Petar Miloradović Pognute glave – Lehajtott fők

Petar Miloradović Gornji Milanovac 1970. –

Pognute glave

Plavi kristalu

                      anđeoskih krila,

cvileća mrežo nervnog sistema postojanja, siroče

                                            koje na čelu mrtvih bazaš.

Ferenc Juhas

Pojavio sam se u Segedinu

pred vitkim spomenikom Atile Jožefa,

došavši šinobusom.

Njegov duh lutao je železničkim pragovima,

svirale kosti pored skretnica i signala.

Popunio sam dvojezični formular,

dobio forinte i krenuo da koračam gradom.

Kupio točkić sira,

gledao cene tokajca.

Ne baš pribran

pod jesenjim svetlom.

Primetio sam cvetne reljefe

čak i na poklopcima šahtova.

Žice cimbala i citre drhtale su,

a penzioneri dovršavali večeru

u restoranima.

Vozovi su stizali u stanicu,

grmeli motorima i munjama strujnih vodova;

odjekivali su prazni holovi kao napuštena zdanja.                 

Prolazio sam kroz parkove, poeziju,

nesvestan da nas iz nekog ugla i ti posmatraš,

Atila.

Prespavao sam u zgradi koju je osvajala puzavica,

crvenih listova u to doba godine,

raskošna kao krvotok koji te je činio.

Svoje male pesme čuo sam na tvom  jeziku.

Dobacio sam ti ih pred noge

i njihov zvuk ponirao je u važnijim stvarima,

brujao bronzom.

Stavio sam ti ruke na ramena,

tamo gde je metal dobijao sjaj,

i ti si bio sve veći.

Izvor: autor

Lehajtott fők

...angyalszárnyú kék kristály, a lét idegrendszerének nyüszítő hálózata,

halottak élén őgyelgő árva fiúcska,...

Juhász Ferenc

Szegedre sínbusszal érkezve

József Attila megkapó szobra előtt

találtam magam.

Szelleme a síneken bolyongott,

csontjai a váltókon, jelzőkön zörögtek.

Kitöltöttem a kétnyelvű űrlapot,

megkaptam a beváltott pénzt és a városba indultam.

Kerek sajtot vettem,

a tokaji borok árát mérlegeltem.

Az őszi fényben

nem  éppen nyugodtan.

Virágdomborműveket

még a csatornafedőkön is láttam.

Az éttermekben cimbalom- és citeraszó mellett

fogyasztották vacsorájukat

a nyugdíjasok.

Szikráztak a vezetékek,

dübörögve érkeztek a vonatok az állomásra;

elhagyott épületekként visszhangzottak az üres termek.

A parkokban sétálva magamban költeményeket mormoltam,

nem sejtve, egy sarokból te is figyelsz bennünket,

Attila.

Abban az évszakban vöröslevelű kúszónövénnyel

behálózott házban töltöttem az éjszakát,

dús volt mint a vérkeringés, mely téged alkotott.

Verseimet nyelveden hallottam.

Lábad elé dobtam,

hangjuk fontosabb dologba süppedt,

bronzként visszhangzott.

Kezemet válladra tettem,

oda, ahol fényes volt a fém

és te egyre nagyobb lettél.

Fordította: Fehér Illés

Petar Miloradović Putem – Úton

Petar Miloradović Gornji Milanovac 1970. –

Putem Otišli smo nekim putem uz jutarnju svetlost koja je izduživala senku oca. Razilazio se negativ i stvarni lik, ako se o senkama na taj način može govoriti. Nekoliko trenutaka je to trajalo a onda je senka nestala, ugasila se, povukla u telo. Išli smo istim putem još neko vreme. Narandžaste uniforme radnika koji popravljaju put iako blede, bile su najjača boja na horizontu. Videli smo polomljene krošnje jabuka, srušen brest; prazna gnezda. Pričali smo o rečnom toku, o mešanju i uzbudljivosti postojanja, vodi koja nekud odlazi… individualnosti kao jedinoj meri; o vrednosti pojedinačnih napora; dobroti; jednom. Razišli smo se. Sveži asfalt u rupama hladio se, i krunio na ivicama tih rupa… Kada sam se okrenuo a on zamicao na krivini, dok je odlazio, prisetio sam se: moj otac nije video more… Imao je pojednostavljene i svedene boje života… konture, praznine… Pitao sam se: ali šta je to ,,moj otac“?

Úton Úton voltunk, apám árnyékát hosszúra nyújtó reggeli fényben gyalogoltunk. A valós alaktól különvált a negatív, ha egyáltalán lehet így az árnyakról beszélni. Pillanat volt ez csupán, eltűnt az árny, nyoma veszett, visszatért a testbe. Valameddig még azon az úton mentünk. Az útépítők sárga egyeruhája már halványabb, de a horizonton a legélénkebb szín volt. Láttunk tört almafakoronát, kidöntött szilt; üres fészkeket. Beszéltünk a folyó sodrásáról, a kavargó, lenyűgöző létről, a valahová hömpölygő vízről... az egyéniségről mint egyedüli mércéről; az egyéni erőfeszítések értékéről; a jóságról; egyszer. Elváltunk. A lukakaban friss aszfalt száradt, koronát alkotott a lukak szélén... Mire megfordultam, már tűnőben volt a kanyarban, míg távozott, eszembe jutott: apám tengert nem látott... Az élet egyszerű, visszafogott színeit ismerte... körvonalakat, ürességeket... Magamtól kérdem: de mit is jelent az „én apám“? Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://strane.ba/petar-miloradovic-poezija/