Keresés ebben a blogban

2019. február 17., vasárnap

Jász Attila otthonos számkivetettség. Mikrózás – domaćinsko progonstvo. Mikrosvet


Jász Attila Szőny, 1966. március 26. –

otthonos számkivetettség. Mikrózás

„Ahogy élnem kéne.”
(Győrffy Ákos)

(I, vissza az égbe)
Távoli világokat, érzéseket és benyomásokat rejtesz el egy nagyon is közeli és konkrét mikrovilágba, vagy fordítva, tó vagy folyópart, jólesik a hajnali dér csipkedte csipkebogyót leszakítani, morzsolgatni, rágogatni, zsebedben szelídgesztenye lapul, nyomodban rég halott vadászkutyád csaholása, az elhagyott ház korhadt falához gyümölcsöktől roskadozó ágat vereget a koraőszi szél, lassan nem ártana befűteni, teleírt papírlapról húzkodod ki a szavakat, nagyon lassan, és amikor mindet kihúztad, azt mondod, igen, tűzbe vele, minden elengedett szó ima, visszakerül az égbe, végre, oda tehát, ahonnan rövid időre kölcsönözted.

(II, repedések között)
A part állandósága csak egy mulandó érzés, a vízhez, az állandó változáshoz képest a hullámzás is nagyjából mindig ugyanolyan, mindig egy kicsit más, hisz bárhol élhetnél, de persze mégse, most éppen itt kell otthonra találnod, a stég algás, folyószagú lécei között nyíló piszkossötét kavargásban, ahogy lehetőségeid réseiben találod és teremted meg önmagad, mész tovább, menned kell tovább, és szerencsére még elhiszed, bármikor beköltözhetsz az íróasztalon tartott, üres és porlepte csigaházba, bárminek is nevezd, egy füzet kusza naplómondatai közé.

(III, az ég küllői között)
Visszatérő félelmed biciklizés közben az út menti partoldalról rossz felé felröppenő madár, éppen a küllők közti égcikkelyben látja meg a menekülés, a szabadság egyetlen esélyét, szinte érzed, az apró csontok halkan, alig hallhatóan reccsennek egyet, aztán, aztán a küllők finoman permetezik arcodba a langyos madárvért, tollak szállnak, őszi levelek hullanak, a küllők közé ragadnak, mocskos rongydarab vagy szétgyúrt műanyag flakon lüktet az út szélén, az idő, miközben nem mersz visszanézni, és ha biciklizés közben egy madár kavarog a közeledben, már rosszul is vagy, szédülsz, borzongasz, émelyegsz és izzadsz.

(IV, hajnali buszmegálló valósága)
Az elképzelt menedékház és környéke az erdőben, meg a valóság, most pontosan lefedik egymást, egy hosszú pillanatig mintha a reflektor vak fényében állnál a sötét színpadon, most is minden a színpadon kívül zajlik, csak állsz, fülelsz, és tudod a helyed, pontosan ott állsz, a hajnali buszmegállóban, sűrű, őszi ködök gubbasztanak a fákon és bokrokon, csigaházak halk, nedves reccsenése jelzi, mások is várnak a buszra, ez már egy másik valóság, kavicsok fülsértő csikorgása, a képzelet hűlt helye, valaki véletlenül odébb rúg egy széttaposott csigát, mint egy kavicsot, csigavér, mondogatod magadban, mindjárt jön a busz.

domaćinsko progonstvo. Mikrosvet

„Kako bi živeti trebao.“
(Akoš Đerfi)

(I, nazad u nebesa)
U i te kako blizak i stvaran mikrosvet daleke svetove, osećaje i utiske sakrivaš, ili obrnuto, obala jezera ili reke, prija injem zore prekrivenu bobicu šipka skinuti, mrviti, žvakati, u džepu ti je pitomi kesten a u tragu lavež odavno mrtvog tvog lovačkog psa,
ranojesenski vetar trošan zid napuštene kuće voćem opterećenom granom udara, polako bi naložiti trebalo, reči sa ispisanog lista papira skidaš, veoma sporo, i kad si sve skinuo, veliš, da, neka ga vatra proguta, molitva je svaka izgovorena reč, u nebo se vraća, napokon, dakle tamo, odakle si na kratko vreme posudio.

II, između napuklina)
Postojanost obale samo je prolazan osećaj, u odnosu na vodu, na stalnu promenu i talasanje je uglavnom uvek isto, uvek nešto drugačiji, ta bilo gde bi živeti mogao, naravno ipak ne, sad baš tu moraš dom pronaći, u prljavotamnom metežu između algom obraslih dasaka skele koje na reku mirišu, kako u pukotinama tvojih mogućnosti nalaziš i stvoriš sebe, dalje koračaš, moraš dalje koračati i na sreću još veruješ, bilo kad možeš u pisaćem stolu držanu, prašinom prekrivenu, praznu puževu kuću, nazivaj kako god želiš, između nedokučive rečenice jednog dnevnika useliti se.

(III, između žbice neba)
Tvoj povratan strah je ptica koja je tokom vožnje bicikla sa strane obale u krivi smer poletela, baš u komadiću neba ugledanog između žbica vidi put bega, jedinu šansu koja u slobodu vodi, maltene osećaš kako sitćušni kosti tiho, jedva čujno krknu, a posle, posle fino raspršenu mlaku krv ptice žbice u lice ti prskaju, leti preje, jesensko lišće pada, između žbice se lepe, na rubu puteljka gnusna krpa ili razgažen flakon se valja, vreme, dok osvrnuti se ne smeš i ako tokom vožnje bicikla jedna ptica u tvojoj blizini se vrti, već ti je zlo, nesvestica te hvata, drhtiš, gadi ti se i znojiš se.

(IV, stvarnost ranojutarnje autobuske stanice)
Zamišljeno sklonište i njegova okolina u šumi i stvarnost sad upravo se poklapaju, kao da bi u dugom trenutku na tamnoj pozornici u bleštavom svetlu refletora stajao, i sad se sve izvan pozornice odvija, samo stojiš, osluškuješ i znaš gde ti je mesto, baš tamo stojiš, u ranojutarnjoj autobuskoj stanici, na drveće i žbunje gusta jesenska magla se spustila, tih, vlažan lom puževih kuća nagoveštava, autobus i drugi čekaju, to je već jedna druga stvarnost, uši parajuće skripanje belutaka, ohladnelo mesto mašte, neko slučajno jedan zgnječen puž kao belutka šutne, smiri se, ponavljaš u sebi, autobus uskoro stiže.

Prevod: Fehér Illés
Forrás: https://www.lyrikline.org/de/gedichte/otthonos-szamkivetettseg-mikrozas-7623

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése