Vladislava
Vojnović Bela Crkva 24. jun 1965. –
O, tempora, o,
mores
Svoje
pesme
dadoh
virtuelnom izdavaču.
Za
virtuelnu nadoknadu.
Da narod
može da ih čita
kao
virtuelne knjige.
No, kažu
mi, nije to dovoljno.
Moraš ih
i pročitati,
da
snimimo tvoj glas,
šta ako
je neko slep,
šta ako
neko drugi šeta parkom,
a
raspoložen je za poeziju,
šta ako
treći slabo zna jezik,
pa želi
da čuje izgovor.
Izgovor
za još malo taštine.
Bolje je
ugristi se za jezik.
U gluvoj
sobi, četiri debela sata
među
četiri obložena zida
čitam
naglas svoje pesme.
Od kad su
izašle iz moje virtuelne glave
prvi put
čitam ih sve.
Neke su
starije od dvadeset godina.
Sluša me
tonac, njihov vršnjak.
Nadam se
da sluša samo ton,
no, ipak,
stid me je.
U pesmama
kukam za ljubavlju,
za
bliskošću,
zbog
izneverenosti.
Ispada da
mi to treba
sada.
I da mi
treba, ne bih priznala!
Nikad!
I
naročito ne mladiću.
Komšija
pored studija buši zidove,
krče mi
creva,
primećujem
greške koje bih da ispravim,
no kasno
je.
Mucam,
kašljucam, zastajem.
Ponavljamo
i ponavljamo.
Na kraju,
boli me želudac
koji me
više od dvadeset godina
nije
zaboleo.
Kod kuće,
moja trinaestogodišnja kći
pita me
šta je to Vavilonska kula.
Objašnjavam
kako znam,
a ne
umem.
Jer nisu
samo jezici pobrkani,
nego su
reči nerazumljive,
i ne samo
među ljudima,
već, evo,
i sa samom sobom.
Na
primer, u onoj bezvremeno gluvoj sobi
obloženoj
sunđerastom ambalažom za jaja
koja su
starija od kokoški,
ja,
kokoška, skoro ništa nisam razumela:
o čemu,
pobogu, ta devojka piše!
Ne, ne
slažem se sa njom,
i
objasnila bih joj štošta,
ma,
ućutkala bih je.
Možda bih
joj i zveknula pedagošku pljusku.
Stvar je
u prećutanom, ne u izrečenom,
balavice
razmažena!
Nešto od
toga govorim i kćeri.
Ona me
gleda prezrivo.
Izgleda
staje na stranu one devojke!
One
brbljivice koju bih ja da istučem.
Kaže:
„Ima li ikakve šanse
da čovek
ostari,
a da
ostane pametan
kao što
si ti nekad bila?”
Nema,
kažem
i ljutito
odlazim
da
emitujem svetlost
kao one
lažljive, ugašene zvezde
koje
glupa mladost
gleda u
toplim letnjim noćima
sanjareći
o koječemu.
Nesvesna
da već svetlosnim decenijama
ne
postoje.
|
O, tempora, o, mores
Verseimet
képzeletbeli
kiadómnak adtam.
Képzeletbeli
járandóságért.
Hogy a
nép olvashassa
a
képzeletbeli könyvet.
De
állítják, ez nem elég.
Fel is
kell olvasnod,
hogy
rögzítsük hangodat,
mi van akkor, ha valaki vak,
mi van akkor, ha a másik a parkban sétál
és a költészetért rajong,
mi van
akkor, ha a harmadik töri a nyelvet
és a
kiejtést szeretné hallani.
A
büszkeség kifogási.
Jobb a
nyelvbe harapni.
Süket
szobában, kemény négy órán át
a négy
burkolt fal között
verseimet
hangosan olvasom.
Amióta
képzeletbeli fejemből kipattantak,
először
olvasom végig.
Néhányuk
húsz évnél is idősebb.
Hangmérnök kortársuk hallgat.
Remélem
csak a hanglejtést hallgatja,
mégis, szégyellem magam.
Verseimben a szerelemért,
ragaszkodásért könyörgök,
mert megcsaltak.
Úgy látszik, nekem most
ez kell.
De ha kell is, be nem ismerném!
Soha!
Legénynek végképp nem.
Stúdió melletti szomszédom falat fúr,
gyomrom csikorog,
észreveszem a javítani való hibákat,
de már késő.
Dadogok, köhécselek, meg-megállok.
Ismételjük és ismételjük.
A végén megfájdul a hasam,
pedig több mint húsz éve
nem fájt.
Otthon,
tizenhárom éves lányom
a
Babiloni torony mivoltáról kérdez.
Magyarázom,
ahogy tudom,
de nem
megy.
Mert
nem csak a nyelvek kevertek,
a
kifejezések is érthetetlenek
és nem
csak az emberek között,
lám,
már önmagamban is.
Például,
abban a tyúkoktól idősebb
tojások
szivacsszerű csomagolójával
borított
időtlen süket szobában,
én, a
tyúk, szinte semmit sem értettem:
az
isten szerelmére, miről ír az a lány!
Nem,
nem értek vele egyet
és
egyet s mást megmagyaráznék neki,
a
csudába, le is torkolnám.
Talán
nevelési eszközként pofon is vágnám.
Nem a
kimondott, az elhallgatott a lényeges,
te
elkényeztetett taknyos!
Ebből
valamit lányomnak is mondok.
Megvetően
néz.
Úgy
látszik, azt a lányt pártolja!
Azokat
a locsogókat, akiket elfenekelnék.
Kérdi:
„Egyáltalán lehetséges-e,
hogy megöregedve
az ember értelmes maradjon,
mint amilyen egykor te voltál?“
Nincs, modom
és dühösen távozom,
hogy akár a hazug, kihunyt csillagok,
melyeket meleg nyári napokon
az együgyű ifjúság
álmodozva bámul,
fény sugározzak.
Nem is sejtve, fényévtizedek óta
nem léteznek.
Fordította:
Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése