Zoran Bognar Vukovar 30.
januar 1965. –
Rodni grade moj
u bolu, u tišini,u Propileju
Evo,
došao je i ovaj
dan
kada se rastajemo
nas dvoje,
rodni grade moj...
Odstranili su te
iz mene
kao žučnu kesu
s kamenom.
Kao da nikad nismo
ni postali krug.
Još uvek smo dvoje
u jednom,
ali ne celina i ne
isto,
zajedno ali
odvojeni svetovi
kao krv i kost,
domaćin i gost...
Dao si mi život –
život sam ti dao,
rodni grade moj.
Dali smo sve od
sebe
i ostali ranjeni i
uznemireni
našim opitima,
našim opisima,
našim snovima...
Ne mogu više ni da
razumem
ni da prihvatim
kako i dalje
neguješ i podržavaš
one koji nas vole
a koji to ne znaju
da pokažu
i
one koji nas ne
vole
i koji to ne znaju
da prikriju.
Ne mogu više da
dišem
i živim s tim
da je ovde istina
ono što se iznosi
šapatom a ne glasnim govorom.
Ništa
neuobičajeno:
ja sam samo još
jedan od onih
koji umiru
neshvaćeni u svom rodnom gradu
u tesnacu
između satane i
sutona,
bluda i zabluda,
prokletstva i sudbine,
između raskola i
raspleta,
lidera i dilera,
bogova i robova...
I šta sad? I kako
dalje? I kuda...
...kad priroda
više ne trpi
logiku
usamljeništva;
kad žudim za
motivom
koji asocira na
pokret...
Ostaje mi još
samo,
rodni grade moj,
da verujem
u božji kantar,
blagostanje i Put svetlosti,
jer onaj koji
veruje nalazi život
i tamo gde ga
drugi ne vide:
u bolu, u tišini,
u Propileju...
Vukovar, 4-25. 4. 2010.
Izvor: https://www.literaryworkshopkordun.com/latinica/strana/1550/rodni-grade-moj
Szülővárosom
fájdalomban, csendben, Propülaiában
Íme,
ez a nap is eljött,
mi ketten elválunk,
szülővárosom…
Holmi epezacskóként tele kövekkel
távolítottak el belőlem.
Mintha kört sosem alkottunk volna.
Még mindig ketten egy vagyunk,
de nem egészen és nem ugyúgy,
együtt, de két elválasztott világ,
mint vér és csont, vendéglátó és
vendég…
Életet adtál – életemet neked adtam,
szülővárosom.
Átadtuk magunkat
és sebesültek és zaklatottak
maradtunk,
kísérleteinkkel,
irományainkkal,
álmainkkal…
Sem megérteni, sem elfogadni
nem tudom azt,
ahogy továbbra is azokat gondozod,
támogatod,
akik szeretnek bennünket
de kimutatni nem tudják
és
azokat is, akik nem szeretnek
bennünket
és ezt leplezni nem tudják.
Nem tudok többé
azzal együtt élni,
hogy itt az az igazság,
amit suttogva mondanak és nem a
nyílt beszéd.
Semmi szokatlan:
csak egy vagyok azok közül,
akik szülővárosukban, a szorosban
meg nem értetten halnak meg,
démon és alkony,
feslettség és tévedés, átok és sors
között,
szakadás és kibontakozás,
vezérek és dílerek között,
istenek és fegyencek…
És most? Hogyan tovább? És merre…
…mikor a természet a magány
logikáját többé nem tűri;
indítékra vágyok,
ami indulást sugall…
Ami számomra még marad,
szülővárosom,
hogy higgyek
az isteni biztatásban, a jólétben, a
fény Útjában,
mert az, aki hisz, ott is
életet talál, ahol mások nem:
a fájdalomban, a csendben, Propülaiában…
Vukovár, 2010. 4. 4-25.
Fordította: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése