Radomir
D. Mitrić Jajce 29. aprila 1981. –
Kenotaf
za Ernesta i Agnes fon Kurovski
umesto žalobnosti pomisli na rajolik prizor
esplanade
malekona. na bogove monmartra koji su mi ovoga jutra
došli na poklonjenje. samuraj sam, olovo je moj bušido,
koitalna sam zmija čiji je rep ukrućen, moja ljubav sija
u noći poput elektrode, var je dubok, plinski, autogeni,
spajajući razlomljeno, napuklo i ubogo. ja sam velika bela
psina, s raljama u koju staju sve šume apenina, agnes,
sećaš li se, celo to leto, bio sam tvoj cepelin, tvoj hrist
i adam, torpedo bejah za tvoju podmornicu. s crnih si
najlonskih čarapa na mene slala električne munje,
u dlanove moje, frkćući, kao na pindu zevs kad presretnu
tifona, pucali su federi poljskih kreveta, sa stropova
otpadao je malter vavilona, gorelo je, kao nebo nad
sajgonom, kao telo svinje sprženo brenerom. rekla si:
tvoja je krv vrela, ti moraš na jug, ja idem gore severnije.
bio sam poput crvenokošca kojem su otrgli vampum pred
vešalima, svi moji totemi behu srušeni, svetilišta popaljena.
mora sam ruma preplovio u tvoje ime, bejah cubano sato,
caballero, revolveraš bez pravog izazivača, od sećanja
na tvoje telo stvorio sam mitologiju, tvoje oči otvarahu
mi pute kojima nikad ne mišljah da bih mogao poći.
ostrvljen bejah, svakom si mi sabljarkom koju ulovih,
iznova probola srce, uplašena bela golubice santerije,
sa dušom đavola. nedelja je, drugojulska, 1969.
anno domini, vreme je da upalim vatre kvazara u čađavim
očima dvocevke, i da se erida konačno smiri, a moj davni
brat, paradžanov, snimi film o nama, bojom prezrela nara.
malekona. na bogove monmartra koji su mi ovoga jutra
došli na poklonjenje. samuraj sam, olovo je moj bušido,
koitalna sam zmija čiji je rep ukrućen, moja ljubav sija
u noći poput elektrode, var je dubok, plinski, autogeni,
spajajući razlomljeno, napuklo i ubogo. ja sam velika bela
psina, s raljama u koju staju sve šume apenina, agnes,
sećaš li se, celo to leto, bio sam tvoj cepelin, tvoj hrist
i adam, torpedo bejah za tvoju podmornicu. s crnih si
najlonskih čarapa na mene slala električne munje,
u dlanove moje, frkćući, kao na pindu zevs kad presretnu
tifona, pucali su federi poljskih kreveta, sa stropova
otpadao je malter vavilona, gorelo je, kao nebo nad
sajgonom, kao telo svinje sprženo brenerom. rekla si:
tvoja je krv vrela, ti moraš na jug, ja idem gore severnije.
bio sam poput crvenokošca kojem su otrgli vampum pred
vešalima, svi moji totemi behu srušeni, svetilišta popaljena.
mora sam ruma preplovio u tvoje ime, bejah cubano sato,
caballero, revolveraš bez pravog izazivača, od sećanja
na tvoje telo stvorio sam mitologiju, tvoje oči otvarahu
mi pute kojima nikad ne mišljah da bih mogao poći.
ostrvljen bejah, svakom si mi sabljarkom koju ulovih,
iznova probola srce, uplašena bela golubice santerije,
sa dušom đavola. nedelja je, drugojulska, 1969.
anno domini, vreme je da upalim vatre kvazara u čađavim
očima dvocevke, i da se erida konačno smiri, a moj davni
brat, paradžanov, snimi film o nama, bojom prezrela nara.
Üres síremlék Ernestért és Agnes von
Kurowskyért
keserűség
helyett az esplanade malencón mesés látványára
gondolj.
a montmartre-i istenekre akik ma reggel
előttem
tisztelegtek. szamuráj vagyok, busidóm ólom,
merev
farkú közösülésre vágyó kígyó vagyok, szerelmem
elektródaként
izzik az éjben, mély a forradás, autogén,
kettétörtet,
hasadtat, szánalmasat összeköt. nagy fehér kutya
vagyok,
appeninek erdőit átfogó állkapcsokkal, ágnes,
emlékszel,
azon a nyáron zeppelined voltam, krisztusod
és
ádámod, búvárnaszádod torpedója. fekete
nylonharisnyádból
elektromos villámokat küldtél
tenyerembe,
prüszkölve, mint mikor zeusz tüphón
elé
vágott, tört a tábori ágy rugózata, a mennyezetről
babilon
vakolata hullott, lángolt, mint a saigoni ég,
mint
a disznó perzseléskor. mondtad: forró a véred,
délre
kell menned, én északabbra megyek.
vöröscsontú
voltam, akiről kagylóövét a bitó előtt
szakították
le, bálványaim elpusztítva, szentélyeim
felgyújtva.
nevedben rumtengereken keltem át, voltam
cubano
sato, caballero, kihívó nélküli revolverhős,
testedre
emlékezve mitológiát teremtettem, előttem
szemed
soha nem álmodott utakat nyitott meg.
számkivetett
lettem, minden kifogott kardhallal
szívemet
döfted át, a santeria fehér ijedt galambja,
sátánlélekkel.
vasárnap van, július másodika, 1969.
anno
domini, ideje kormos kétcsövű puskám kvazárlángjait
meggyújtani
és végre árész megnyugodhat, ősi testvérem,
paradzsanov
meg, túlérett gránátalma színű filmet készíthet rólunk.
Köszönöm Sebestyén Péternek a
fordítás során nyújtott értékes kiegészítéseket.
Zahvaljujem se Peteru Šebešćenu za korisne savete tokom prevođenja.
Fordította:
Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése