Keresés ebben a blogban

2017. január 1., vasárnap

Radomir D. Mitrić Sećanje na Mediteran - Mediterránra emlékezve


Képtalálat a következőre: „radomir d mitric”

Radomir D. Mitrić Jajce 29. aprila 1981. –


Sećanje na Mediteran

     Sačuvati neizgovoreno, kao srž.
                                   Ivan V. Lalić

Lice kojeg pokušavam da se setim sliči otisku kiše
u prašini koju dubi vreme, čežnji koja osvaja kao zvuk
neke veoma stare violine, svakako prelasku preko praga,
i šapatu koji te prati od kolevke do večnosti
zaboravljene u oseci ili plimi nekoj; to, taj vetar
iznutra obrastao Vizantionom kao krčag prazninom
i polja puna mesečine u maglovitim noćima Antiohije.

Pamtiš li još uvek bogove grčke, dečače što dolaziš
iz magle, s rukama nesviklim na rezbarenje, na filigran,
dar da primiš Mere, dečače što se smešiš, zašto?

Život je nacrt neke buduće pesme, pokretni štafelaj
koji čak ni vidokrug ne bira, a ono što dolazi 
nakon svega nije obilje već nesrazmer, nemogućnost 
da se iskaže svet u jednoj kaplji vode, u fragmentu 
nekog drevnog mozaika, u rečenici koja nas sažima
tako surovo, toj rečenici koju govori ćutanje,
i koja nas sabira u jedan trenutak samo.

Mediteran,
lice kojeg pokušavam da se prisetim, to Negde
koje živi u mom sećanju, ispod aleksandrijskih stubova
možda, ili pak u sjaju Mitilene.

Da li to pamti suza što će se skotrljati niz lice
kad budemo nestajali u magli, a Luna na nebu bude
smenjivala Sunce, plavi i zlatni dečače, dok se budem 
sećao rumenila njenog lica, tužan u duši što se 
iz pene više niko nikad roditi neće.

Pamtiš li bogove grčke, i njen pogled…?




Mediterránra emlékezve

     A ki nem mondottat summaként tartani meg.
                                                      Ivan V. Lalić

A porban idő által vájt esőnyomra hasonlít
az általam felidézni próbált arc, a küszöbön átjutó
régi hegedűhangként hódító sóvárgásra,
és valahol egy árapályban elfeledett, téged
a bölcsőtől az öröklétig kisérő suttogásra;  ez az a szél
melyet, mint korsót az űr vagy a ködös antiókhiai
éjben a mezőket a telihold fénye, belül Bizánc határol.

Te ködből előbukkanó fiú, a görög istenekre
emlékszel-e még, te, akinek keze nem ismeri a filigrán
metszést, a kivételes adottságot, te miért mosolyogsz?

Jövendő dal vázlata az élet, még láthatárt sem választó
mozgó festőállvány, az viszont ami következik,
mindenek után nem bőség, aránytalanság, kizárt
hogy egy csepp vízben, egy valamikori mozaikrészben
kifejezhető az űr, egy bennünket kíméletlenül összegző
mondatban, egy, a csend által kiejtett mondatban,
amelyik egyetlen pillanatba tömörít.

Mediterrán,
megpróbálom felidézni azt az arcot, azt a talán
az alexandriai oszlopok alatt, vagy Mytilene fényében
emlékemben élő Valaholt.

Azt, amikor eltűnünk a ködben, és az égen a Napot
a Hold váltja fel, megjegyzi-e majd az arcon lepergő
könnycsepp, te aranyszőke fiú, míg kenyérpiros arca
emlékemben él, csüggedt a lelkem, mert soha senki sem
fog többé a habokból születni.

Emlékszel-e még a görög istenekre és tekintetére...?

Fordította: Fehér Illés 




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése