Saša Jelenković Zaječar 8. avgust 1964. –
pismo trinaesto
U škrta vremena prispe putnik na neželjeno tlo, pa videvši da opstanak je skopčan s nužnim ustupcima, osvrnu se i nabasa na smerne susetke. Za razbojem jedna povest je tkala izmišljajući uvek novog junaka, no prizor nikada ne dočeka svršetak – povratak ili nestanak razmetnog sina. Druga je vezla objašnjenje – belom čipkom – uokrug priče – kao šećerni preliv vrh šampite – zavodljivo toliko da skrene pažnju s praznine što je krasila rukodelje tkalje. Iako svoje razapinjahu mreže, ne beše načina ni puta da bi vezilja uzdigla se do umetnosti, a tkalja umakla banalnosti zanata. |
tizenharmadik
levél
Szűkös időkben lépett az utas a nemkívánt
földre, látta, megmaradnia csakis engedményekkel
lehetséges, körülnézett, szorgos szomszéd-
asszonyokba botlott. Egyik a hímzőkeretnél
egyre újabb hősöket kitalálva történelmet
hímzett, de sosem volt vége a
jelenetnek –
kérdés, a hetvenkedő fiúra milyen sors várt.
A másik jegyzeteket varrt – fehér csipkéből –
körbe meséket – mint holmi cukormázt
a tortára – annyira elragadót, hogy a csiricsáré
kézimunkáról a figyelmet elterelje.
Bár hálójukat kifeszítették, a hímzőnők
munkája művészi szintre nem emelkedhetett,
a szövönő meg a sablontól menekült.
Fordította: Fehér Illés
|
Nagyszerű élmény...
VálaszTörlés