Irena Bodić Titel 8. januar 1959. –
|
Ne postoje
zvezde, samo večnost
(ne primećujemo
da živimo
na zemlji koja
se okreće
29,7
km u
sekundi.)
Zapažam
posrnule
munje,
pozlaćene
kiše.
Prelazim jutra.
Mirišem na talas.
Govorim sebi
da sam
beskućnica
u
prokrijumčarenoj
mrlji suncokreta, sve
praznija kako me
pesnikova smrt doseže.
Plivači plivaju.
Vazduh boli.
Kiselkast.
Bojom, ukusom.
Isplivaće telo
razdvojeno
na minerale.
Kad žigne pod rebrom
krikom sove oglasi se
onaj što me zove.
Osećam
topli dlan, nečujno pod
kožu mi
ulazi.
Da, sa
njegovom
šakom srastam.
|
Nincsenek csillagok, csak öröklét
(nem vesszük észre,
hogy a 29, 7 km
másodpercenkénti
sebességgel
forgó földön élünk.)
Érzem
a rozzant villámokat,
az aranyozott esőket.
A reggeleket átlépem.
Illatom hullámok illata.
Önmagamnak állítom,
az átcsempészett
napraforgófoltban
vagyok hontalan, ahogy
a költő halála közelít,
egyre üresebben.
Az úszók úsznak.
Fáj a levegő. Savanykás.
Színével, ízével.
A test
az ásványokra különváltan
merül fel.
Mikor bordáim között nyilall,
bagoly-sikollyal jelentkezik az,
aki engem hív.
Érzem,
bőröm alá siklik
a meleg kéz.
Igen,
botjához nőttem.
Fordította: Fehér Illés
|
Izvor:
https://www.facebook.com/crnaoluja/posts/1950518881750900/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése