Faiz Softić Vrbe kod Bijelog Polja 1958. -
Kolona
Pobjeglim iz Sirije
Znam. Dobro
poznajem taj put.
I ne smijem
se zakleti da ja
Ili neko iz kolone
Koja se
protezala od Bosne
Do kraja
Svijeta
Nije zgazio
mrava.
Mrava iznad
čijeg rasta
Ljudi
divljaju do besvijesti,
Ili do umora.
Znam, bježao sam i strah gnjilio
Pod mojim pazuhom.
Strah i stid -
Od kuće rodne bježimo.
Tražeći dom
padamo u nepovrat.
Sa mnom je išao pod ruku moj strah
I šaptao mi uspavanku.
Jer tamo – ko me čeka?!
Ko će se
smilovati da primi sve moje
Patnje,
Strepnje,
Sve moje
falinke
I sve moje
želje,
Jer – živ
sam, ili to želim biti.
Stid me što bježim,
I hulja što postah.
Sve to znam i srce mi postaje bomba,
bomba koja će me ubiti.
Na nebu zvijezde
Puće usnicama i zabezeknute šute.
Da nismo
utekli
Oni bi nas
ispratili
Ili se na
hiljadu načina dovijali
Da nas nema.
I nema nas.
Evo nas u koloni sanjalačkoj
Pred pendrecima,
žicama,
Pred pticama
čiji se let kameni.
Kako su ozeble ruke prazne!
Milosti, dajte milosti....
Mrtva poručuju djeca
dok ih more istura na obalu pješčanu.
Ja nisam
harfa
Niti onaj
zgaženi mrav
A mogao sam biti
ili ću biti.
Mrav iznad čije visine divljamo.
Ukorelu nosimo krv
I svoje sjeme nosimo
u neki nepoznati kraj,
Sjeme iz kojega ćemo pronići,
I biti suncokreti.
Ako nam se smiluju...
|
Embersor
Szíriai
menekülteknek
Tudom. Azt az utat jól
ismerem.
És nem mernék megesküdni
hogy én
Vagy valaki a Boszniától
a Világ végéig húzódó
Embersorból
Hangyát nem gázolt.
Az emberek által ájulásig
Vagy haláláig gyötört
Hangyát.
Tudom, menekültem és a
félelmet
Hónom alatt tápláltam.
Félelmet és szégyent –
Szülőházunkból menekülünk.
Hazát keresve
visszautat nem hagyva.
Velem együtt félelmem jött kézenfogva
És altatódalt ő suttogott.
Mert ott – ki vár?!
Ki lesz az a kegyes, aki meghallgatja
Szenvedésemet,
Szorongásomat,
Panaszaimat
És kívánságaimat,
Mert – élek, vagyis szeretnék.
Mert menekülök, szégyellem
És düdös, mert menekülő lettem.
Mindent tudok és szívem bombává alakul,
engem ölő bombává.
Az égen a csillagok
megrepedt ajkakkal,
megdöbbenten hallgatnak.
Ha nem szöktünk volna,
Ők kísértek volna ki
Vagy ki tudja milyen módon
tesznek arról,
Hogy ne legyünk.
És nem vagyunk.
Itt az álmodozó embersorban
vagyunk,
Gumibotok,
Szögesdrótok,
Kővé vált madarak
Előtt.
Hogy fáznak az üres kezek!
Könyörüljetek,
könyörüljetek…
A tenger által homokparta
dobott
Halott gyerekek üzenik.
Én nem vagyok hárfa
Sem az eltaposott hangya,
Pedig lehettem volna
vagy lehetek még.
Hangya, amelyen bosszúnkat kitöltjük.
Az ismeretlenbe
Makacsul visszük
Vérünket és ivarsejtünket,
Ivarsejtünket, amelyből
Napraforgó lesz.
Ha megkönyörülnek…
Fordította: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése