Keresés ebben a blogban

2020. január 13., hétfő

Маgdalena Blažević Srebrne smreke – Ezüstfenyők


Маgdalena Blažević Žepče 11. januar 1982. –

Srebrne smreke

Priču započinjem na mjestu gdje se završila. Na uskom prašnjavom putu, uz visoka stabla srebrne smreke. U sparno poslijepodne kasnog ljeta kad je sunce još uvijek visoko i žari nad selom kao reflektor. Udara u pognute zatiljke. Nebo je, kao i tada, posve plavo, bez oblaka. Nepodnošljivo je i surovo pada na ramena. Od njega podrhtavaju noge. Klecaju koljena. Osjećam kako mi se oštre srebrne iglice zabijaju u kožu na leđima. Prodiru kroz tanko tkanje bijele haljine sašivene od stare posteljine. Bila je dio majčina miraza. Vrhovi smreka sada su visoko iznad moje glave. Govore da rastu brzo, a zaboravljaju da je prošlo dvadeset i šest godina. Mnogo toga se promijenilo, ali ja posvuda vidim tragove. Ništa ih ne može izbrisati.

Preko puta, iznad babine kuće, stoji osakaćena jabuka baštovanka. Grane su joj podrezane do trupa. Lišće i kora oboljeli, u plavičastim lišajima. Nijednog ploda. Od klupe je ostao sami natruli skelet. Smrt se nogom oslanja na njega. Ima nježno lice, gleda me očima zasjenjenim nakrivljenom kapom. Okrenem se prema šumi. Zamirišu crne četinjače. Kad se zapale, zastrašujuće pucketaju. Pljusak na limenom krovu. Čujem ih kako nadiru prema selu. Muška tijela su nezaustavljiva kamena lavina. Sručit će se u naša dvorišta kroz isušene potoke i usjeke.

Noge su mi bose i čudi me kako je prašina na putu brašnasta i kako iz njega još uvijek strši vrh plavog kamena. Travnata pruga po sredini pruža se sve do bare. Iz njih strše rascvjetane vodopije i bijele lobode. Tvrde su pod nogama.

Babina magaza je otvorena. Miriše na proklijale krompire i staru trulež. Drvena vrata se rasušila, stakla prljava. Šteka ostala sjajna, uglancana po sredini gdje se na nju spuštaju ruke. Koža se prisjeća njezine glatkoće. Unutra više nema kauča i stola, ostala je samo drvena vitrina. S gornjeg dijela su ispala stakla, ali je unutra još uvijek šareni papir što ga je baba stavljala pod fildžane i čaše sa zlatnim ukrasima. Ormarić s malom bravom i ključem više se ne može zatvoriti. Drvo se izvitoperilo od vlage. Unutra je baba čuvala kavu, mali zlatni mlin i šećer u kocki. Svaki put kad bi otvorila ormarić zapuhnuo bi nas miris mljevene kave i magaza bi barem na trenutak lijepo zamirisala.  Uza zid su poredane stare plastične stolice i kutije s alatom. Na zidu okrugli sivi trag. Nekada je tu stajalo ogledalo. Iznad grlo za sijalicu na dugačkom crnom kablu. Prozor magaze svezan je za put tako da se kroz njega ne vide ni nebo ni šuma, samo noge prolaznika. Prepoznajem majčine. Hoda sporo. Rub cvjetne suknje leluja. Iskrivljenu desnu nogu vuče za sobom. U ruci joj se klati kanta s prezrelim paradajzima. S gumenih kaljača otpadaju komadi vlažne zemlje. Nestanu iza naše kuće. Naslanjam ruke na okno.

Pod prstima studen.

(Odlomak iz neobjavljenog romana “Huk”)

Ezüstfenyők

Azon a helyen kezdem a mesét, ahol befejeztem. A keskeny, poros, magas ezüstfenyőkkel övezett úton. Egy későnyári
fülledt délutánon, mikor a nap még a magasban, reflektorként izzott a falu felett. Lehajtott főkre sujt. Az ég, mint akkor is, egészen kék, felhő sehol. Elviselhetetlen, kíméletlenül nehezedik a vállakra. Remegnek a lábak. Roskadnak a térdek. Érzem, ahogy hátamon a hegyes ezüsttüskék bőrömbe fúródnak. Áttörik a régi ágyneműből készült vékony fehér ruhát. Anyám hozományának része volt. Az ezüstfenyők csúcsai most magasan fejem felett vannak. Azt mondják, gyorsan nőnek, de elfelejtik, elmúlt huszonhat év. Sok minden megváltozott, de én mindenütt nyomokat látok. Azokat kitörölni nem lehet.

A túloldalon, nagyanyám háza mögött, csonka kerti almafa áll. Ágai visszavágottak. Levélzete, törzse beteg, zuzmó-takart. Termés sehol. A padból csak korhadt váz maradt. Lábbal támaszkodik hozzá a halál. Gyengéd az arca, félrecsapott kalappal árnyékolt szemmel néz. Az erdő felé fordulok. Illatosak a fekete fenyők. Meggyulladva félelmetesen ropognak. Zápor a bádogtetőn. Hallom, ahogy a falu felé törnek. A férfitestek feltartóztathatatlan kőlavina. Kiszáradt patakmedreken, vájatokon keresztül tör udvarunkba.

Mezítláb vagyok, csodálkozom, bársonyos az úton a por és a kék kő hegye még mindig látszik. Középen a fűsáv egészen a láposig terjed. Onnan elvirágzott katángkórófű és fehér libatop-sokaság mered. A talp alatt kemények.

Nagyanyám raktára tárva-nyitva. Érezik a  kicsirázott krumpli és penész-szag. A faajtó
szétszáradt, az ablakok piszkosak. A kilincs
fényes maradt, a közepén, ahol a tenyerek érintik. Simaságát érzi a bőr. Bentről már hiányzik a heverő és az asztal, egyedül a vitrin maradt meg. Felső részéből az üvegek kiestek, de belül még ott a tarka papír, melyre nagyanyám az arannyal díszített csészéket és poharakat tette. Zárható része a kis kulccsal
már nem zárható. Vetemedett a fa a nedvességtől. Nagyanyám ott a kávét, a pici aranydarálót és a kockacukrot őrizte. Minden alkalommal, mikor kinyitotta, kávéillat öntött el bennünket és egy pillanatra elnyomta a dohos raktárszagot. A fal mellett régi műanyagszékek és szerszámokkal tele ládák sorakoznak. A falon szürke, kerek nyom. Itt egykor tükör függött. Fölötte, hosszú, fekete kábelen villanyégő-foglalat. A raktárablak
az útra úgy csukott, hogy onnan az arra járók lábán kívül sem az eget, sem az erdőt nem lehet látni. Anyámét felismerem. Lassan mozog. Lebeg a virágos szoknya alja. Kificamodott jobb lábát maga után húzza. Kezében a túlérett paradicsommal tele kanta inog. Gumicsizmájáról sárdarabok hullanak. Eltűnik a ház mögött. Karjával az ablakpárkányra támaszkodik.

Az ujjak alatt zimankó.

Részlet a „Huhogás” című, még meg nem jelent regényből.

Fordította: Fehér Illés
Izvor: http://strane.ba/magdalena-blazevic-srebrne-smreke/?fbclid=IwAR2FSidE8itzkcjm7hTXJqCPTXINx0GKOqwY-jpO_wEqqJF5p2uIU1KbmTc

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése