Petar Miloradović Gornji Milanovac 1970. –
Putem
Otišli smo nekim putem
uz jutarnju svetlost koja je izduživala senku oca.
Razilazio se negativ i stvarni lik,
ako se o senkama na taj način može govoriti.
Nekoliko trenutaka je to trajalo
a onda je senka nestala, ugasila se, povukla u telo.
Išli smo istim putem još neko vreme.
Narandžaste uniforme radnika
koji popravljaju put iako blede, bile su najjača boja na horizontu.
Videli smo polomljene krošnje jabuka,
srušen brest; prazna gnezda.
Pričali smo o rečnom toku,
o mešanju i uzbudljivosti postojanja, vodi koja nekud odlazi…
individualnosti kao jedinoj meri;
o vrednosti pojedinačnih napora; dobroti; jednom.
Razišli smo se.
Sveži asfalt u rupama hladio se,
i krunio na ivicama tih rupa…
Kada sam se okrenuo
a on zamicao na krivini, dok je odlazio, prisetio sam se: moj otac nije video more…
Imao je
pojednostavljene i svedene boje života…
konture, praznine… Pitao sam se: ali šta je to ,,moj otac“? |
Úton
Úton
voltunk, apám árnyékát
hosszúra
nyújtó
reggeli
fényben gyalogoltunk.
A
valós alaktól különvált a negatív,
ha
egyáltalán lehet így az árnyakról beszélni.
Pillanat volt ez csupán,
eltűnt
az árny,
nyoma
veszett, visszatért a testbe.
Valameddig még azon az úton mentünk.
Az útépítők sárga egyeruhája
már
halványabb,
de a
horizonton a legélénkebb szín volt.
Láttunk
tört almafakoronát,
kidöntött
szilt;
üres
fészkeket.
Beszéltünk
a folyó sodrásáról,
a
kavargó, lenyűgöző létről,
a
valahová hömpölygő vízről...
az
egyéniségről mint egyedüli mércéről;
az
egyéni erőfeszítések értékéről;
a
jóságról; egyszer.
Elváltunk.
A
lukakaban friss aszfalt száradt,
koronát
alkotott a lukak szélén...
Mire
megfordultam,
már
tűnőben volt a kanyarban,
míg távozott,
eszembe jutott:
apám tengert nem látott...
Az élet egyszerű, visszafogott színeit
ismerte...
körvonalakat, ürességeket...
Magamtól kérdem:
de mit is jelent az „én apám“?
Fordította:
Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése