Keresés ebben a blogban

2018. december 5., szerda

Szokolay Zoltán Ha újra, de mégsem – Ako bi ponovo, ipak ne


Szokolay Zoltán Békéscsaba 1956. szeptember 9. –

Ha újra, de mégsem

S ha megint gyermek lennék, kérded,
hatvan helyett éppen csak hároméves,
és egyszerűen ottfelejtenének
egy játszóházban, színes műanyag-
kockák között, a csőlabirintus
mélyén szomjasan, elárvulva,
és – folytatod – majd egy sárga csúszda
legalján döbbennék rá, hogy sehol senki
nem vár, nem néz, nem vigyázhat rám,
és innen nem visz már haza,
hiába indulnék, nincs többé hova,
s nem érteném, hogy elvesztettek-e
(a poézisnek ez a lényege),
vagy csak bújósdit játszanak velem,
fortyogó lávaörvény nyelte őket,
szabadság, vulkán, pokol, történelem —,
ugyan hívnám-e, kérlelném-e Istent,
hogy nézzen rám, hogy lásson, fölsegítsen
innen, a keskeny, veszélyes peremről,
sírásra görbülne akkor majd a szám,
és tudnám, minden hipotézis megdől,
már semmi dolga, gyermeksírást nem hall,
mert ő csak Isten, nem óvónő, sem angyal,
a horzsolást a térden nem gyógyítja meg,
s ha ember ordít neki lentről, úgy remeg,
hogy szél támad, s az ég alja piroslik,
az Isten fél, de felhő el nem oszlik,
a világvárost fényvihar veri,
az óra éjfélt üt, már minden bolt bezárt,
az üres parkolóban tétovázom,
zoknim lecsúszott, nincs sapkám, nincs kabátom,
s az imént talált fémgombokkal játszom.
A teremtéssel mindent elintézett,
azóta közömbös, vagy gyáva, ránk se nézett,
az Isten fél, az Isten fél – ekkor kimondom-e?
Ha újra kérdeznéd, de mégsem kérdezed,
hogy itt vagyok-e, s mindez miért lehet,
ha leguggolnál hozzám és nyújtanád kezed,
elsorolnám-e képzelt bűneim Neked,
vagy behunynám szemem, hogy végleg elfelejtselek?



Ako bi ponovo, ipak ne

I kad bi ponovo dete bio, pitaš,
umesto šezdeset tek trogodišnjak
i kad bi te jednostavno na nekom
igralištu, među šarenim
plastičnim kockama, na dnu
lavirinta žedno, osamljeno ostavili,
i – nastavljaš – na kraju jednog
žutog tobogana bi se osvestio, gde te
niko ne čeka, ne gleda, ne pazi
i odavde već kući ne nosi,
zalud bi krenuo, više nema gde
i ne bi razumeo dal su te izgubili
(to je suština poezije)
ili samo žmurke igraju,
vruća bujica lave ih je progutala,
sloboda, vulkan, istorija, pakao –,
Boga dal bi zvao, dal bi se molio,
da me pogleda, vidi, da mi pomogne
odavde, sa uskog, opasnog ruba ustati,
tad bi zasigurno zaplakao
i znao bi, ruši se svaka hipoteza,
posla više nema, plač deteta ne čuje,
jer on je samo Bog, nije negovateljica, niti je anđeo,
ogrebotinu na kolenu ne leči
i kad ga čovek odavde pozove, zadrhti
i vetar se budi a horizont zacrveni,
plaši se Bog ali oblaci ne razilaze,
metropolu vihor svetla tuče,
sat ponoć otkucava, radnje su već zatvorene,
u praznom parkiralištu oklevam,
sokna mi je skliznula, kapu, kaputa nemam
sa malo pre nađenim dugmadima igram.
Sa stvaranjem sve je odradio,
od onda je ravnodušan ili kukavica, nas ni ne pogleda,
Bog se plaši, Bog se plaši – dal ću tad izgovoriti?
Ako bi ponovo pitao, ali ne pitaš,
dal sam tu i sve to zbog čega je moguće,
kad bi pored mene kleknuo i ruku pružio,
dal bi Ti svoje zamišljene grehove nabrojio
ili bi oči sklopio da bi te zauvek zaboravio?

Prevod: Fehér Illés

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése