Sombor 10. mart 1950. – Podgorica, 18. septembar 2021.

Susret izvan crne rupe
 
Jedva se dan provukao do kapije kroz koju niko nije prolazio. Možda bi i pokušao proći ali na toj strani svijeta nije bivalo
nikoga... Odsustvo svega za njega
je bio izazov da pokuša da usmjeri
strane svijeta onako kako misli da
prave putanju kroz koju je već prolazio...
Odavno, pola vijeka se susret nije događao taman koliko i prestanak njegove želje da se to dogodi....
Čitav svemir se povukao ka crnoj rupi čiju svrhu nikad i niko nije protumačio... A misao ga je vodila ka tome da priželjkivani susreti se mogu desiti u tom nikakvom prostoru... a susret sa nepoznatim je jako upečatljiv a i ne da se ne dešava.... Susret izvan crne rupe... I naša mogućnost za prepoznatljivošću biva iz očiju:
...Imala je oči kao staklo
kao celofanska hartija
zar ona svoje tijelo
moje tijelo u ludačku
košulju da uvija...
Pisao je MK, zaslijepljen milionima zvijezda kosmičkog svoda i sjećanjima, preko koga je milujući prelezio zvuk melodičnog i sjetnog tona Čardaša, gubeći se u Dunavskim valovima...
Uzdah rekao bih više deceniski i to onako dubok i bolan označavao je svu tugu preživljenog i katarzičnog života junaka moje priče
a možda mene kao bivšeg junaka priče koja se pretvorila u Ikarov lijet ne dosegnuvši crnu rupu koja nas vječito isčekuje i prijeti našim nebeskim dušama, na putu do vječnosti ili prapočetku nepoznatog.
A zvona, da li nas prate zvona.
Ko zna?
 
Izvor: autor
 
 
A fekete lyukon kívüli találkozás
 
Alig vonszolta el magát a nap a senki által át nem lépett kapuig. Talán megpróbálta volna átlépni, de a világ azon oldalán senki sem volt...
A minden-hiány számára
kihívást jelentett, a világtájakat
úgy irányítani, hogy
a már ismert úton mozogjanak...
Réges-rég, találkozás, amióta már nem akarta, éppen fél évszázada nem történt...
Az egész világűr a létezésének értelmét senki által meg nem magyarázott fekete lyuk felé mozdult... Ám gondolatai arra ösztökélték, hogy a kívánt találkozások abban a semmi-térben történjenek... az ismeretlennel való találkozás meg különösen magával ragadó és meg sem történik... A fekete lyukon kívüli találkozás... És a felismerhetőséget szemmel érzékeljük:
...Szeme mint az üveg
mint a celofánpapír
hát testét
testemet kényszerzubbonyba
pont ő öltözteti...
Írta a kozmikus tér csillagrendszerétől és emlékektől elvakított MK, akit a dallamos, szomorú, Duna hullámaiba vesző csárdás hangja simogatott...
A több évtizedes sóhaj, az a mély és fájdalmas a mesém hőse által átélt megpróbáltatásokat, katartikus életét jelentette,
de talán az enyémet is, mint az Ikarosz röptévé változott mesém volt hősét, de az öröklét vagy az ismeretlen eredet felé vezető úton a szüntelenül bennünket váró és mennybéli lelkünket fenyegető fekete lyukat el nem érjük.
A harangok meg, a harangok kísérnek-e minket.
Ki tudja?
 
Prevod: Fehér Illés 
 

Mišo L. Korać Večita moja kišna ljubavi – Örökös eső áztatta szerelmem

 

Mišo L. Korać Sombor 10. mart 1950. – 

Večita moja kišna ljubavi   Naslikao bih Oblak Na našim Nebeskim Godinama I poželio Da te kao Kišne Kapi Obasipam Poljupcima... Zato Zatvori kišobran Izađimo Na ulicu I kisnimo Zajedno Mokri Do gole Kože Na kojoj Se ispisuje Naše Zajedničko Vrijeme Vječita Moja Kišna Ljubavi....

Örökös eső áztatta szerelmem   Közös Édenkerti Éveinkre Felhőt Rajzolnék Azért Hogy Csókokkal Esőcseppekként Áraszthassalak El Hát Csukd be Az esernyőt Menjünk Az utcára És Együtt Ázzunk Bőrig Ázzunk Az együtt Töltött Éveket Bőrünk Megőrzi Örökös Eső  Áztatta Szerelmem   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Mišo L. Korać Tinja neka žuta sijalica – Pislákol egy sárga izzó

Mišo L. Korać Sombor 10. mart 1950. –

Tinja neka žuta sijalica Tinja neka žuta Sijalica, Tinjalica... Dosadne jesenje kiše  po bulevaru... Kamenje I blato po trotoaru... Vučem svoje uspomene uz ulicu niz ulicu. Korača dio mene,  i ne znam sam jednostavno ko sam, gdje da    hodam ka kojem kraju paklu il raju... Niđe svijeta u zavičaju... I tako Jedna  milja bez cilja... /Sav sam nešto sjeban/... Ja sam običan čovjek. Skoro imam vijek  i još vremena na pretek... Oko mene čudne  stvari se dešavaju... Sjenke, sjenke drveća... A onda... Onda..? Uspomene kišne uspomene... Odlazi dio mene… Tinja neka Žuta Sijalica, Tinjalica... Ulica... Prolazi moja ulica ispod  koraka moga mraka, i kiša sve tiša, i tiša, i tiša, tiha, jesenja...

Pislákol egy sárga izzó Pislákol egy sárga Izzó, Pislákoló... A körúton monoton őszi eső... A járdán Kavicsok És sár... Emlékeimet utcáról utcára cipelem. Egy részem menetel és magam sem tudom, ki vagyok, merre menjek, a pokol netán a menny melyik része felé... Szülőfödemen ismerős sehol... És így Cél nélkül megtett kilóméter... /Hát nem vagyok jól/... Mindennapi ember vagyok. Igaz koros, de időm bőven van még... Különös események zajlanak... Árnyak, árnyak, fák... És akkor... Akkor...? Emlékek, esőáztatta emlékek... Elmegy egy részem... Pislákol egy Sárga Izzó, Pislákoló... Utca... Utcám sötétem lépte alatt halad, az eső egyre halkabb és halkabb és halkabb, halk, őszi... Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Mišo L. Korać Zeleni šapat njenih očiju – Szemed zöld suttogása

Mišo L. Korać Sombor 10. mart 1950. –

Zeleni šapat njenih očiju Postoji li negdje zeleno nebo ili zeleno more kao boja tvojih očiju u kojima se prepoznajem... Ili baš toliko zeleni proljećni vidik iznad i ispod tvoga pogleda. Opijam i ogledam se svaki dan, svake nedjelje, svake godine, skoro pola vijeka u njima i trajemo kao četiri godišnja doba... (Nešto poput muzike Vivaldija.) Proljeće, Ljeto, Jesen, Zima... U tvojim zelenim očima, u tvom zeleno svilenom pogledu.... Stiže još jedno zajedničko zeleno Proljeće u naš zagrljaj i lagano, sasvim lagano trošimo naše poodmaklo vrijeme... Zagledani, zaljubljeni , odlazimo u pjesmu koja kao da je tek počela... A mi? Mi se pretvaramo u zvuk, u zelenu boju Lorkine pjesme i tvoga proljećnog pogleda... U tvoje oči, u ljubav, u nezaborav... Proljećni zeleni šapat pjesme o nama... Šapat tvojih očiju... (Branki mojoj supruzi – Mart 2019.)

Szemed zöld suttogása Létezik-e valahol is szemed színéhez hasonló zöld égbolt vagy zöld tenger, melyben felismerem magam... Vagy tekinteted felett és alatt éppen olyan zöld tavaszi táj. Minden nap, heteken keresztül, éveken keresztül, immár majdnem fél évszázada, benne szédülök és szemlélem magam és akár a négy évszak, létezünk... (Talán Vivaldi zenéjéhez hasonlóan.) Tavasz, Nyár, Ősz, Tél... Zöld szemedben, selymes zöld tekintetedben... Ölelésünkbe még egy közös zöld Tavasz érkezik és távolodó időnket lassan, egészen lassan pazaroljuk... Egymásra nézve, szerelmesen távozunk egy dalba, mely mintha éppen most kezdődne... És mi? Mi meg tavaszi tekintetedbe, Lorca versének zöld színébe, zsibongásba feledkezünk... Szemedbe, szerelmedbe, a feledhetetlenbe... A rólunk szóló dal zöld suttogásába... Szemed suttogásába... (Hitvesemnek, Brānkānak – 2019. márciusa) Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Mišo L. Korać Halo Berane – Halló, Berane

Mišo L. Korać Sombor 10. mart 1950. –

Halo Berane Halo, Halo, ovdje Berane, grad u kojem su i ptice zaboravljene... Gdje liječe rane zalutali vitezovi i napušteni ljubavnici... U kojem se vječito sanja otvorenih očiju... Da...najmanje je bitno kad u ovo doba očekuješ moj glas... Ili kad izvan mene se dogodi da te neko zaboravi... Pa pobogu samo zažmuri pa neka ti mudrice moja ispod očnih kapaka umjesto suza poteče Lim, šum vjetra koji udara o Tifran... A na usne... Na usne se popne ukus prvog poljupca... Bolje neka se desi sjutra sve što se moglo dogoditi juče... Pa reci, možemo li se osloniti na to da nas prepoznaju nečije nove oči na Beranskom korzou... Možda nas još uvijek čekaju, sanjaju o nama, mudrice moja... Berane, grade koji kliziš sa dlana mjeseca i još ne svićeš kao rujna zora... Kao u pjesmi... Halo... Ovdje Berane, tvoje djetinjstvo, tvoja mladost i budućnost... Tvoja prva ljubav i poslednja želja... Halo... Halo... Javi se zaboravu... Halo... Ovdje Berane, grad u kome liječe rane zalutali vitezovi, i napušteni ljubavnici... Halo...Halo...... /Niko se ne javlja/ ........................!?

Halló, Berane Halló, Halló, Berane, város, ahol a madarak is elfeledettek... Ahol sebeiket az eltévedt vitézek és elhagyott szeretők gyógyítják... Ahol nyitott szemmel örökké álmodnak... Igen... a legkevésbé sem fontos, hogy ebben a pillanatban hangomat várod-e... Vagy tőlem függetlenül, megtörténik, hogy valaki elfeled... Az isten szerelmére, humd le a szemed, huncutkám, engedd meg, hogy szemedből könny helyett a Lim*, a Tifrant** ostromló szél susogása eredjen... Ajkadra meg... Ajkadra az első csók íze szálljon... Jobb ha minden, ami tegnap lett volna esedékes, holnap történjen... Hát mondd, támaszkodhatunk-e arra, hogy sétálva a berani kórzón felismer majd egy új szempár... Talán még mindig várnak bennünket, álmodoznak rólunk, huncutkám... Berane, te hold tenyeréről csúszó város a hajnalhasadást még nem érted meg... Mint a versben... Halló... Berane, a te gyerekkorod, a te ifjúságod és jövőd... Első szerelmed és utolsó kívánságod... Halló... Halló... Jelentkezz érted megyek... Halló... Berane, város ahol sebeiket az eltévedt vitézek és elhagyott szeretők gyógyítják... Halló...Halló... /Senki sem jelentkezik/ ..................................!?   *Lim – hegyi folyó Montenegróban **Tifran – a Lim szorosa Fordította: Fehér Illés

Izvor: Mišo L.Korać: Ne daj da nas život mimoiđe Pokret Podgorica 2007. str. 42-45.

Mišo L. Korać Pored tebe se budim – Melletted ébredek

Mišo L. Korać Sombor 10. mart 1950. –

Pored tebe se budim Pored tebe se budim i molim da ne odemo bez osmjeha bez pozdrava... Pored tebe se budim I trudim da upamtim zelenu boju tvojih očiju… Još uvijek djevojčicu vidim u tebi, i cvrkucemo… Dobro jutro, “Jutro dobro” kažeš svečano, uz prvu kaficu, kao za praznik... Pored tebe se budim i to mi je jako važno...

Melletted ébredek Melletted ébredek és kérem a sorsot ne távozzunk mosoly köszönés nélkül... Melletted ébredek És szemed zöld színét próbálom magamba vésni... Benned még mindig a kislányt látom és turbékolunk... Jó reggelt, “Jó reggelt” mondod lelkesen, az első korty kávé után, mintha ünnep lenne... Melletted ébredek és ez számomra nagyon fontos... Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Mišo L. Korać Soba za namjerno zaboravljene – A szándékosan elfeledettek szobája

Mišo L. Korać Sombor 10. mart 1950. –

Soba za namjerno zaboravljene

A, šta ako nam se učini da smo zaboravljeni. Ona je zaboravljena, ne... ona je namjerno izostavljena iz njegovog života ali ne i iz priče... Žene to ipak vole. Možda ga ona ipak voli ili samo sebe a da je se njegova ljubav ipak tiče. To nije nikada pitao a time ni doznao... A kopkalo ga je... Ja ih nikada nijesam razlikovao....

Koga..?

Žene..!

A ako ne..?

Onda nju. Njih. One...

Njegova moć da ne zaboravi bila je intezivna kao i njegova bolest. Bolest je bila nimalo bezopasna a počela je od jedne sobe. Jedne... Čovjek od jedanput ne može biti u dvije, a da posjeduje istovremeno obe. Ovoga puta je bio sam u obje i siguran (Ne sobe nego žene)... Sa sobama je isto... Učinilo mu se da ih je posjedovao ali na kratko, ili bar onoliko koliko bi duhovno bivale prisutne u njemu. Razmišljanja o kratkoći i ne dorečenom su ga tjerale da biva. Njegovo bivanje vezivalo ga je za aparate i zvučne signale nepravilnog otkucaja srca. Napolju je tekao život. Oni koje je volio bili su pred vratima i to ga je radovalo. Od njegove ljubavi prema njima zapalio bi se kosmos. Oni su se bojali njegovog iznenadnog odlaska a nijesu smjeli da mu to saopšte. To je saznao iz njihovih očiju. Onaj prije njega svu noć je govorio sam sebi... diši... diši... diši... I disao je namjerno u želji da traje. U ovom trenutku znao ih je sve. Za njih je njegova smrt...

Pa šta..?

Bilo je to puno prije njih. Krevet nije zahtijevao vraćanje duga, on to ne može. U njoj je život...

U ženi..?

Ma ne u ženi u sobi..!

Život i smrt su bespravno izjednačene. Od sada se toga ne boji. Znači da u njoj ne mora umirati... On nije zaboravio ni nju ni ONU pre nje ni OVU.

Razmišljam koju..!

Sobu..!

Prvu ili drugu..?

Ne shvataš..!

Ženu..?

Sa njima je ipak najteže... najdužepametljivije...

Ženama..?

Ne.. sobama...

Oko njih se dešava... Oko ONE... Da, oko ONE pre NJE...

Tu noć su lagano umirale i rađale se uspomene. Čini mi se da mrtvi najmanje duguju... Oni više toga nijesu svesni a i bole ih ona stvar za to... Živi... sa njima je drugačije mogu da duguju što šta a da to ne žele. Dug..! Sebi ne, nekome da... možda smrti (Jebeš smrt mjesto je predviđeno za smijeh).

            Ipak se sve dešava... ili dešavalo se u borbi da nas (i mene i sobu) ne premetnu u namjerno zaboravljene. A uistinu osim porodice svi te "odjebu" i zaborave, možda to ni ja ni drugi nijesmo zaslužili makar u ime našeg ćutanja ili ljubavi. Ko zna..?

Izvor: autor

A szándékosan elfeledettek szobája

És mi van akkor, ha úgy tűnik, elfeledettek vagyunk. A lányt elfelejtette, nem... a fiú életéből a lány tudatosan mellőzött, de a történetből nem... A nők ezt mégis szeretik. Lehet, a lány ugyan szereti a fiút, vagy inkább önmagát és a fiú szerelme csak érdekes számára. Erről a fiú sosem kérdezte, hát nem is tudta meg... De gyötörte... Én sosem különböztettem meg őket...

Kiket..?

A nőket..!

És ha nem..!

Akkor a lányt. Őket. Azokat...

A fiú képessége, hogy ne feledjen, erős volt, akárcsak betegsége. A kór nem volt ártalmatlan, egy szobánál kezdődött. Egynél... Az ember nem tartózkodhat egyszerre két szobában,  és ugyanakkor mindkettőt nem bitorolhatja. Most egyedül volt mindkettőben és teljes bizonyosságban. (Nem a szobákban, a nőkben)... A szobákban úgyszintén... A fiúnak úgy tűnt, uralta a nőket, igaz röpkén, azaz addig, míg szellemileg együtt voltak. A röpkeség és a kimondatlanság gondolata tartotta benne a lelket. Léte különböző műszerekhez és a szabálytalan szívdobbanások érces jeleihez kötődött. Kinn zajlott az élet. Szerettei az ajtó előtt sorakoztak és ennek kifejezetten örült. Irántuk érzett szeretete fellobbanthatná az űrt. Ők váratlan távozásától tartottak, viszont nem merték vele közölni. De tekintetükből kiolvasta. Az, aki előtte itt járt, egész éjjel bíztatta magát ...lélegezz...lélegezz... lélegezz... És lélegzett, hogy létezzen. Ebben a pillanatban közülük mindenkit ismert. Számukra halála...

Mi is..?

Ez sokkal korábban volt. Az ágy adósságot nem követelt, nem tehette. Az élet...

A nővel..?

Á nem a nővel, a szobában..!

Az élet és a halál jogtalanul egyenrangú. Ettől kezdve megszabadult félelmétől. Tehát nem kell haldokolni... A fiú nem felejtette sem a nőt, sem Azt a másikat, aki előtte volt, sem Ezt.

Gondolkodom, melyik..!

Szobát..!

Az elsőt vagy a másodikat..?

Nem érted..!

Nőt..?

Mégis velük a legnehezebb... megrögzött emlékmegőrzők...

A nők..?

Nem... a szobák...

Minden körülöttük forog... A Lány körül... Igen, a Lány előtti Lány körül...

Azon az éjjelen lassan haldokoltak és születtek az emlékek. Úgy érzem, legkevesebbel a halottak tartoznak... Ők ezzel már nincsenek tisztában, de fáj a májuk... Élők... velük más a helyzet, akaratuk ellenére is tartozhatnak. Tartozás...! Magunknak nem, valakinek igen... talán a halálnak. (“Csezd” meg a halált, ez itt az öröm helye).

          Mégis minden, ami történik... vagy megtörtént harc, hogy bennünket (engem és a szobát) ne helyezzenek a szándékosan elfeledettek közé. De igazából a családon kívül “le se baszarintanak”, elfelednek. Ezt talán én sem érdemeltem meg, mások sem, még hallgatásunkkal vagy szerelmünkkel sem. Ki tudja..?

Köszönöm Sinkovits Péternek és Szabó Palócz Attilának a fordítás során nyújtott értékes kiegészítéseket.

Zahvaljujem se Peteru Sinkoviču i Atili Sabo Paloc za dobivene korisne savete tokom prevođenja.

Fordította: Fehér Illés

Mišo L. Korać Da ti dam glas – mnogo išteš – Hangomat adjam – sokat kérsz

Mišo L. Korać Sombor 10. mart 1950. –

Da ti dam glas – mnogo išteš Eee, da ti dam glas – mnogo išteš.... Ka da nije moj no tamo nakog, ko ga daje iz sitna il za naku podvalu... Znaš li ti kolko vrijedi moj glas...? To nije samo Glas, to je istorija... Ne dajem ti ja samo moj no i prađeda i đeda i oca i sjutra sina i unuka i paraunuka... Sve u jedan... A da se ne oblati da ne svrne u sampas, pa da mojom greškom, navuče naku ljagu na sve nas redimice... Punano je tun muke palo na mene ako ga nekom dam, a ga džabe uzme... Nije ti samo “Aj zaokruži što će ti bit zaokruži za mene, tun i tun, biće ni bolje , ljepše... Zlatnijema kašikama će se jes... Ne bio ja ti jemac...” Issssssss ja...! Koliko sam se u mom životu nagleda jemaca... Isšššššššja... A Zlatnija kašika nikako i niđe... Issss ja... Nijesi mi se dobro prestavio a i nešto kanda ukrivaš taiš... Tajnovito si tajnovit... Žmuriš kad zboriš a sve nešto gledaš u stranu i šakačke trljaš šake... Što ako potolje izbije istina istinska na verem...? Taj i taj sa tvoje bande je bio sa one bande, tada i tada i još od tada i tada se ukrijaje. Vele da naki tamo oni i tamo ovi desnom šakom iz lijevog džepa vade tudje ka grabuljom kako bi reka narod nesrećna nesreća.... A ja ti dao pogubljeni mi glas... Jado moj..! Skapanije.... Tu niko ne popravi nema te suze da će to oprat i boju mu povrnut... Ojddeeee... Otrgne se pa sve u kobrljaj premetne jače no protuva... Al reče l ti glas.... E glas...!? Bogami te skupo od mene... Nemaš ti tija para... Što koliko..!? ...Bogami punano ! A da te upitam: Bil ti mene proda grob il ženu i đecu... Aaaaaa... Veliš ne bi ni za šta bez ako se ne pogodimo... Eeeee vidiš da ide teško... Ka na božji pazar... Eeeeee! Reka bi naki izvanji domazetović “Što guzici valja obrazu ne smeta”. Taman tako ja ti jemčim... A sto reče: Da ti dam glas..! Mnogo isteš... Nema te brzine brzinske da brzo umnja ka što bi ti želio.... Drugo i drugo: Drugo da se najprvo presaberem da ti uljegnem u istoriju... Ko si ..? Čije si...? Za šta si ...? A zašta nijesi...? Drugo je kod drugija... Kod nas ti je polagano; Oću... Ne oću.... oću.... ne oću... Da te izvagam i ovagam...!? Tako je to starevinom... Na ti ga, Da mi ga... Šupljoglav ka ništa, e neoće na dobro izbit... Ja ti jemac... Mnogo isteš...! Čuješ, glas!? Samo da zaokružim veliš, teškooooo... A da je nakim čudom kandidant “ON” Vala bi se tu presabira makar neđelju pa more bit pred vratnicom mu nedočeko a čeko istom ka da je namjerom doša da me vidju koji sam čoek, ne bil me povuko u donji kraj dje je ljepše no u gornji na naki položajni položaj..! .................... A za tebe...!? Ma pusti zeru da prodju izbori, pa da ti rečem za koga sam!? A more bit i za tebe... A sada ...!? Prije no biva? Mnogo išteš...!? Polako, niko ko čeka nije omašio... A ako ište a mnogi kojima pripada, ne pripadaaaa... A svi su redimice iskali... Ali punazini se nijesam glaskao niti davao glasa a najviše onima koji su a koji nijesu iskali... Ajde pozdrav ti u familiju pa svrni opej... Al ne žuiri... Ođe ti je ođe, a tamo ti je suprotno od odje i ka na Šupljoglav... Dok je ovaca bit’ će i vune... Šuplje da nemož bit gore u šupljoglav.... Eee, glas - mnogo išteš.... Mnogo....

Hangomat adjam – sokat kérsz Nos, hangomat adjam – sokat kérsz... Mintha nem az enyém, valaki másé lenne, aki aprópénzért árulja vagy valami csalafintaságért... Tudod te egyáltalán, hangom mennyit ér...? Ez nem egyszerű Hang, ez történelem... Nem csak az enyémet adom, ükapámét is, nagyapámét is, apámét is és holnap fiamét is, unokámét is, ükunokámét is... Mind egyben... De nehogy besározódjon, el ne kószáljon, saját hibámból nehogy mindannyiunkra szégyent hozzon... Vállamon túl sok a teher ahhoz, hogy valakinek csak úgy odaadjam, potyáért elvegye... Nem csak “Na, engedd át, mitől félsz, bocsásd rendelkezésemre, itt és itt nem lesz jobb, szebb... Arany kanállal merítünk... A kezességet vállalom...“ Hessssss én...! Hány kezest láttam már életemben... Húúúúú... Az Arany kanál meg sehol... Hessss... Nem megfelelően mutatkoztál be, mintha elhallgatnál valamit... Titokzatosan titokzatos vagy... Mikor beszélsz, hunyorogsz, mindig oldalt nézel és tenyeredet öklöddel dörzsölöd... Mi van akkor, ha egyszer kiderül az igazi igazság...? Galeridből az és az, akkor és akkor a másik galerivel volt és azóta is leplezi. Állítják, azok ott és ezek ott a másét jobb kézzel a bal zsebből szedik, harácsolnak, mondaná a nép, a szerencsétlen, a szerencsétlen... Én meg esendő hangomat neked adtam... Sirám...! Enyészet... Ezt helyrehozni lehetelen, nincs az a könny, ami lemosná és színét visszaadná... Hoppáááá... Elválik, gödörbe süpped, a csavargótól is mélyebbre... De azt mondtad, hang... Ó, a hang...!? Istenemre, tőlem is értékesebb... Neked annyi pénzed nincs... Mert, mennyi..!? ...Istenemre, rengeteg! De kérdem én: sírodat vagy asszonyodat gyerekedet eladnád-e... Áááááá... Állítod, semmiért se, hacsak meg nem egyezünk... Nnnnna, látod, nehezen megy... Mint isten vásárán... Nnnnna! Mondaná egy kívülálló honfitárs “Ami a fenéknek megfelel az arcnak is jó“. Éppen így szavatolom... És mit mond: Hogy hangomat adjam..! Sokat kérsz... Nincs az a gyors gyorsaság, hogy olyan gyorsan gondolkozzak, ahogy szeretnéd... Másodszor és másodszor: Másodszor először is összeszedem magam és betekintek életedbe... Ki vagy..? Kié vagy..? Mi érdekel..? Mi nem érdekel...? Másoknál másként van... Nálunk csak lassan; Akarom.. Nem akarom... akrom nem akarom... Méregetlek és szemügyre veszlek...!? Ősi hagyomány... Nocsak, Hogy... Egyszerűen vízfejű, nem vezet jóra... Hogy kezeskedsz... Sokat kérsz...! Hallod, a hangot!? Csak tisztázom, mondod, bbbajosan... És ha valami csoda folytán “Ő” lenne a jelölt Na akkor lenne min agyalni, legalább egy hétig állhatna akár az ajtó előtt, nem várnám, várnék, mintha lesné milyen ember vagyok, hogy majd az alagsorba egy helyhezkötött helyre vezessen ahol szebb mint fenn...! .................... És számodra...!? Hagyd csak múljanak el a választások, és áruljam el, kire szavaztam!? Akár terád is... És most...!? Mielőtt megtörténne? Sokat kérsz...!? Csak lassan, aki vár nem téved... Ám ha követel, de a sokakhoz akikhez tartozik, nnnnem tartozik... De mind sorban követeltek... Szóval azért se szavaztam, hangomat nem adtam, legfőképp azoknak nem, akik és akik nem követeltek... Na, üdvözöld családodat és megint térj be... Csak ne siess... Itt az itt van, amott meg az itt ellenkezője és mint az Üresfejű... Míg birkák vannak gyapjú is lesz... Üres, az üresfejűtől nem lehet rosszabb... Hááát, a hang - sokat követelsz... Sokat... Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor