Венац за
Максима Богдановича (1891-1917) Ја бих хтела да се сретнем Са Вама на улици, Једне тихе, звездане ноћи; Да Вас загрлим, Као да смо одрасли – Замислите, да смо стварно вршњаци. Молим Вас, не реците: „Све ће то проћи. Јасним звездама душа тежи, А тело у блату спокојно сиви.” У песмама народним, У звонком језику белоруском, Ја Вас чујем – Ви сте вечито живи. Ја бих хтела да се сретнем Са Вама на улици, Крајичком ока, У окрету плеса, Под јасним звездама Херкулеса. Ох, чему сузе, када знам Да срцем у Ваше очи гледам? Трчали бисмо по ситној киши, Између треперавих бреза, Пијући свежину са грана, У блату тражећи скривену чар. Као случајно, шетам На сусрет чекам, И носим Вам Венац на дар.
|
Koszorú Maxim Bogdanovichért (1891-1917) Csendes,
csillagos éjjel Szeretnék
Önnel Találkozni
az utcán; Hogy
megöleljem, Mintha
együtt nőttünk volna fel – Képzelje
el, tényleg kortársak vagyunk. Kérem
Önt, ne mondja: „Minden
mulandó. A fényes
csillagokhoz a lélek tart, A test
meg a sárban nyugodtan szürkéllik.” A népdalokban, A csengő
fehérorosz nyelvben Én Önt
hallom – Ön
halhatatlan. Szeretnék
találkozni Önnel az
utcán, Félszemmel, Tánc
közben, A Herkules
ragyogó csillagai alatt. Ó, minek
a könny, hisz tudom, Szívemmel
az Ön szemét nézem? Sárban
rejtett szépséget keresve, Az
ágakról üdeséget szürcsölve, Remegő
nyírfák között, Szitáló
esőben szaladgálnánk. Látszólag
véletlenül, sétálok, A
találkozást várva Ajándékként
Önnek Koszorút viszek. Fordította:
Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése