Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mitrić D. Radomir. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mitrić D. Radomir. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. május 1., kedd

Radomir D. Mitrić Кружно путовање – Körutazás


Radomir D. Mitrić Jajce 29. aprila 1981. –




Кружно путовање

Кажу да је једном, после јутарње мантре
у Храму Звезда, ученик питао Шакјамунија:
“Има ли сваки пут своју коначност?”,
алудирајући на живот и смрт, велики учитељ
одговорио немо, показујући руком на старца
и дечака који су дошли да се помоле.

Осетивши се недостојним, ученик
одбаци монашку одежду и оде из храма.
Лутао је Индијом, али колико год далеко
отишао чинило му се да је место
с којег је пошао на пут увек пред очима.

Када је након година лутања, у ритама
просјачким приспео у храм где се молио
као младић, у Суњати, у истом храму,
чуо одговор учитеља који је већ био
негде у Бенаресу: “Сваки пут има коначност,
али свака коначност има ново полазиште”.

Körutazás

Mesélik, egyszer, a reggeli mantra után
a Csillagok Szentélyében, tanítványa megkérdezte
Sákjamunit: „Tényleg véges minden csapás?”,
az élet és halálra utalva, némán felelt
a tanítómester, ujjával az aggastyánra és
a fiúra mutatott, akik ott imádkoztak.

Érezve méltatlanságát, a tanítvány
eldobta szerzetesi ruháját, elhagyta a szentélyt.
Indiaszerte bolyongott, de bármilyen messzire
is jutott, úgy érezte, az az egyetlen hely,
ahonnan elindult, szakadatlan nyomában jár.

Bolyongva, évek múltán, mikor rongyokba
burkolva ismét ugyan abba a szentélybe,
Súnjatába ért, ahol ifjúként imádkozott,
meghallotta a már Benáreszben lévő
mester válaszát. „Minden út véges,
de minden vég új kezdetet igér.”

Fordította: Fehér Illés
Izvor: Radomir D. Mitrić Na putu za Hesperiju Milutin Bojić Beograd 2016. str. 13.

2018. április 14., szombat

Radomir D. Mitrić Kroki za ljubav – Szerelem-kroki


Radomir D. Mitrić Jajce 29. aprila 1981. –

Kroki za ljubav

za Arsena

Gotovo je, ja sam samo
samotan kralj na šahovskoj ploči,
bez kraljice i svite, a ti sve sa svitom,
s kraljem kojeg ljubomorno čuvaš
za leđima svojim, atakuješ,
i meni je preostalo još samo jedno
slobodno crno polje na kojem ću pasti
zauvijek. Šah-mat! Padam,
a ti uživaš u igri što se može imenovati
kao Život. Ljubav je tako okrutna
i uvijek ima surove svršetke.
Bez opravdanja. Bez čuđenja.

Szerelem-kroki

Arszenért*

Nincs tovább, csak egy
magányos király vagyok a sakktáblán,
királynő és nép nélkül, te meg a tömeggel
és a hátad mögött féltékenyen
őrzött királlyal támadsz,
részemre viszont nem maradt más,
csak egy fekete mező, amelyen örökre
elesek. Sakk-matt! Esek,
te pedig élvezed az Életnek
nevezhető játékot. Oly ádáz a szerelem
és a végén mindig kegyetlen.
Felesleges igazolni. Felesleges csodálkozni.

*Dedić, Arsen (Arszen Dedity1938 – 2015) az egyik legismertebb zágrábi énekes, dalszerző, költő)

Fordította: Fehér Illés
Izvor: http://konkursiregiona.net/radomir-d-mitric-ciklus-nagradenih-pesama-dusko-trifunovic-novi-sad-2010-i-nagrada-festivala/

2018. március 20., kedd

Radomir D. Mitrić Kenotaf za Ernesta i Agnes fon Kurovski – Üres síremlék Ernestért és Agnes von Kurowskyért


Radomir D. Mitrić Jajce 29. aprila 1981. –

Kenotaf za Ernesta i Agnes fon Kurovski

umesto žalobnosti pomisli na rajolik prizor esplanade
malekona. na bogove monmartra koji su mi ovoga jutra
došli na poklonjenje. samuraj sam, olovo je moj bušido,
koitalna sam zmija čiji je rep ukrućen, moja ljubav sija
u noći poput elektrode, var je dubok, plinski, autogeni,
spajajući razlomljeno, napuklo i ubogo. ja sam velika bela
psina, s raljama u koju staju sve šume apenina, agnes,
sećaš li se, celo to leto, bio sam tvoj cepelin, tvoj hrist
i adam, torpedo bejah za tvoju podmornicu. s crnih si
najlonskih čarapa na mene slala električne munje,
u dlanove moje, frkćući, kao na pindu zevs kad presretnu
tifona, pucali su federi poljskih kreveta, sa stropova
otpadao je malter vavilona, gorelo je, kao nebo nad
sajgonom, kao telo svinje sprženo brenerom. rekla si:
tvoja je krv vrela, ti moraš na jug, ja idem gore severnije.
bio sam poput crvenokošca kojem su otrgli vampum pred
vešalima, svi moji totemi behu srušeni, svetilišta popaljena.
mora sam ruma preplovio u tvoje ime, bejah cubano sato,
caballero, revolveraš bez pravog izazivača, od sećanja
na tvoje telo stvorio sam mitologiju, tvoje oči otvarahu
mi pute kojima nikad ne mišljah da bih mogao poći.
ostrvljen bejah, svakom si mi sabljarkom koju ulovih,
iznova probola srce, uplašena bela golubice santerije,
sa dušom đavola. nedelja je, drugojulska, 1969.
anno domini, vreme je da upalim vatre kvazara u čađavim
očima dvocevke, i da se erida konačno smiri, a moj davni
brat, paradžanov, snimi film o nama, bojom prezrela nara.



Üres síremlék Ernestért és Agnes von Kurowskyért

keserűség helyett az esplanade malencón mesés látványára
gondolj. a montmartre-i istenekre akik ma reggel
előttem tisztelegtek. szamuráj vagyok, busidóm ólom,
merev farkú közösülésre vágyó kígyó vagyok, szerelmem
elektródaként izzik az éjben, mély a forradás, autogén,
kettétörtet, hasadtat, szánalmasat összeköt. nagy fehér kutya
vagyok, appeninek erdőit átfogó állkapcsokkal, ágnes,
emlékszel, azon a nyáron zeppelined voltam, krisztusod
és ádámod, búvárnaszádod torpedója. fekete
nylonharisnyádból elektromos villámokat küldtél
tenyerembe, prüszkölve, mint mikor zeusz tüphón
elé vágott, tört a tábori ágy rugózata, a mennyezetről
babilon vakolata hullott, lángolt, mint a saigoni ég,
mint a disznó perzseléskor. mondtad: forró a véred,
délre kell menned, én északabbra megyek.
vöröscsontú voltam, akiről kagylóövét a bitó előtt
szakították le, bálványaim elpusztítva, szentélyeim
felgyújtva. nevedben rumtengereken keltem át, voltam
cubano sato, caballero, kihívó nélküli revolverhős,
testedre emlékezve mitológiát teremtettem, előttem
szemed soha nem álmodott utakat nyitott meg.
számkivetett lettem, minden kifogott kardhallal
szívemet döfted át, a santeria fehér ijedt galambja,
sátánlélekkel. vasárnap van, július másodika, 1969.
anno domini, ideje kormos kétcsövű puskám kvazárlángjait
meggyújtani és végre árész megnyugodhat, ősi testvérem,
paradzsanov meg, túlérett gránátalma színű filmet készíthet rólunk.

Köszönöm Sebestyén Péternek a fordítás során nyújtott értékes kiegészítéseket.
Zahvaljujem se Peteru Šebešćenu za korisne savete tokom prevođenja.

Fordította: Fehér Illés  

2018. február 24., szombat

Radomir D. Mitrić Barok zmijinog svlaka – Sokrétű a kígyóbőr


Radomir D. Mitrić Jajce 29. aprila 1981. –


Barok zmijinog svlaka

ljubav je svrdlo. detlić što kucka crni šupljag stabla.
ždrebac što juri jarostan žitnim poljem, dugogriv.
klin i burag, vonj memljivog trapa, vlažna satrapija.
lija što lizucka ranu, u gvožđa stegnuta, namamljena
u uzdarja lovca. u koagulum gde je sirište uzdrhtale krvi.
riba u izdahu, s koje vešt nož hitro skida krljušt. bestragija,
lagum mraka gde stegna pevaju himne tučanoj sablji.
biber u avanu, u tucaniku. dlan zapljunut, kosidbeni brus.
čekić što varcarsku kosu tuče poput tučka, tanjeći joj žicu.
bačica ovrhunjena mlekom, u hladu, što preliva se i kajmači.
spirala pite, u tepsiji, doneta zadihano, za znojnog kosca.
algovito sidrište podvodne marine. polje sikavica, u žezi leta.
zrikavaca zrika u ljubavnom uznosu. sinkopirana vučjim
zavijanjem, srna srca. vatra što burno bukne na kraju šume,
neugasivo. napeta struna gusalja, pesma grlena, zvuk što
titra na adamojabučici. sičan za pacova u prepunom ambaru.
neopalima kupina, što predskazivačica je bogozačeća.
ikra drhtava, nad kojom se zasenči apokaliptično telo morune.
grubo jutano platno, na koži pomorca, bridu buroopaljenom.
turistkinja što zuri u đorđoneovu la tempestu, kao u čudo.
ili zmija samo što presvlači kožu u oltaru zapuštene crkvice.

Izvor: autor


Sokrétű a kígyóbőr

fúró a szerelem. a fák sötét odvát kopogtató harkály.
hosszúsörényű, búzaföldön vágtató, tüzes csikó.
ék és bendő, nyirokból szabaduló bűz, lucskos őrgrófság.
vadászajándékba, vérrögbe, a zaklatott vér oltóanyagába
csalogatott, vasravert, sebeit nyalogató róka.  
éles késsel tisztított, pusztulás előtti hal. feneketlen mélység,
homályverem, ahol a kaszaboló szablyát lábszárak magasztalják.
bors a mozsárban. megköpött tenyér, kaszakő.
kaszát pörölyként ütlegelő, íly módon élesítő kalapács.
hűvösön tartott tejjel tele hordó, oltás után zsendülő.
izzadt arató számára elkészített, lihegve átadott rétes.
algával benőtt vízalatti kikötő. a forró nyárban máriatövismező.
szerelmük hevében tücskök cirpelése. farkasvonítással
összeolvadt őzszívdobbanás. erdő szélén fellobbanó láng,
olthatatlan. feszes guszlahúr, ölelt dallam, ádámcsutkán
rezgő hang. a teletömött raktárban pocokméreg.
szeder a szendék számára, a szeplőtelen fogantatás hírnöke.
a vidra apokaliptikus testét beárnyékoló remegő ikra.
tengerész testén viharvert, goromba jutavászon.
giorgione vihar festményét csodaként néző átutazó hölgy.
vagy csak az elhagyatott templom oltárán bőrét váltó kígyó.

Fordította: Fehér Illés

2017. november 8., szerda

Radomir D. Mitrić Mladi Casanova – Az ifjú Casanova


Radomir D. Mitrić Jajce 29. aprila 1981. –


Mladi Casnova

Ti si tišina koju obljubljuje
glas moje požude, vučica u tebi
je jedro moje strasti, ako sam onaj
koji potanja, budi moj svjetionik,
kaplja za moja isušena njedra,
sjaj što ne tamni na ostavljenim stvarima
za svjedočanstvo da je moguć beskraj,
ti što si riječ koja krvari srce i crta
filigranske ožiljke tuge po njemu,
osjećam, plima koja nadolazi donosi
godine zaborava, niti paučine za staze
kojima više nikada neće hoditi tvoja prebijela
čednost dok budem vrištao u rešetkama bola
kao izgubljen samoglasnik među svim suglasnicima
ovoga svijeta, ljubav je rat, ljubav je smrt,
izgubljen dom u kojem stanuju mrtvi
kojih se stidimo kad zastudi život u nama
ti si čigra, ti si čioda, bogomoljka koja jede
svog ljubavnika poslije koitusa,
surova spoznaja da ljubav je gubitak sebe.




Az ifjú Casanova

Csend vagy akit kéjvágyam
tesz magáévá, benned a nőstényfarkas
szenvedélyem vitorlája, ha én vagyok
az aki sűllyed, világítótorony légy számomra,
kiszáradt vitorláimra csepp,
az elhagyott tárgyakon nem fakuló fény,
bizonyítva, lehetséges a végtelen,
hang vagy, melytől vérzik a szív és
a bú filigrán forradásokkal ékesíti,
érzem, az érkező apály a feledés
éveit hozza, a csapást melyen feddhetetlen voltod
soha többé nem jár, pókháló borítja,
míg én, a gyötrődés tömlöcében, a mássalhangzók
sokaságában elveszett magánhangzóként
üvöltök, harc a szerelem, halál a szerelem,
halottak lakta elveszett otthon
akik miatt, ha fúj az északi szél, szégyenkezünk,
pörgettyű vagy, gombostű vagy, imádkozó sáska vagy
aki közösülés után szeretőjét felfalja,
kegyetlen a felismerés: a szerelem önmagad veszte.

Fordította: Fehér Illés

2017. január 2., hétfő

Radomir D. Mitrić Sećanje na Mediteran - Mediterránra emlékezve


Képtalálat a következőre: „radomir d mitric”

Radomir D. Mitrić Jajce 29. aprila 1981. –


Sećanje na Mediteran

     Sačuvati neizgovoreno, kao srž.
                                   Ivan V. Lalić

Lice kojeg pokušavam da se setim sliči otisku kiše
u prašini koju dubi vreme, čežnji koja osvaja kao zvuk
neke veoma stare violine, svakako prelasku preko praga,
i šapatu koji te prati od kolevke do večnosti
zaboravljene u oseci ili plimi nekoj; to, taj vetar
iznutra obrastao Vizantionom kao krčag prazninom
i polja puna mesečine u maglovitim noćima Antiohije.

Pamtiš li još uvek bogove grčke, dečače što dolaziš
iz magle, s rukama nesviklim na rezbarenje, na filigran,
dar da primiš Mere, dečače što se smešiš, zašto?

Život je nacrt neke buduće pesme, pokretni štafelaj
koji čak ni vidokrug ne bira, a ono što dolazi 
nakon svega nije obilje već nesrazmer, nemogućnost 
da se iskaže svet u jednoj kaplji vode, u fragmentu 
nekog drevnog mozaika, u rečenici koja nas sažima
tako surovo, toj rečenici koju govori ćutanje,
i koja nas sabira u jedan trenutak samo.

Mediteran,
lice kojeg pokušavam da se prisetim, to Negde
koje živi u mom sećanju, ispod aleksandrijskih stubova
možda, ili pak u sjaju Mitilene.

Da li to pamti suza što će se skotrljati niz lice
kad budemo nestajali u magli, a Luna na nebu bude
smenjivala Sunce, plavi i zlatni dečače, dok se budem 
sećao rumenila njenog lica, tužan u duši što se 
iz pene više niko nikad roditi neće.

Pamtiš li bogove grčke, i njen pogled…?




Mediterránra emlékezve

     A ki nem mondottat summaként tartani meg.
                                                      Ivan V. Lalić

A porban idő által vájt esőnyomra hasonlít
az általam felidézni próbált arc, a küszöbön átjutó
régi hegedűhangként hódító sóvárgásra,
és valahol egy árapályban elfeledett, téged
a bölcsőtől az öröklétig kisérő suttogásra;  ez az a szél
melyet, mint korsót az űr vagy a ködös antiókhiai
éjben a mezőket a telihold fénye, belül Bizánc határol.

Te ködből előbukkanó fiú, a görög istenekre
emlékszel-e még, te, akinek keze nem ismeri a filigrán
metszést, a kivételes adottságot, te miért mosolyogsz?

Jövendő dal vázlata az élet, még láthatárt sem választó
mozgó festőállvány, az viszont ami következik,
mindenek után nem bőség, aránytalanság, kizárt
hogy egy csepp vízben, egy valamikori mozaikrészben
kifejezhető az űr, egy bennünket kíméletlenül összegző
mondatban, egy, a csend által kiejtett mondatban,
amelyik egyetlen pillanatba tömörít.

Mediterrán,
megpróbálom felidézni azt az arcot, azt a talán
az alexandriai oszlopok alatt, vagy Mytilene fényében
emlékemben élő Valaholt.

Azt, amikor eltűnünk a ködben, és az égen a Napot
a Hold váltja fel, megjegyzi-e majd az arcon lepergő
könnycsepp, te aranyszőke fiú, míg kenyérpiros arca
emlékemben él, csüggedt a lelkem, mert soha senki sem
fog többé a habokból születni.

Emlékszel-e még a görög istenekre és tekintetére...?

Fordította: Fehér Illés 




2015. december 2., szerda

Radomir D. Mitrić Metastaza. Prevladavanje – Köztes állapot. Érvényesülés

Képtalálat a következőre: „mitric d radomir”
Radomir D. Mitrić Jajce 29. aprila 1981. –

Metastaza. Prevladavanje

Les courants de la lande…*
Vreme dodira je prošlo, reke plamte,
u vazduhu su koraci, u grudima sunce,
u naznačenju je sve, u trenu kad smo naslutili
menu, u prevršenju, pre(ko)mernu, dok srce
je sveobuhvatno prihvatalo intonaciju muka.
Suštinu nesećanja. Naše davnašnje odlaske
u šume, tu blisku prisnost onostranog,
dok u kliktaju je zora rudila, mi smo
usnuli vetar zavezan za pokret,
što miruje i stoji u prostoru.
Dubimo na glavi. Biljke su obešene o nebo
kao o strop i govore u ime nas.
Ćutimo, nesebični za meru, zaboravljajući
slovo, u začinjanju. Odzačelno smo smrtni.
Neko opisuje krug, opasujući vreme.
Monadni osmeh proleća u zimi.
Žeže nutrinu u oko pad. Ikar oboren
zajednu očitost plovi po vodi i uzleće
u dubinu. Sve smo rekli. Pre-govorno.
U pokušaju da krenemo s mrtve tačke.
Metastazno, lakokrilo, iznutra, u toj
nemogućoj ravnoteži suštastvenosti.
Les courants de la…

(Bilo šta što ima veze sa kopnom.)
* stih iz jedne Remboove pesme

Köztes állapot. Érvényesülés

Les courants de la lande…**
Elmúlt az érintés ideje, lángolnak a folyók,
léptek a levegőben, a nap a mellkasban,
minden az intelemben van, a pillanatban mikor
megéreztük a változást, a túlzott túlzásban,
ahogy a szív elfogadta a kín hangvételét.
A nememlékezés lényegét. Egykori erdőbeli
látogatásainkat, a túloldali meghittséget,
míg a sikolyban hajnal fakad, mi a mozgáshoz
kötött szunnyadó szél vagyunk,
a mozdulatlan, a térben álló.
Fejtetőn állunk. A növények, mint födémen,
az égen lógnak és nevünkön szólítanak.
Mércénkben önzetlenül, a szavak ízét
elfeledve hallgatunk. Mi, eleve halandók.
Valaki időt övezve, körről beszél.
Télvíz idején kései tavaszi mosoly.
Belül éget a zuhanás. A lezuhat Ikarosz
közös sorsunkat vállalva úszik és a mélységbe
száll. Mindent elmondtunk. Beszéd előtt.
Hogy elmozdulhassunk a holtpontról.
Köztes állapotban, könnyű-szárnnyal, ebben
a rendszer lehetetlen egyensúlyhelyzetében.
Les courants de la…

(Bármi, ami a szárazfölddel kapcsolatos.)
**sor egy Rimbaud versből

Fordította: Fehér Illés


2015. november 3., kedd

Radomir D. Mitrić Miholjsko leto – Vénasszonyok nyara

Képtalálat a következőre: „radomir d mitric”
Radomir D. Mitrić Jajce 29. aprila 1981. –

Miholjsko leto

Dah kasnog leta. Lepršavi treptaj dana
utonuo u tišinu šume. Tu, u dubu, gde je
pastir pesmom sinoć milovao zvezdu.
Muzika je reč odsvirana, tad. Živa kad pline,
na prstima, na svirali od zove. Jutro,
basnoslovno svedoči o tom povesnom trenutku,
migolji se od miline, pa se ponovo vrati
u pesmu, svetlo i plavo kao sena mora.
Odnekud vetar obrasta dušu. Zelen od smilja,
on je celivanje trave i neba. Reči su mirisne
na obroncima šume, tamo gde je žalfija
sveti tamjan pričešća. Gospode, kakva su
tvoja prostranstva Vidnog! Treperim sav,
opijen, u tresetištu, lak poput nevida,
i puštam dušu da ćuti, u prirode kazu.

Vénasszonyok nyara

A kései nyár lehelete. A nap könnyed rezdülése
az erdő csendjébe olvadt. Itt, a tölgyek között,
ahol tegnap este a pásztor csillagot símogatott.
Akkor a szó csendülése hallatszott. Életre kelt,
lábujjhegyen, bodzafurulyán. A reggel,
e történelmi pillanat mesebeli tanúja,
örömében fészkelődik, majd ismét énekbe
olvad, akár az árnyéktenger kék és világos.
Valahonnan lelkünket szél fonja be. A vasvirágtól
zöld a fű és az ég magasztalója. Illatosak
a szavak az erdő lankáin, ott ahol a zsálya
az áldozás szent tömjéne. Uram, micsoda
Belátható térségeid vannak! Egész testemben
remegek, aléltan, az avarban, láthatalan könnyeden
és lelkem a természettel együtt csodálja a csendet.

Prevod: Fehér Illés


2015. október 25., vasárnap

Radomir D. Mitrić Posle svega – Mindenek után

Képtalálat a következőre: „mitric d radomir”
Radomir D. Mitrić Jajce 29. aprila 1981. –

Posle svega

Jedino vetar vrši smenu godišnjih doba.
Pa čitav svet bude vrt promenljivosti.
Ni kamen ne bude pošteđen, pa se osipa,
komad po komad u zidinama. Svet je vrt
prepun skladne opipljivosti, koja se osiono
raspe u sveudilj. Pa bude praznina. San
nekog starog autohtonog drveta. Svet je,
u stvari, krčag u ruci nekog razmaženog
Boga. To mu je rođendanski poklon dok
ne odraste. Posle će da se bavi metafizikom.
A nas će tad skriti unutrašnjost krčaga.
Za razliku od sada, kada je ta unutrašnjost,
duša celog sveta. Razapeta između zemlje i neba,
ali je kutove prekrila Arahnina mreža.
Oblepljena zavišću, ili pak, čistom Paladinom
ljubomorom. Ima i ptica u toj unutrašnjosti,
pa pevaju u besmislu smislova. Jedino vetar
vrši smenu godišnjih doba, ali i on će uskoro
na večni počinak. Ostaje nam samo da čekamo plimu,
ako je uopšte i bude, jer čini mi se, da nas je
i mesec zaboravio. Vreme je velike suše, i nema
te dugo očekivane mene, dok ne sevne Vrhovna munja.

Mindenek után

Egyedül a szél váltja az évszakokat.
Változás kertje az egész világ.
A kő sem kivétel, mállik, a falakban,
darabokra. Kézzelfogható dolgokkal
tele kert, mely mentehetlenül az űrbe
szanaszét szóródik. És marad a hiány.
Valami öreg őshonos fa álma. A világ,
tulajdonképpen, kancsó holmi elkényeztett
Isten kezében. Születésnapi ajándéka,
míg fel nem nő. Utána metafizikus lesz.
Minket pedig a kancsó belsejébe rejt.
A jelentől ellentétben, mikor az ott belül
az univerzum lelke. A föld és az ég között
kifeszítetten sarkait Arachné hálója takarja.
Írígységgel, vagy éppen Paladin féltékenységével
van körülvéve. Belsejében madarak is vannak,
az értelem értelmetlenségéről dalolnak. Egyedül
a szél váltja az évszakokat, de ő is hamarosan
örök nyugovóra tér. Mi mást tehetünk, dagályra várunk,
ha egyáltalán lesz, mert úgy tűnik, a hold is
elfelejtett bennünket. A nagy szárazság ideje ez,
a régvárt én, míg nem villan a Fővillám, várat magára.

Prevod: Fehér Illés