Vladislava Vojnović Sve sveće – E világ összes virága

 

Vladislava Vojnović Bela Crkva 24. jun 1965. – 

Sve sveće   Sve cveće ovoga sveta, ne smeta mom pokojnom ocu, ali ga ni ne zadovoljava. Eh, da je nešto od onih eksponata iz Muzikferajna za Novogodišnji bečki koncert, mada i to, ta šta to sve vredi, kad je ovde sve tako... – budiboksnama, eto kako je.  I ne diraj rukama tu travu, mani travu, pusti, mani te papire, to kerovi razvuku što ovi donose za zadušnice, kakav je to svet... Idi sad operi ruke, ne diraj lice, pa, što sad plačeš, o mati moja...!   Moja još živa majka kaže cveće se na groblje nosi zbog sveta, a ne zbog sahranjenog, zna ona. Kad umre, cveće joj, kaže ne treba. I kaže da joj nije čudno što ima godina koliko ima, ali da ja imam skoro pedeset, pa da, kaže, još malo pa pedeset, ej, ti da imaš pedeset, nije pedeset malo...!   Ja nosim cveće na groblje ocu, ja nosim cveće još živoj majci. Radim sve što sam oduvek radila sa istim očekivanjem čuda, koje se i dalje ne dešava kao što se nikad nije desilo i kao što nikada neće desiti, jer čuda ne postoje, postoje samo racionalne stvari čiju su zakonomernost, neki prekasno shvatili, ne i ja. Sve neprihvatanje ovog sveta ne smeta mi dovoljno.

E világ összes virága   E világ összes virága sem zavarja megboldogult apámat, de boldoggá sem teszi. Na, ha lenne valami abból a Musikvereinbeli bécsi Újévi hangversenyre készült kiállításból, de mindaz mit is ér, mikor itt minden olyan… – adjuramisten, íme, ilyen. És kezeddel ne bántsd azt a füvet, hagyd a füvet, hagyd ezeket a papírokat, amit ezek a halottak napjára hoznak, szétviszik a kutyák, milyen ez a világ… Menj, mosd meg a kezed, arcod ne érintsd, anyám, most meg miért sírsz…!   A még élő anyám állítja, sírra virágot nem az elhantoltért, mások miatt visznek, ő tudja. Ha meghal, virág nem kell neki. És még hozzáteszi, nem csodálja, hogy annyi éves, amennyi, de hogy én már majdnem ötvenes vagyok, na igen, állítja, még egy kicsi és ötven, no, te ötven leszel, az ötven nem kevés…   Én apámnak a temetőbe viszek virágot, én még élő anyámnak viszek virágot. Mindent úgy teszek, mint eddig mindig, ugyanazzal a csodavárással, mely továbbra sem történik meg, mint ahogy eddig sem történt meg és sosem fog megtörténni, mert csodák nem léteznek, vannak kézzelfogható tárgyak, melyek törvényszerűségét egyesek későn veszik tudomásul, de nem én. E világ összes elutasítása sem zavar eléggé.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Vladislava Vojnović: Ljubav hladnija od smrti Stefan Prvovenčani Kraljevo 2017. str. 59.

Vladislava Vojnović Kokoške – Tyúkok

Vladislava Vojnović Bela Crkva 24. jun 1965. –

Kokoške Nekad smo stvarno kokoške, heteroseksualne, udavane. Uživamo. Kad nisi pile, nije te više sramota. Pak, pak, paaak, i jeste li varale muževe? Nismo, jesmo, ih, što nismo više, pak-pak! Biste li varale, biste li još, još nije kasno? Pak, pak, pak-pak, ihihihihi...! A ona, s najviše uslova za ljubavnika, s najneprijatnijim mužem, a očuvanog belog mesa, sočnih batačića, ćutala je stisnutog kljuna, okrećući sitnu glavicu, bistrim kokošijim okom, gledala čas levo, čas desno, i samo bi ponekad kljucnula kafu. Onda se oglasila ljudskim glasom: „Dok sam bila kokoška glavnom petlu, nisu mi trebali drugi. Od kad sam glavnom ništa, od kad mi glavni nije glavni, nemam šta da ponudim drugima. Drugi vole da otimaju, a ovde nema šta da se otme. Morala bih da odglumim da je glavni glavni i da sam mu ja glavna, a ta bi me gluma otkrila u teškoj bedi, nemaštini i rugobi.” I odjednom, ta basna postade žalostiva pesma i mi više nismo bile kokoške nego sredovečne žene na pragu menopauze koje ama baš ništa nemaju da kažu. Kad nisi pile, ni nosilja, kad si stara koka od koje je dobra juha, lonac je cela perspektiva, a pred loncem grobna je tišina.

Tyúkok Néha tényleg tyúkok vagyunk, heteroszexuálisok, férjezettek. Élvezünk. Ha már nem csibe vagy, többé nem szégyelled. Puff, puff, pufff, és férjeket csaltatok? Igen, nem, ó, miért nem többször, puff-puff! Csalnátok, még többször, még nem késő? Puff, puff, puff-puff, ahahahaha...! És ő, aki gond nélkül tarthatna szeretőt, a legészrevétlenebb férjjel, meg megőrzött fehér hússal, szaftos combokkal, összeszorított csőrrel pici fejét csóválva hallgatott, értelmes tyúkszemmel hol jobbra, hol balra tekintett, a kávéból csak néha csippentett. Majd emberi hangon szólt: „Míg a főkakas tyúkja voltam, más nem kellett. Amióta a főnök semmije vagyok, azóta, hogy a főnök számomra nem főnök, másoknak nem tudok mit felkínálni. Mások rabolni szeretnek, itt viszont rabolni nincs mit. Meg kellene játszanom, ő a főnök, én meg a legfontosabb, de a színészkedés elárulná szegény vagyok, nincstelen és rút.” És váratlanul, e meséből csüggedt dal lesz és mi nem voltunk többé tyúkok, de középkorú asszonyok a klimax küszöbén akiknek éppen semmi mondanivalójuk sincs. Ha nem csibe vagy, sem tojós tyúk, ha vén kotlós vagy akiből jó a leves, fazék a jövőd, a fazék előtt meg síri csend. Fordította: Fehér Illés

Izvor: Vladislava Vojnović: Ljubav hladnija od smrti Stefan Prvovenčani Kraljevo 2017. str. 16.

Vladislava Vojnović O, tempora, o, mores – O, tempora, o, mores

Vladislava Vojnović Bela Crkva 24. jun 1965. –

O, tempora, o, mores Svoje pesme dadoh virtuelnom izdavaču. Za virtuelnu nadoknadu. Da narod može da ih čita kao virtuelne knjige. No, kažu mi, nije to dovoljno. Moraš ih i pročitati, da snimimo tvoj glas, šta ako je neko slep, šta ako neko drugi šeta parkom, a raspoložen je za poeziju, šta ako treći slabo zna jezik, pa želi da čuje izgovor. Izgovor za još malo taštine. Bolje je ugristi se za jezik. U gluvoj sobi, četiri debela sata među četiri obložena zida čitam naglas svoje pesme. Od kad su izašle iz moje virtuelne glave prvi put čitam ih sve. Neke su starije od dvadeset godina. Sluša me tonac, njihov vršnjak. Nadam se da sluša samo ton, no, ipak, stid me je. U pesmama kukam za ljubavlju, za bliskošću, zbog izneverenosti. Ispada da mi to treba sada. I da mi treba, ne bih priznala! Nikad! I naročito ne mladiću. Komšija pored studija buši zidove, krče mi creva, primećujem greške koje bih da ispravim, no kasno je. Mucam, kašljucam, zastajem. Ponavljamo i ponavljamo. Na kraju, boli me želudac koji me više od dvadeset godina nije zaboleo. Kod kuće, moja trinaestogodišnja kći pita me šta je to Vavilonska kula. Objašnjavam kako znam, a ne umem. Jer nisu samo jezici pobrkani, nego su reči nerazumljive, i ne samo među ljudima, već, evo, i sa samom sobom. Na primer, u onoj bezvremeno gluvoj sobi obloženoj sunđerastom ambalažom za jaja koja su starija od kokoški, ja, kokoška, skoro ništa nisam razumela: o čemu, pobogu, ta devojka piše! Ne, ne slažem se sa njom, i objasnila bih joj štošta, ma, ućutkala bih je. Možda bih joj i zveknula pedagošku pljusku. Stvar je u prećutanom, ne u izrečenom, balavice razmažena! Nešto od toga govorim i kćeri. Ona me gleda prezrivo. Izgleda staje na stranu one devojke! One brbljivice koju bih ja da istučem. Kaže: „Ima li ikakve šanse da čovek ostari, a da ostane pametan kao što si ti nekad bila?” Nema, kažem i ljutito odlazim da emitujem svetlost kao one lažljive, ugašene zvezde koje glupa mladost gleda u toplim letnjim noćima sanjareći o koječemu. Nesvesna da već svetlosnim decenijama ne postoje.

O, tempora, o, mores Verseimet képzeletbeli kiadómnak adtam. Képzeletbeli járandóságért. Hogy a nép olvashassa a képzeletbeli könyvet. De állítják, ez nem elég. Fel is kell olvasnod, hogy rögzítsük hangodat, mi van akkor, ha valaki vak, mi van akkor, ha a másik a parkban sétál és a költészetért rajong, mi van akkor, ha a harmadik töri a nyelvet és a kiejtést szeretné hallani. A büszkeség kifogási. Jobb a nyelvbe harapni. Süket szobában, kemény négy órán át a négy burkolt fal között verseimet hangosan olvasom. Amióta képzeletbeli fejemből kipattantak, először olvasom végig. Néhányuk húsz évnél is idősebb. Hangmérnök kortársuk hallgat. Remélem csak a hanglejtést hallgatja, mégis, szégyellem magam. Verseimben a szerelemért, ragaszkodásért könyörgök, mert megcsaltak. Úgy látszik, nekem most ez kell. De ha kell is, be nem ismerném! Soha! Legénynek végképp nem. Stúdió melletti szomszédom falat fúr, gyomrom csikorog, észreveszem a javítani való hibákat, de már késő. Dadogok, köhécselek, meg-megállok. Ismételjük és ismételjük. A végén megfájdul a hasam, pedig több mint húsz éve nem fájt. Otthon, tizenhárom éves lányom a Babiloni torony mivoltáról kérdez. Magyarázom, ahogy tudom, de nem megy. Mert nem csak a nyelvek kevertek, a kifejezések is érthetetlenek és nem csak az emberek között, lám, már önmagamban is. Például, abban a tyúkoktól idősebb tojások szivacsszerű csomagolójával borított időtlen süket szobában, én, a tyúk, szinte semmit sem értettem: az isten szerelmére, miről ír az a lány! Nem, nem értek vele egyet és egyet s mást megmagyaráznék neki, a csudába, le is torkolnám. Talán nevelési eszközként pofon is vágnám. Nem a kimondott, az elhallgatott a lényeges, te elkényeztetett taknyos! Ebből valamit lányomnak is mondok. Megvetően néz. Úgy látszik, azt a lányt pártolja! Azokat a locsogókat, akiket elfenekelnék. Kérdi: „Egyáltalán lehetséges-e, hogy megöregedve az ember értelmes maradjon, mint amilyen egykor te voltál?“ Nincs, modom és dühösen távozom, hogy akár a hazug, kihunyt csillagok, melyeket meleg nyári napokon az együgyű ifjúság álmodozva bámul, fény sugározzak. Nem is sejtve, fényévtizedek óta nem léteznek. Fordította: Fehér Illés

Izvor: Vladislava Vojnović: Ljubav hladnija od smrti Stefan Prvovenčani Kraljevo 2017. str. 7-8.

Vladislava Vojnović Pitam ja vas – Önöktől kérdem

Vladislava Vojnović Bela Crkva 24. jun 1965. –

Pitam ja vas Vidite, ovako. Mogu da ostanem u krevetu pored usnulog muža, malo da mislim, malo da plačem, i da i dalje ne spavam. A mogu i da pređem u bivšu babinu sobu, tamo ima krevet, tamo da ne spavam. Sama. Raspitivala sam se. Moji muški prijatelji svi od reda, ne spavaju u istim sobama sa ženama. Samo jedan spava, nemaju drugu sobu. A sve moje prijateljice, one spavaju sa svojim muževima. Ili su razvedene. Samo jedna spava u zasebnoj sobi, bogati su. Ali mašta o razvodu. I šta sad to znači? Da mi se muž pretvara u prijatelja, tj. u čoveka za kojeg se nikad ne bih udala, a nemam ništa protiv da povremeno popijemo pivo? Da se to ja pretvaram u ženu s kojom nemam ništa, koju mi njen muž ogovara, a ja je branim po službenoj dužnosti, u, uglavnom, ljubomornu ženu od čije mi kafe obično bude muka, a kad mi nešto priča pola joj ne verujem a druga me polovina zaprepašćuje svojom tričavošću. Bez poente. U tom slučaju više mi se dopada moj muž nego što mi se dopadam ja. Je l’ onda bolje da ostanem u tom krevetu budna? Ili da, ipak, ostanem bez poente, koji će mi đavo? Pitam ja vas! A vi gledajte šta ćete.

Önöktől kérdem Na, lássuk. Maradhatok alvó férjem mellett az ágyban, gondolkodhatok, sírdogálhatok, ja igen és továbbra sem alszok. De átmehetek néhai nagyanyám szobájába, ágy ott is van, viszont ott sem alszok. Egyedül. Érdeklődtem. Férfi barátaim közül feleségükkel éppen egy sem alszik egy szobában. Egyetlen kivételével, nincs másik szoba. Viszont mindegyik barátnőm férjével alszik. Vagy elváltak. Egyetlen egy alszik külön szobában, gazdagok. A válásról álmodozik. És ez most mit jelent? Hogy férjem barátommá váljon, tehát egy férfivé, akinek felesége sosem lennék, de semmi kifogásom az ellen, hogy néha együtt sörözzünk? Vagy én váljak egy asszonnyá, akihez semmi közöm, akit férje becsmérel, én meg kötelességből védem, az általában féltékeny asszonytól, akinek kávéjától rosszul leszek, viszont abból, amit mesél, felét sem hiszem, a másik fele meg, mert közönséges, megdöbbent. Csattanó nélkül. Ebben az esetben önmagamtól férjem jobban tetszik. Ugy-e, akkor jobb, ha abban az ágyban virrasztok? Vagy mégis maradjak csattanó nélkül, mi a fene van velem? Önöktől kérdem! És tegyenek amit akarnak. Fordította: Fehér Illés

Izvor: Vladislava Vojnović: Ljubav hladnija od smrti Stefan Prvovenčani Kraljevo 2017. str. 9-10.