Маgdalena Blažević
Srebrne smreke
Priču započinjem na mjestu gdje se završila. Na uskom
prašnjavom putu, uz visoka stabla srebrne smreke. U sparno poslijepodne
kasnog ljeta kad je sunce još uvijek visoko i žari nad selom kao reflektor.
Udara u pognute zatiljke. Nebo je, kao i tada, posve plavo, bez oblaka.
Nepodnošljivo je i surovo pada na ramena. Od njega podrhtavaju noge. Klecaju
koljena. Osjećam kako mi se oštre srebrne iglice zabijaju u kožu na leđima.
Prodiru kroz tanko tkanje bijele haljine sašivene od stare posteljine. Bila
je dio majčina miraza. Vrhovi smreka sada su visoko iznad moje glave. Govore
da rastu brzo, a zaboravljaju da je prošlo dvadeset i šest godina. Mnogo toga
se promijenilo, ali ja posvuda vidim tragove. Ništa ih ne može izbrisati.
Preko puta, iznad babine kuće, stoji osakaćena jabuka baštovanka. Grane
su joj podrezane do trupa. Lišće i kora oboljeli, u plavičastim lišajima.
Nijednog ploda. Od klupe je ostao sami natruli skelet. Smrt se nogom oslanja
na njega. Ima nježno lice, gleda me očima zasjenjenim nakrivljenom kapom.
Okrenem se prema šumi. Zamirišu crne četinjače. Kad se zapale, zastrašujuće
pucketaju. Pljusak na limenom krovu. Čujem ih kako nadiru prema selu. Muška
tijela su nezaustavljiva kamena lavina. Sručit će se u naša dvorišta kroz
isušene potoke i usjeke.
Noge su mi bose i čudi me kako je prašina na putu brašnasta i kako iz
njega još uvijek strši vrh plavog kamena. Travnata pruga po sredini pruža se
sve do bare. Iz njih strše rascvjetane vodopije i bijele lobode. Tvrde su pod
nogama.
Babina magaza je otvorena. Miriše na proklijale krompire i staru trulež.
Drvena vrata se rasušila, stakla prljava. Šteka ostala sjajna, uglancana po
sredini gdje se na nju spuštaju ruke. Koža se prisjeća njezine glatkoće.
Unutra više nema kauča i stola, ostala je samo drvena vitrina. S gornjeg
dijela su ispala stakla, ali je unutra još uvijek šareni papir što ga je baba
stavljala pod fildžane i čaše sa zlatnim ukrasima. Ormarić s malom bravom i
ključem više se ne može zatvoriti. Drvo se izvitoperilo od vlage. Unutra je
baba čuvala kavu, mali zlatni mlin i šećer u kocki. Svaki put kad bi otvorila
ormarić zapuhnuo bi nas miris mljevene kave i magaza bi barem na trenutak
lijepo zamirisala. Uza zid su poredane stare plastične stolice i kutije
s alatom. Na zidu okrugli sivi trag. Nekada je tu stajalo ogledalo. Iznad
grlo za sijalicu na dugačkom crnom kablu. Prozor magaze svezan je za put tako
da se kroz njega ne vide ni nebo ni šuma, samo noge prolaznika. Prepoznajem
majčine. Hoda sporo. Rub cvjetne suknje leluja. Iskrivljenu desnu nogu vuče
za sobom. U ruci joj se klati kanta s prezrelim paradajzima. S gumenih
kaljača otpadaju komadi vlažne zemlje. Nestanu iza naše kuće. Naslanjam ruke
na okno.
Pod prstima studen.
(Odlomak
iz neobjavljenog romana “Huk”)
|
Ezüstfenyők
Azon a
helyen kezdem a mesét, ahol befejeztem. A keskeny, poros, magas
ezüstfenyőkkel övezett úton. Egy későnyári
fülledt
délutánon, mikor a nap még a magasban, reflektorként izzott a falu felett.
Lehajtott főkre sujt. Az ég, mint akkor is, egészen kék, felhő sehol. Elviselhetetlen,
kíméletlenül nehezedik a vállakra. Remegnek a lábak. Roskadnak a térdek. Érzem,
ahogy hátamon a hegyes ezüsttüskék bőrömbe fúródnak. Áttörik a régi
ágyneműből készült vékony fehér ruhát. Anyám hozományának része volt. Az
ezüstfenyők csúcsai most magasan fejem felett vannak. Azt mondják, gyorsan
nőnek, de elfelejtik, elmúlt huszonhat év. Sok minden megváltozott, de én
mindenütt nyomokat látok. Azokat kitörölni nem lehet.
A
túloldalon, nagyanyám háza mögött, csonka kerti almafa áll. Ágai visszavágottak.
Levélzete, törzse beteg, zuzmó-takart. Termés sehol. A padból csak korhadt
váz maradt. Lábbal támaszkodik hozzá a halál. Gyengéd az arca, félrecsapott kalappal
árnyékolt szemmel néz. Az erdő felé fordulok. Illatosak a fekete fenyők.
Meggyulladva félelmetesen ropognak. Zápor a bádogtetőn. Hallom, ahogy a falu
felé törnek. A férfitestek feltartóztathatatlan kőlavina. Kiszáradt
patakmedreken, vájatokon keresztül tör udvarunkba.
Mezítláb
vagyok, csodálkozom, bársonyos az úton a por és a kék kő hegye még mindig
látszik. Középen a fűsáv egészen a láposig terjed. Onnan elvirágzott
katángkórófű és fehér libatop-sokaság mered. A talp alatt kemények.
Nagyanyám
raktára tárva-nyitva. Érezik a kicsirázott
krumpli és penész-szag. A faajtó
szétszáradt,
az ablakok piszkosak. A kilincs
fényes
maradt, a közepén, ahol a tenyerek érintik. Simaságát érzi a bőr. Bentről már
hiányzik a heverő és az asztal, egyedül a vitrin maradt meg. Felső részéből az
üvegek kiestek, de belül még ott a tarka papír, melyre nagyanyám az arannyal
díszített csészéket és poharakat tette. Zárható része a kis kulccsal
már
nem zárható. Vetemedett a fa a nedvességtől. Nagyanyám ott a kávét, a pici aranydarálót
és a kockacukrot őrizte. Minden alkalommal, mikor kinyitotta, kávéillat
öntött el bennünket és egy pillanatra elnyomta a dohos raktárszagot. A fal
mellett régi műanyagszékek és szerszámokkal tele ládák sorakoznak. A falon szürke,
kerek nyom. Itt egykor tükör függött. Fölötte, hosszú, fekete kábelen
villanyégő-foglalat. A raktárablak
az
útra úgy csukott, hogy onnan az arra járók lábán kívül sem az eget, sem az erdőt
nem lehet látni. Anyámét felismerem. Lassan mozog. Lebeg a virágos szoknya
alja. Kificamodott jobb lábát maga után húzza. Kezében a túlérett
paradicsommal tele kanta inog. Gumicsizmájáról sárdarabok hullanak. Eltűnik a
ház mögött. Karjával az ablakpárkányra támaszkodik.
Az
ujjak alatt zimankó.
Részlet
a „Huhogás” című, még meg nem jelent regényből.
Fordította:
Fehér Illés
|
