Keresés ebben a blogban

2017. december 3., vasárnap

Faiz Softić Kolona – Embersor


Faiz Softić Vrbe kod Bijelog Polja 1958. - 


Kolona

          Pobjeglim iz Sirije

Znam. Dobro poznajem taj put.
I ne smijem se zakleti da ja
Ili neko iz kolone
Koja se protezala od Bosne
Do kraja Svijeta
Nije zgazio mrava.
Mrava iznad čijeg rasta
Ljudi divljaju do besvijesti,
Ili do umora.

Znam, bježao sam i strah gnjilio
Pod mojim pazuhom.
Strah i stid -
Od kuće rodne bježimo.
Tražeći dom
padamo u nepovrat.
Sa mnom je išao pod ruku moj strah
I šaptao mi uspavanku.
Jer tamo – ko me čeka?!
Ko će se smilovati da primi sve moje
Patnje,
Strepnje,
Sve moje falinke
I sve moje želje,
Jer – živ sam, ili to želim biti.

Stid me što bježim,
I hulja što postah.
Sve to znam i srce mi postaje bomba,
bomba koja će me ubiti.
Na nebu zvijezde
Puće usnicama i zabezeknute šute.
Da nismo utekli
Oni bi nas ispratili
Ili se na hiljadu načina dovijali
Da nas nema.
I nema nas.

Evo nas u koloni sanjalačkoj
Pred pendrecima,
žicama,
Pred pticama
čiji se let kameni.
Kako su ozeble ruke prazne!
Milosti, dajte milosti....
Mrtva poručuju djeca
dok ih more istura na obalu pješčanu.
Ja nisam harfa
Niti onaj zgaženi mrav
A mogao sam biti
ili ću biti.
Mrav iznad čije visine divljamo.
Ukorelu nosimo krv
I svoje sjeme nosimo
u neki nepoznati kraj,
Sjeme iz kojega ćemo pronići,
I biti suncokreti.
Ako nam se smiluju...

Embersor

          Szíriai menekülteknek

Tudom. Azt az utat jól ismerem.
És nem mernék megesküdni hogy én
Vagy valaki  a Boszniától
a Világ végéig húzódó
Embersorból
Hangyát nem gázolt.
Az emberek által ájulásig
Vagy haláláig gyötört
Hangyát.

Tudom, menekültem és a félelmet
Hónom alatt tápláltam.
Félelmet és szégyent –
Szülőházunkból menekülünk.
Hazát keresve
visszautat nem hagyva.
Velem együtt félelmem jött kézenfogva
És altatódalt ő suttogott.
Mert ott – ki vár?!
Ki lesz az a kegyes, aki meghallgatja
Szenvedésemet,
Szorongásomat,
Panaszaimat
És kívánságaimat,
Mert – élek, vagyis szeretnék.

Mert menekülök, szégyellem
És düdös, mert menekülő lettem.
Mindent tudok és szívem bombává alakul,
engem ölő bombává.
Az égen a csillagok
megrepedt ajkakkal, megdöbbenten hallgatnak.
Ha nem szöktünk volna,
Ők kísértek volna ki
Vagy ki tudja milyen módon tesznek arról,
Hogy ne legyünk.
És nem vagyunk.

Itt az álmodozó embersorban vagyunk,
Gumibotok,
Szögesdrótok,
Kővé vált madarak
Előtt.
Hogy fáznak az üres kezek!
Könyörüljetek, könyörüljetek…
A tenger által homokparta dobott
Halott gyerekek üzenik.
Én nem vagyok hárfa
Sem az eltaposott hangya,
Pedig lehettem volna
vagy lehetek még.
Hangya, amelyen bosszúnkat kitöltjük.
Az ismeretlenbe
Makacsul visszük
Vérünket és ivarsejtünket,
Ivarsejtünket, amelyből
Napraforgó lesz.
Ha megkönyörülnek…

Fordította: Fehér Illés
Izvor: Dok vode teku. NVO Centar za kulturu –Bihor, 2016. 60-61. str.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése