Vercsek Györgyi Budapest, 1971. 09. 13. –
Szakadék
Szakadék szélén homályos alak,
körülötte fátyolos ködfalak. Dermedten áll és csak bámul maga elé, nem akar már nézni a múltja felé. Szakadék alatt a mélység tátongva várja, vajon életének árja merre lendíti, lelkének gyengülő szele merre repíti. Csak áll és vár némán, az idő oly csendben halad, körülötte lassan oszladoznak a halvány ködfalak. Tisztábban látja már a mélyülő világot, még nem akar a sírjára fehér virágot. De továbbra is áll és bámul az alak, míg újra és újra arra téved az arany alkonyat. |
Provalija
Tamna
prilika je na rubu bezdana,
oko njega proziran
zid privida.
Ukočeno
stoji
u
prazninu zuri,
na
prošlost
više
ne želi osvrtati.
Ispod
bezdana
dubina
ga čeka,
vir
njegovog života
gde
će ga strpati,
oslabljen
vetar njegovog duha
gde
će ga ostaviti.
Tek
stoji i nemo čeka,
vreme
tako tiho prolazi,
proziran
zid privida
tako
sporo razilazi.
Svet
u nestanku
već
bistrije vidi,
beli
cvet
na
svoj grob još ne želi.
Prilika
i dalje stoji,
samo
zuri,
a
zlatan suton
oko
njega
i
dalje kruži.
Prevod:
Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése