Mišo L. Korać Sombor 10.
mart 1950. –
Posmrtna svadba
Roditeljima
Ponoć
je prošla
Gase se lampe u daljini. Majci niz obraz suza. Poljubac u ruku, put ka tmini. Kao sat na raskršću, na vjetrometini, tiktakće srce u tišini i stane... Riječ se u suzu pretoči. Hvala... Sestrinski jauk u daljini "Jesi l' nam se majko, naspavala, Jesi l 'morne zatvorila oči"... Roditeljski okup. Posmrtna svadba. Košulja s opšvicama, Broš, skup prsten vjenčani... Najljepši osmjeh na ivicama još toplih usana njenim... Poslednji silazak niza stepenice, Ni da se okrene, jekne, naljuti... Crni svatovi, promiču ulice, umrlice, telegrami, opet umrlice.... Prinose tužni prvičari posmrtnu mladu sa ocem na ponovno vjenčanje. Skup crnih marama, sestrinsko do boga naricanje. Božje svadbeno pojanje... Stisak koščate ruke, kao spas od muke, spored imetka i ostatka, spored reda i redka. Sa dobrim od danas da vam se vraća, da vam se u domu, da vam se u rodu, sa pjesmama, sa veselim kolima, dolazi na vrata... U sjećanju mi počasni plotun, očeva ordenja, govori, odlikovanja... Starica majka, posmrtna mlada, budi u nama nježnost, osjećanja. Od svakog sina ponaosob zaklinjanja... Odive, sestre, tužbalice kite svadbare crnim krinovima na dar Bogu pred oltar vječni ponosne porodice pale svijeće nektar tečni, vječitiom mladencima... Kao Hor mudrih staraca pred pokajanje, dvoglasno zapjevaše "svatovsku pjesmu" mrtvaca sa nijemih usana i mlada i mladoženja: "Blago nama nađe radovanje, dolaze nam djeca na vjenčanje"... A kad noć padne nad gradom, bezglavo šetamo ja i ulica... Samo me negdje iz prikrajka čuva majčina slika sa umrlica... |
Posztumusz menyegző
Szüleimnek
Éjfél elmúlt.
A távolban lámpaoltás.
Anyám arcán könnycseppek.
Kézcsók,
sötétbe vezet az út.
Útkereszteződésben,
szélfújta óraként
ver a szív
és megáll
a csendben...
A beszéd sírásba fullad.
Köszönet...
A távolban nővérem sikolya
„Anyám, elget aludtál-e,
Szemedet fáradtan húnytad-e le“...
Szülők összejövetele.
Posztumusz menyegző.
Ing paszománnyal,
Melltű, becses jegygyűrű...
Anyám még meleg ajkán
a legszebb
mosoly...
Utoljára jön le a lépcsőn,
Meg sem fordul,
nem szól,
nem haragszik...
Fekete nász,
vonulnak az utcák,
gyászjelentések,
sürgönyök,
ismét gyászjelentések...
Szomorú tanúk kísérik
a posztumusz arát
apával
az újabb menyegzőre.
Fekete kendők gyülekezete,
nővérem síránkozása.
Isten menyegzői igehirdetése...
Csontos kezek kézfogása,
gyötrődések megváltása,
vagyon és egyebek ellenére,
a rend és fegyelem ellenére.
Ez a jóság kísérje
utunkat,
otthonunkat,
rokonainkat,
dalolva,
vidám kocsikísérettel
kopogtat a kapukon...
Emlékeimben díszsortűz,
apám emlékérmei,
beszédei,
kitüntetései...
Öreg édesanyám, a posztumusz ara
gyengédséget, jószándékot
ébreszt bennünk.
Külön-külön minden fiától
fogadalmat...
Gyászolók, nővérek, siratók
fekete liliomokkal díszítik a násznépet,
Isten kegyelmére
a büszke család
örökös oltára előtt
gyertyákat gyújtanak,
cseppfolyós nektár
a mindörökre fiatal párnak...
Mint bűnbánat
előtt a bölcs öregek Kórusa,
a halottak
“ nászdalát“
néma ajkakkal
kánonban énekelte
az ara
és a vőlegény:
“Jó nekünk, önfeledten örülhetünk,
gyerekeink köszöntenek esküvőnkön“...
És ahogy a várost
az éj betakarja,
céltalanul
bolyongunk, én és az utca...
De nemlétező
rejtekhelyről,
a gyászjelentésről
anyám képe vigyáz rám...
Fordította: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése