Keresés ebben a blogban

2022. január 16., vasárnap

Dušan Savić Šetalište Simering – Simmering sétány

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. – 

Šetalište Simering
 
     Beč je dobro organizovan grad. Gradskim prevozom stiže se i do najzabitije uličice. Brže nego automobilom. Danas je nedelja. Lep dan za šetnju. Podzemnom železnicom putujem do krajnje stanice, Simering. Malo dalje je Centralfridhof, bečko gradsko groblje. Nepregledno šetalište unutar kojeg je sahranjeno više od tri milona duša. Idealno odredište za čoveka koji bi da razmišlja u miru. Jedini ton koji ispunjava predeo je lagano šuštanje padajućeg, jesenjeg lišća. Idealno se uklapa i, začudo, ne skreće misli. Ali...
     U aleji velikana zatičem muškarca koji kleči pred grobom Franca Šuberta. Kleči i pevuši. Od celog teksta jedino razgovetno se provlači: „Mi Šuberti smo...” Taj neočekivan prizor tera me da priđem bliže. Pristojno ga pozdravljam i oprezno pitam da slučajno nije jedan od maestrovih potomaka. Okrenut je leđima i ne reaguje. Odlučujem da produžim dalje. Čovek odjednom poskoči, odmeri me u okretu i preseče prodornim pogledom. Zbunjen ponavljam pitanje. On ne skreće pogled. Lagano pomiče usne kao da nešto broji. Odjednom podviknu:
     – Ne! – zagonetno pravi dužu pauzu i nastavlja bez persiranja – Vidiš, potpuno sam gluv kao i Ludvig – ispruženom rukom pokazuje na Betovenov grob pored i nastavlja - Logičnije bi bilo da obožavam njega, zar ne? Ali, moje austrijsko srce kuca u taktovima maestra Šuberta. Svaku notu sam upamtio... Još dok sam mogao da čujem...
     Neobičan muškarac, potom, supšta ruku na spomenik gde je urezano maestrovo ime. Prstima prelazi preko svakog slova posebno. Na poslednjem slovu oprašta se dubokim naklonom. Naglo se uspravlja, oštro trza ruku i prislanja je uz telo. Skoro vojničkom veštinom petom pravi poluokret i, usput dirigujući, krenu prema glavnoj kapiji. Ne pozdravlja me. A zašto i bi, zaključujem. Neosporno da je čudak, ali ja sam taj koji se usuđuje da remeti njegov mir, a ne obrnuto. Pogledom pratim njegovo ritmičko poskakivanje i skrećem u mirniji deo, tamo gde počiva običan svet. Istog časa nameće mi se pitanje u čemu je razlika između privilegovanih i ovih običnih? Ovde su svi izjednačeni. Velelepni spomenici sa statuama ništa ne menjaju u odnosu na skromne grobove sa krstom. Svi su jednako mrtvi. Ali, društvo ima svoja pravila. I u smrti da se zna ko je ko.
     Nedugo zatim, novi prizor. Stariji bračni par kraj skromnijeg groba. Žena u invalidskim kolicima, zamotana u ćebe kao dete, plače i drhtavom rukom briše suze. Muž stavlja u vazu sveže cveće. Povremeno ispod oka posmatra ženu. Prividno deluje spokojno. Na spomeniku slika mlade, nasmešene devojke. Starac se uspravlja i nežno miluje sliku. Jednako prepliće prstima kao i onaj prethodnik preko imena Franca Šuberta. Starica ječi sve glasnije. Ovo je već previše za mene. Pogrešan dan za šetnju. Počinje da duva sve snažniji vetar. Bistri mi uskovitlale misli. Moram kući. Na izlazu ulazim u bife. Tramvaj stiže tek za osam minuta. Grapa baš prija dok spira gorčinu.
     Ponovo sam u podzemnoj železnici. Zauzimam mesto. Preko puta onaj Šubertov obožavalac s groblja. Sa zanimanjem me odmerava kao da me vidi prvi put. Trajalo je kratko. Iz unutrašnjeg džepa kaputa vadi pikolo i počinje da svira. Prepoznajem tonove Šubertove Nedovršene... Onda naglo prelazi u improvizacije. Opsednut mišlju da dovrši ono što nije uspeo njegov idol.
     U donjem, prostranijem delu vagona, predviđenom za invalide, smešta se onaj stariji bračni par. Žena i dalje plače. Muž besno ustaje sa sedala, mlatara rukama i počinje da viče na ubogu staricu:
     – Dosta je bilo! Prekini! Šta hoćeš? Ne podnosim više tvoje suze. Ako smesta ne prestaneš, šaljem te u starački dom!
     Ljudi u vagonu ne obraćaju pažnju. Čudan neki svet. Suviše zaokupljeni sobom i vlastitim životima. U svojoj tišini Šubertov obožavalac najmanje je zbunjen. Tonovi malog ali moćnog instrumenta, nekim čudom, dobro se uklapaju uz dernjavu zapenjenog starca.
     Posle dve stanice izlazi bračni par. Žena pokušava nešto da kaže, ali reči guše grcaji. On urla sve jače i počinje da treska kolicima. Gledam za njima. Tužan prizor. Moja stanica. Izlazim. Mladi Šubert ne prestaje da svira. Možda završi simfoniju do poslednjeg okretišta.
     Beč je dobro organizovan grad. Uređen lokalni saobraćaj. Sve ostalo s ljudima je isto. Kao i svugde.
     Na fasadi zgrade gde stanujem osvanuo je svež grafit u osmercu: Bog je mrtav! Niče i ja! Autor se potrudio da ispod sitnijim slovima doda u rimi: Dok ne izbrišu, nek´ se zna!

Simmering sétány
 
     Bécs jól szervezett város. Tömegközlekedési járattal bárhová el lehet jutni. A gépkocsinál gyorsabban. Vasárnap van. Sétára való nap. A földalatti vasút utolsó állomásáig, Simmeringig utazom. Zentralfriedhof, a bécsi temető a közelben van. Végeláthatatlan sétány, ahol több mint három millió ember nyugszik. Tökéletes hely, az ember nyugodtam gondolkodhat. A hulló, őszi levelek susogása az egyetlen természetet kitöltő hangszín. A környezetbe kifogástalanul illeszkedik és, meglepő, nem gondolatzavaró. De…
     A díszparcellában Franz Schubert sírhelye előtt térdelő emberre bukkanok. Térdel és dúdol. Az egyetlen érthető, ismétlődő szövegrész: „Mi, Schubertek vagyunk…” Ez a váratlan jelenet késztet arra, hogy közelebb menjek. Illedelmesen köszöntöm és óvatosan kérdezem, véletlenül talán egy a mester leszármazottai közül. Háttal van, nem felel. Tovább indultam. Felugrik az ember, szemügyre vesz, tekintete éles. Zavartan ismétlem a kérdést. Tekintetét nem veszi le rólam. Száját lassan mozdítja, mintha számolna. Majd hirtelen felkiált:
     – Nem! – titokzatosan, hosszabb szünetet tartva, tegezve folytatja – Látod, mint Ludwig, süket vagyok – nyújtott kézzel mutat Beethoven sírjára és folytatja – Ésszerű lenne, ha őt imádnám, nem? De osztrák szívem Schubert mester taktusára dobog. Minden taktust megjegyeztem… Még akkor, amikor hallottam…
      A furcsa ember ezután kezét a mester nevével vésett emlékműre teszi. Ujjaival minden betűt külön végigtapogat. Az utolsó betűtől mély bókkal búcsúzik. Hirtelen emelkedik fel, kezét erősen megrázza és testéhez szorítja. Sarkán szinte katonásan fordul, közben vezényel is és a főkapu felé indul. Nem köszön. De miért is köszönne, szögezem le. Kétségtelen, hogy csodabogár és én vagyok az, aki nyugalmát megzavarta. Tekintetemmel kísérem ritmikus mozgását és a temető nyugodtabb része felé megyek, ahol az egyszerű emberek nyugszanak. Abban a pillanatban magától adódik a kérdés, mi is a különbség a kiváltságosak és ezek a mindennapiak között? Itt mindenki egyenlő. A szobrokkal dísztett, gyönyörű emlékművek semmit sem változtatnak a kereszttel jelölt, egyszerű sírokhoz viszonyítva. Mindenki egyformán halott. De a társadalomban szabályok uralkodnak. A halálban is tudni kell, ki kicsoda.
     Hamarosan ezután, újabb jelenet. Szerény sír mellett idősebb házaspár. A nő tolókocsiban, mint egy gyerek, plédbe burkolva sír, szemét reszkető kézzel törli. Férje virágot tesz a vázába. Titokban feleségét figyeli. Látszólag nyugodt. A síron fiatal, mosolygós lány fényképe. Feláll az öreg, megsimogatja a képet. Ujjai ugyan úgy mozognak, mint azé, aki Franz Schubert nevét motozta. Az idős asszony egyre hangosabban zokog. Ez számomra már túl sok. Sétára nem alkalmas nap. A szél is felélénkül. Tisztítja összezavarodott gondolataimat. Haza kell mennem. Bemegyek a bejárati falatozóba. A villamos csak nyolc perc múlva érkezik. Ízlik a grappa, lemossa a keserűséget.
     Ismét a földalattin vagyok. Helyet foglalok. Szemben velem a Schubertet imádó a temetőből. Érdeklődve méreget, mintha először látna. Rövid ideig tartott. Belső zsebéből pikolót vesz elő és játszani kezd. Felismerem a dallamot, Schubert Befejezetlen… Majd hirtelen rögtönözni kezd. Mindenképpen be akarja fejezni azt, ami példaképének nem sikerült.
     A vagon tágasabb, rokkantaknak előlátott részében az az idősebb házaspár foglal helyet. A nő sír. A férj dühösen áll fel, kezével hadonászik és feleségét szidja:
     – Elég volt! Hagyd abba! Mit akarsz? Sírásodat immár nem viselem el. Ha rögtön nem hagyod abba, az idősek otthonába küldelek!
     A vagonban az emberek észre sem veszik. Furcsa egy világ. Mindenki saját életével van elkeveredve. Csendes magányában a Schubertet imádó a legnyugodtabb. A kicsi, de átható hangszer hangja, furcsa módon jól illeszkedik a felizgult, idős ember ordításához.
     Két állomás után kiszáll a házaspár. A nő mondani szeretne valamit, de sírásába fullad. Ő egyre hangosabban kiabál és rángatni kezdi a kocsit. Őket nézem. Szomorú látvány. Állomásom következik… Kiszállok. Az ifjú Schubert egyre csak játszik. Az utolsó fordulóig talán be is fejezi a szimfóniát.
     Bécs jól szervezett város. Rendezett a helyi közlekedés. Az emberekkel minden más ugyanaz. Mint mindenütt.
     A ház homlokzatán, ahol lakom, új falfirka jelent meg: Isten halott! Nietzsche és én! A szerző még kisebb betűkkel hozzátette: Míg megmarad, hogy mindenki tudja!
 
Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 43-46.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése