Keresés ebben a blogban

2022. április 7., csütörtök

Turczi István: [Utószó] – [Pogovor]

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

[Utószó]
 
Eső. Mostanában elemében van. Gomolyog, zihál, zúdul, fut, tolakszik, furakszik, ezer láthatatlan résbe bújik, új tereket foglal el, álmaid kobalt-karóin kúszik egyre feljebb, egyre mélyebbre: bemászik a bőröd alá, az idegeidre megy, megborzongsz, libabőrös leszel, hideg futkos a hátadon, de a következőnek megélt pillanatban a „millió kis ezüst bogár” ahonnan jött, máris ott repül, fent az égben, a Napban - lent meg „nyomát se lelni”, „nem mutatja semmi, hol volt, ha volt és hova lett.”
Eső. Szertartást végez, a maga konok szertartását végzi, az Idő nélküli idő kezdete óta. Áldoz, megtisztít, beavat. Szabó Lőrinc anyaglelkű esője ugyanonnan hullik, ahonnan Odüsszeusz (mégsem) hiába várta az istenek kegyét, Prospero az ítéletet, Miskin a feloldozást. A Nagy Neurotikusok esője éppolyan nedves mint a portakarító, ürülékoldó, fölesernyőzött, köz-napi eső. Szenvedélyre, szívre, érzésekre hivatkozni kár. Nincsenek szélsőértékek, talán értékek sincsenek. A vegetatíva eláraszt mindent, megfojt és elfed. Az enyészet így lesz elviselhető középállapot. Már csak a kopogás hallatszik az égi fedél alatt. Repetitív zene, minimalista felfogás, egybemosódó tónusok.
Eső. „A föld éneke.” Walt Whitman óta sokat szürkült. Nem száll zúgó szárnyon repülve a jövő-fény felé, szivárvány ritkán kíséri és visszhangja sincs. Egyedül az vigasztaló, hogy felénk közelít. Feléd. Virágot, fát, állatokat mutat, s hogy miként kell élned idelenn. Arcodra hull, saját fényében mosdat, s ha leszáll az est, annyi nyugtot ad, mint pihenésre kér a szerelem.
Eső. Betű-eső, kép-eső, sors-eső. Egy irodalmi folyóirat első csobbanása. Valódi torokból próbavíz. Halmaz és állapot. Mítosz és csatorna. Fohász a majdani „országos esőért”. Úgy forgasd ezt a 22 teleírt lapot, mint a tatot-kártya 22 misztikusnak álcázott, mégis határtalanul egyszerű képét:
„Nézz meg mindent, s ami jó, tartsd meg.”
 
Forrás:
 
 
[Pogovor]
 
Kiša. Ovih dana je u svom elementu. Kovitla, dahće, sruči se, trči, gura se, nameće se, u hiljadu nevidljivih otvora ulazi, nove prostore osvaja, na kobaltnim kolcima tvoga sna se sve više penje, sve dublje: ispod kože ti se uvlači, nervira te, draži, koža ti se naježi, groznica te hvata, ali u sledećem doživljenom trenutku „bezbroj sitnih srebrnih buba” odakle su došli, tamo gore na nebu, u Suncu lete – a dole „ni traga im nema”, „ništa ne pokazuje gde su bili, ako su bili i gde su nestali.”
Kiša. Obred drži, svoj tvrdoglavi obred od početka Vremena bez vremena održava. Pričesti se, čisti, posveti. Stvarna kiša Lerinca Saboa sa istog mesta pada odakle Odisej milost bogova, Prospero presudu, Miškin izbavljenje (ipak nije) uzalud čekao. Kiša Velikih Neurotičara je isto toliko vlažna kao i svakodnevna kiša šta prašinu sprema, izmet rastvara, kišobran otvara. Pozivati se na strast, srce, osećaje zalud je. Granične vrednosti ne postoje, možda ni vrednosti ne postoje. Preživljavanje sve potopi, guši i prekriva. Prolaz je ovako na neki način podnošljiv. Ispod nebeskog pokrivača se samo lupa čuje. Repetitivna muzika, shvatanje minimalista, stapanje tonova.
Kiša. „Pesma zemlje.” Od Volt Vitmana umnogome se posivila. Prema svetlu budućnosti na bučnim krilima lebdeći ne leti, duga retko ju prati, ni odjeka nema. Jedina uteha je da prema nama se približava. Prema tebi. Pokazuje cvet, drvo, životinje i tu dole kako trebaš živeti. Na lice ti pada, u vlastitom sjaju se kupa, a ako se veče spusti toliki spokoj daje koliko ljubav za odmaranje moli.
Kiša. Kiša slova, kiša slike, kiša sudbe. Prvi pljusak jednog literarnog časopisa. Probna voda iz stvarnog grla. Agregatno stanje i stanje. Mit i kanal. Molitva za buduću „sveopštu kišu”. Ta 22 ispisana lista tako okreći kao 22 mistično prerušene, ipak beskrajno jednostavne slike tarot karte:
„Sve dobro pogledaj te što je dobro, zadrži.”
 
Prevod: Fehér Illés


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése