Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –
№ 27
izlazak iz kuće
rano jutro
stojimo tu
kao dve voštane figure
iz muzeja za zaludne turiste
na jednoj provincijskoj
balkanskoj
autobuskoj stanici
što miriše na prašinu
naftu
istrošene autobuske gume
gledamo jedno u drugo
zurim:
zelene tačkice
u tvojim plavim očima
bledo lice od mučnine
nabrekle dojke
(stomačić se još ne vidi, prerano je)
rukom mi skidaš
neku nevidljivu trunčicu s lica
kažeš
sve će biti u redu
ulaziš
u lep, beli autobus
sedaš
ja patetično vadim izgužvanu maramicu
iz džepa
kao u šali mašem
ti odmahuješ rukom
naočari su mi očigledno zamazane
jer ne vidim više ništa
kao one noći u hamburgu
kad sam
smrznut
čekao da stigne brod
koji će me odvesti
još severnije
negde kod hiperborejaca, verovatno
tako i sad drhtim
jer
znam
nikad se više
nećeš vratiti
znam
eto, ima tome već deset godina
ni ja već dugo... dugo nisam u svom rodnom gradu
ranije sam
tu i tamo
i dobijao pokoju vest
o tebi
pa je i to
vremenom
prestalo
no
vraćam se
povremeno
da obiđem rodbinu
prijatelje
kojih je sve manje
kako vreme prolazi
ovaj put
samo na kratko
samo na sprovod
dragoj osobi
ako se ne varam
autobus staje
na isti peron
s kojeg sam te otpratio
ne nosim prtljag
osim jedne torbice
šta li me vezuje
za ovo mesto
pitam se
prvo idem tramvajskim šinama
vlažne su od kiše
rano je jutro
kao i onaj put
još uvek nema saobraćaja
nakon toga
penjem se
lagano
nekad kaldrmisanom
sad asfaltiranom
ulicom
ovde su davno prodavali klaker
kabezu
bozu
bajate krempite i šampite
kačkete
grozne džempere
saračku robu
žice za gitare tamburice violine mandoline
svega toga više nema
ipak
sve je
ostalo isto
grad
siv
sa grčevima na licu
koje ljudi nose sobom na posao
pobogu
ovde sam živeo
tridesetak godina
manje – više
šta je od toga ostalo
voleo sam u ovom gradu
ljubio
neke žene
e,
sa kim sam sve pio
za kafanskim stolom u skadarliji
pisao tamo svoje prve novinske članke
reportaže
čak i pokoju knjigu
prosio neke divne žene
(neke su i pristajale, što je najzačudnije)
udisao miris parka
što okružuje gradsku tvrđavu
živeo
sahranjivao neke mrtve
bivao na nekim venčanjima
gledao, mazio male bebe
čudnovato
ništa od toga mi ne pada na pamet
ništa od toga nije ostalo
samo ono jutro
kad sam te pratio na autobusku stanicu
i znao da se nećeš vratiti
Izvor: Dušan
Gojkov: Tužne
šansone, Kornet Beograd 2015. str. 51 – 54.
№ 27
ki
a házból
kora
reggel
két
turisták látogatta
múzeumi
viaszfiguraként
állunk
itt
egy
vidéki
poros
nafta-
és
elhasznált
gumiszagú
balkáni
buszállomáson
egymást
nézzük
bámulom:
kék
szemedben
a
zöld pontokat
meggyötört
sápadt arcodat
duzzadt
melleidet
(hasad
még nem látszik, túl korai)
arcomról
kezeddel
láthatatlan
pihét távolítasz el
állítod
minden
rendben lesz
felszállsz
a szép
fehér buszra
helyet
foglalsz
zsebemből
ünnepélyesen húzom elő a gyűrött
zsebkendőt
mosolyogva integetek
kezeddel visszaintesz
szemüvegem vitathatalanul
piszkos
hisz
semmit sem látok
mint
akkor éjjel hamburgban
mikor
átfázva
azt
a hajót vártam
amelyik
még északabbra
visz
valahová
a hüperboreaiakhoz, valószínű
most
is így remegek
mert
tudom
többé
sosem
térsz
vissza
tudom
íme,
ennek már tíz éve
már
régóta… régóta én sem szülővárosomban vagyok
régebben
néha
néha
hallottam
rólad
de
idővel
ez
is
megszűnt
azért
időnként
visszatérek
meglátogatom
rokonaimat
barátaimat
akik
ahogy az idő múlik
egyre
kevesebben vannak
ezúttal
csak
rövid időre
csak
a kedves személy
temetésére
ha
nem tévedek
a
busz ugyanazon
a
peronon áll
ahonnan
kikísértelek
egy
táskán kívül
poggyászt
nem viszek
mi
is köt
ehhez
a helyhez
kérdem
magamtól
először
a villamossíneken megyek
eső-áztatottak
kora
reggel van
mint
akkor
forgalom
még mindig nincs
majd
lassan
az
egykor macskaköves
ma
aszfaltozott
utcán
kaptatok
felfelé
itt
valamikor málnaszörpöt
kabezát1
bozát
állott
krémest egyéb süteményeket
micisapkákat
ronda
pulóvereket
szíjakat
a
legkülönbözőbb hangszerekre húrokat is árultak
mindebből
semmi sincs
mégis
semmi
sem
változott
a
város
szürke
arca
görcsbe-rándult
melyet
az emberek a munkára magukkal visznek
istenem
mintegy
harminc
évig
éltem
itt
mi
maradt abból
ebben
a városban szerettem
asszonyokat
csókoltam
na,
kivel
nem ittam
a skadarliján2
ott
írtam első újságcikkeimet
riportjaimat
még
egy-egy könyvet is
gyönyörű
nőkkel kacérkodtam
(néhány
el is fogadott, ami igazán meglepő)
élveztem
a várfalat körülvevő
park
illatát
éltem
néhány
halottat eltemettem
esküvőkön
voltam
pici
babákat simogattam
furcsa
mindebből
semmi sem jut eszembe
semmi
sem maradt meg
csak
az a reggel
amikor
a buszállomásra kísértelek
és
tudtam nem jössz vissza
1kabeza
- egykori szerb ásványvizes üdítőital
2Skadarlija (Szkadarlija) – Belgrád bohém negyede
Fordította: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése