Неког давног августа
Дуго је било поподне,
као модре сенке јасенова,
по којима сам газио,
пењући се хитро, убрзо
на гомилу поломљених
црепова и цигли, на престо шута...
На врху шута стајала је
ласица, невестица, и меркала ме
опасно веселим очицама...
Но кад је кренула ка дечаку,
Ка мени, шта ме је, о шта ме је, Боже,
Потакло на брз бег без освртања?
Не знам, али хвала ти,
Ти који у сваком случају
не постојиш, ако већ ниси
сам животни инстинкт
у мени, стар можда и свих
двесто милиона година...
| Egykor augusztusban
Hosszú volt a délután,
akár a kékes hosszú kőrisárny,
azon gázoltam,
amikor fürgén a törött cserép és
tégla rakásra, a hulladék trónra
másztam…
A hulladék tetején
menyét állt, veszélyesen vidám
szemekkel méregetett…
Ám amikor a fiú felé indult,
Felém, mi történt, Istenem, mi volt az,
Ami gyors menekülésre késztetett?
Nem tudom, de neked köszönöm,
Neked, aki tulajdonképpen
nem létezel, hacsak nem vagy
bennem maga az életösztön,
az, ami talán már kétszáz millió
éve eredendően létezik…
Fordította: Fehér Illés |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése