Dušan Gojkov № 33 - № 33

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 33   laku noć, moje dame, laku noć bliži se kraj ove operete   laku noć, moje dame, laku noć odlazim da spavam čist bez slojeva šminke godinama nanošenih   laku noć, moje dame, laku noć da mi je svaka od vas podarila samo po kamenčić tuge sad bih morao da unajmim nosače srećom bilo je tu i radosti   nadam se da i vi pokatkad tako mislite   laku noć moje dame, laku noć nije prošao ni jedan dan mog života a da se ne setim ponaosob svake od vas   vaših mirisa očiju osmeha grudi bokova   vaših glasova godine su ih pretvorile u hor anđela a uz takvu muziku divno je tonuti u san   laku noć, moje dame, laku noć

№ 33   jó éjt, hölgyeim, jó éjt közeledik az operett vége   jó éjt, hölgyeim, jó éjt aludni térek tisztán az évek alatt rám rakodott arcfesték-rétegek nélkül   jó éjt, hölgyeim, jó éjt ha önök közül mindenki csak egyetlen bánat-követ adott volna most hordárokat kellene fogadnom szerencsére volt itt öröm is   remélem néha önök is így gondolják   jó éjt, hölgyeim, jó éjt életem egyetlen napja sem múlt el úgy hogy külön-külön mindannyiukra ne gondoltam volna   illatukra szemükre mosolyukra mellükre csípőjükre   hangjukra melyek az évek folyamán angyal-kórussá váltak ily zene kíséretében pedig álomba merülni maga a csoda   jó éjt, hölgyeim, jó éjt   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 67.

Dušan Gojkov № 3⁄4 – № 3⁄4

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 3⁄4   a tad osmehnite se nekom u moje ime poljubite nekog u moje ime popijte poneku čašu vina kakao ili nešto tako u moje ime gledajući u zalazak sunca ili zvezde na nebu u moje ime dodirnite nekog nežno u moje ime a vi, ljubavi, deco, prelistajte moje knjige ima tamo pokoji stih poneki poljubac samo za vas zamolite violinistu da vam odsvira potiho jednu primorsku veselu za mene pogledajte u talase kako se o obalu razbijaju nestaju za njima dolaze drugi kao što i nakon mene dolaze drugi udahnite duboko miris mora te kapi, slane (to se nikad ne menja) u moje ime uživajte u kiši bez kišobrana u ukusu zelene jabuke mirisu onog šašavog cveća što raste uporno između katranisanih železničkih pragova dok čekate voz da posetite nekog dragog u moje ime uživajte u toplom pogledu nekog nepoznatog u moje ime (oblake nemojte zaboraviti: oblaci su važni) osetite miris blago oznojenog konja pod vama u moje ime otvorite prozore u sumrak da u spavaću sobu uđe svež noćni vazduh u moje ime slušajte zvuk tek napadalog snega što škripi pod vašim stopalima a ti, mila moja, osmehuj se osmehuj se stalno u moje ime

№ 3⁄4   akkor mosolyogjatok valakire a nevemben csókoljatok meg valakit a nevemben igyatok meg néhány pohár bort kakaót vagy valami hasonlót a nevemben nézzétek a naplementét vagy az égen a csillagokat a nevemben gyengéden érintsetek meg valakit a nevemben ti meg, szerelmem, gyerekek, könyveimet lapozzátok ott néhány sor néhány csók csak a tiétek kérjétek meg a hegedűst játsszon el egy vidám tengerpati dalt halkan nekem nézzétek a hullámokat a parton széttörnek eltűnnek de utánuk mások jönnek ahogy utánam is mások jönnek mélyen szívjátok be a tenger illatát a cseppeket, sósakat (azok sosem változnak) a nevemben esernyő nélkül élvezzétek az esőt a zöld alma ízét annak a kátrányos sínek között rendületlenül növő bolondos virágnak az illatát míg a vonatot várjátok hogy a kedvest meglátogassátok a nevemben élvezzétek az ismeretlen meleg tekintetét a nevemben (ne felejtsétek el a felhőket: a felhők fontosak) érezzétek meg magatok alatt az izzadt ló illatát a nevemben alkonyatkor nyissatok ablakokat menjen friss levegő a hálószobába a nevemben hallgassátok a talpatok alatt csikorgó éppen leesett hó hangját te meg, kedvesem, mosolyogj egyre csak mosolyogj a nevemben   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 65-66.

Dušan Gojkov № 31 - № 31

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 31   ne nisi se prevarila bio sam to ja u polupraznom poluraspadnutom autobusu na semaforu jedini putnik koji pognute glave tobože usredsređeno čita poeziju (sladunjavog žeraldija – ali kakve to veze ima: spolja sa mesta na kojem ti stojiš loša poezija se ne prepoznaje) nikako da pređeš tu ulicu iako je tebi zeleni signal a nama crveni koliko ima otkako se nismo videli godina godina i po dve više bio sam siguran da si uspela i da me zaboraviš ja znam da tebe nisam ali priznajem sve ređe pomislim na tebe udatu ženu (sređen život, dvoje divne dece oboje od različitih očeva nijedno od tvog zakonitog supruga ali koga se to samo tiče) ženu punu ljubavi i prepunu straha da se na njoj to ne primeti tmuri se napolju autobus kašljuca nikako da krene ti i dalje stojiš gledaš moj namerno pognut profil skriven pod tamnim naočarima usne koje si volela kako si često govorila da osetiš na svom vratu ruke mi se ne vide a one su najbitnije jer svaki blagi dodir šakom tvoje je oči pretvarao u zelena mora autobus napokon kreće ti sad možeš lagano uzbrdo ka svojoj kući

№ 31   nem nem tévedtél én voltam a majdnem üres majdnem széthullott buszban az útjelző-lámpánál az egyetlen utas aki lehajtott fővel látszólag odaadással verset olvas (édesded geraldyt – de ez most nem fontos: kívülről arról a helyről amelyen állsz a silány költészetet nem lehet felismerni) sehogy sem mégy át az utcán pedig a jelzés neked zöld nekünk meg piros mióta nem láttuk egymást éve másfél két éve több biztos voltam abban sikerült engem elfeledned én tudom téged nem de bevallom egyre ritkábban gondolok rád a férjes asszonyra (rendezett élet, két gyönyörű gyerek különböző apáktól egyik sem a törvényes férjedtől de kinek mi köze hozzá) az asszonyra aki szerelmes és félelemmel telt nehogy észrevegyék kinn sötétedik a busz pöfékel sehogy sem indul te továbbra is ott állsz a szándékosan lehajtott sötét szemüveg mögé rejtett arcélemet nézed ajkamat melyet szerettél gyakran mondogattad nyakadon érzed kezemet látod és az a legfontosabb mert tenyerem minden gyengéd érintését szemed zöld tengerré változtatja a busz végre működésbe lép te most lassan elindulhatsz a kaptatóra otthonod felé   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 62-63.

Dušan Gojkov № 30 - № 30

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 30   izađem izjutra ona još spava na ulicu vlažnu od jutarnjih polivača povedem i psa njenog našeg naravno šetamo tako psić i ja ko koga šeta više niko ne zna uostalom obojica smo u penziji umirovljeni upravo tako jasno dok nas dvojica dolazimo do kafea ona još spava vidi se reka svetluca mazut po njoj konobar dok sedamo prinosi moje novine njegov keks za omanje životinje jedan kup ruž za mene razblažen vodom (jer tako ona -koja-još-spava od kelnera zahteva) pas ide da piški kaki ali se vrati dok listam umrlice u novinama gotovi smo nema više potrebe da sedimo u kafeu proleće lako prevari može i da se nazebe dakle penjemo se stepeništem tiho (ona još uvek spava) ulazimo u stan polagano otključavajući bravu ne lajemo skidam psu povodac šešir sebi kaput cipele obuvam kućne papuče gledam je (dok spava) najznačajniju ženu na svetu ženu šezdeset godina staru pogledam psa već umornog i on ima svojih dobrih šesnaest sad bi joj valjalo pripremiti kafu (ona to voli izjutra) odlazim u kuhinju ali dok sipam vodu iz uzavrelog čajnika opečem desnu ruku ćutim sâm sam kriv idem u kupatilo ormarić za prvu pomoć mažem ruku kantarionovim uljem to uvek imamo u kući za svaki slučaj onda žena moja ustaje jer pseto cvili gunđa dok mi previja ruku starče glupavi sa sedamdeset se ne prilazi kuhinji gledam je osećam njen topao miris nakon sna zaljubljujem se ponovo

№ 30   reggel van ő a nő még alszik a hajnali utcamosás utáni még vizes utcára megyek a kutyát is vezetem természetesen az övét a miénket így sétálunk a kutya és én ki kit sétáltat ezt senki sem tudja különben is mindketten nyugdíjasok vagyunk nyugalmazottak pontosan így egyértelmű míg mi ketten a kávézóhoz érünk ő a nő még alszik látszik a folyó rajta olajfoltok csillognak a pincér míg helyet foglalunk újságomat hozza kekszet a kis állat számára meg nekem egy kupa vízzel hígított gint (mert ő a nő aki-még-alszik a pincértől így kéri) a kutya félrevonul pisil kakil de visszajön mire a gyászjelentéseket átnézem készen is vagyunk nincs értelme tovább a kávézóban ülni a tavasz könnyen megtéveszt meg is lehet fázni tehát a lépcsőházban csendesen megyünk (ő a nő még mindig alszik) a zárat óvatosan kinyitva lépünk a lakásba nem ugatunk a kutyáról a pórázt  magamról a kalapot a kabátot a cipőt veszem le papucsba lépek őt a nőt nézem (míg alszik) a világ legfontosabb asszonyát a hatvanvalahány éves nőt a kutyára nézek már fáradt ő is vagy tizenhat éves jó lenne a kávét elkészíteni (ő a nő reggel szereti) a konyhába megyek de míg a teáskannából a forró vizet öntöm jobb kezemet megsütöm hallgatok én vagyok a hibás a fürdőszobába megyek az elsősegély szekrényhez kezemet orbáncfű olajjal kenem mindig van a házban legyen feleségem felkel mert nyüszít a kutya dohog míg kezemet kötözi vén bolond hetvenévesnek nem kell a konyhába lépni nézem érzem alvás utáni meleg illatát újra szerelmes vagyok   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 59-61.

Dušan Gojkov № 29 – № 29

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 29   šezdeset lustera osamdeset trombona dva kom. orgulja i parkirani automobili tramvaji prolaze lišće opada lepi se po blatu crnom žmićkavom dorćol a u prozoru na drugom spratu žute kuće broj tri saksija i ruža procvetala a onda nečija ruka bela navuče zavesu

№ 29   hatvan csillár nyolcvan harsona két drb. orgona és parkolt gépkocsik villamosok robognak levelek hullanak fekete furmányos sárba tapadnak dorćol1 a hármas számú sárga ház ablakában a második emeleten virágcserép és virágba borult rózsa majd valaki fehér keze a függönyt összehúzta   1Dorćol (ejtsd: Dortyol) – Belgrád jómódú városnegyede   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 58.

Dušan Gojkov № 28 - № 28

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 28   znam da je jablan pod tvojim prozorom već propupio pustio mlade listiće da su magnolije i lale prekoputa procvetale ipak u širokom luku obilazim tvoju ulicu i ne znam zašto setim se onog divnog zaveta izrečenog nekad davno, davno „moje će telo čekati na tvoje ispod nekog kamena”   gde kroz koje su to bušne džepove nepovratno poispadala ona jutra i tmurna i topla svakakva naše večeri uz čašu vina tihu muziku i međusobne poglede s malo sunca u očima one noći kad sam potpuno smiren staložen ležao šćućuren uz tebe   s druge strane istina je još uvek mi uspeva da vratim osmeh na lice pokojoj ženi da povremeno neka od njih čak dođe sve do mog predgrađa samo da bi mi dala čokoladu donela kolač od voća bocu vina ili neku novu knjigu popila šolju čaja ili kakvog drugog pića   „život ide dalje” kažu pametni ljudi ali bojim se ove slike što se vrte po čitavu noć čitav dan ovu rupu u mojoj utrobi ovu prazninu neće izlečiti ni vreme ni savremena medicina   znam ja mnogo toga smo i propustili namerno ili nehotice da učinimo jedno za drugo znam to, znam...   rominja neka sitna prolećna kližem se niz lorkinu ulicu (trebalo je davno da kupim nove cipele, očigledno) dolazim doma hranim kornjaču sedam u fotelju strogo vodeći računa da ne posmatram onaj ugao sobe u kojem je stajao tvoj pribor za slikanje štafelaj platna boje kistovi i slično   na stočiću pokraj mene boca čaša jutrošnja nepopijena kafa i vaza sa onim čudnim žutim cvećem kojem nikako da zapamtim ime i koje sam sinoć (evo, stidim se) ukrao za sebe u parkiću prekoputa   pušim cigaretu gledajući u neodređenom smeru

№ 28   tudom ablakod előtt a jegenye már fakad megjelentek első levelei a magnóliák és a tulipánok a túloldalon virágba borultak mégis utcádat messze elkerülöm és nem tudom miért jut eszembe az a réges régen kimondott fogadalom „testem testedet egy kő alatt megvárja”   hol milyen lukas zsebeken keresztül tűntek el nyomtalanul azok a reggelek a borús a meleg a mindenféle estéink egy pohár bor halk zene mellett szemünkben felcsillanó nappal egymásban gyönyörködtünk azok az éjjelek amikor nyugodtan békésen hozzád bújva feküdtem   viszont az is igaz egy-egy nő arcára még mindig képes vagyok mosolyt csalni időnként néhányan közülük egészen a külvárosomig jön csak hogy csokoládét adjon gyümölcstortát egy üveg bort vagy holmi könyvet hozzon egy csésze teát vagy valami más italt megigyon   „az élet megy a maga útján” mondják a bölcsek de félek ezeket az egész éjjel egész nap forgó képeket bensőmben ezt az űrt ezt az ürességet sem az idő, sem a modern orvostudomány gyógyítani nem fogja   tudom sok mindent elmulasztottunk szándékosan vagy véletlenül egymásért nem tettünk meg tudom, tudom…   tavaszi eső szitál Lorca utcáján csúszkálok (már régen új cipőt kellett volna vennem) haza érek a teknőst etetem a fotelba ülök szigorúan arra vigyázok a szobában azt a sarkot melyben festéskészleted állt állvány vászon színek ecsetek ne nézzem   mellettem a kis asztalon üveg pohár a reggel otthagyott kávé és a váza azzal a furcsa sárga virággal melynek nevét sehogy sem tudom megjegyezni de tegnap este (íme, szégyellem) a szemben lévő parkból loptam   meghatározatlan irányba nézve cigarettázok   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 55-57.

Dušan Gojkov № 27 - № 27

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 27
 
izlazak iz kuće
rano jutro
stojimo tu
kao dve voštane figure
iz muzeja za zaludne turiste
na jednoj provincijskoj
balkanskoj
autobuskoj stanici
što miriše na prašinu
naftu
istrošene autobuske gume
 
gledamo jedno u drugo
zurim:
zelene tačkice
u tvojim plavim očima
bledo lice od mučnine
nabrekle dojke
(stomačić se još ne vidi, prerano je)
rukom mi skidaš
neku nevidljivu trunčicu s lica
kažeš
sve će biti u redu
 
ulaziš
u lep, beli autobus
sedaš
ja patetično vadim izgužvanu maramicu
iz džepa
kao u šali mašem
ti odmahuješ rukom
naočari su mi očigledno zamazane
jer ne vidim više ništa
kao one noći u hamburgu
kad sam
smrznut
čekao da stigne brod
koji će me odvesti
još severnije
negde kod hiperborejaca, verovatno
tako i sad drhtim
jer
znam
nikad se više
nećeš vratiti
znam
 
eto, ima tome već deset godina
ni ja već dugo... dugo nisam u svom rodnom gradu
ranije sam
tu i tamo
i dobijao pokoju vest
o tebi
pa je i to
vremenom
prestalo
 
no
vraćam se
povremeno
da obiđem rodbinu
prijatelje
kojih je sve manje
kako vreme prolazi
ovaj put
samo na kratko
samo na sprovod
dragoj osobi
 
ako se ne varam
autobus staje
na isti peron
s kojeg sam te otpratio
ne nosim prtljag
osim jedne torbice
 
šta li me vezuje
za ovo mesto
pitam se
prvo idem tramvajskim šinama
vlažne su od kiše
rano je jutro
kao i onaj put
još uvek nema saobraćaja
nakon toga
penjem se
lagano
nekad kaldrmisanom
sad asfaltiranom
ulicom
ovde su davno prodavali klaker
kabezu
bozu
bajate krempite i šampite
kačkete
grozne džempere
saračku robu
žice za gitare tamburice violine mandoline
svega toga više nema
 
ipak
sve je
ostalo isto
 
grad
siv
sa grčevima na licu
koje ljudi nose sobom na posao
 
pobogu
ovde sam živeo
tridesetak godina
manje – više
šta je od toga ostalo
 
voleo sam u ovom gradu
ljubio
neke žene
e,
sa kim sam sve pio
za kafanskim stolom u skadarliji
pisao tamo svoje prve novinske članke
reportaže
čak i pokoju knjigu
prosio neke divne žene
(neke su i pristajale, što je najzačudnije)
udisao miris parka
što okružuje gradsku tvrđavu
živeo
sahranjivao neke mrtve
bivao na nekim venčanjima
gledao, mazio male bebe
 
čudnovato
ništa od toga mi ne pada na pamet
ništa od toga nije ostalo
samo ono jutro
kad sam te pratio na autobusku stanicu
i znao da se nećeš vratiti
 
Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 51 – 54.
 
 
№ 27
 
ki a házból
kora reggel
két turisták látogatta
múzeumi viaszfiguraként
állunk itt
egy vidéki
poros
nafta- és
elhasznált gumiszagú
balkáni
buszállomáson
 
egymást nézzük
bámulom:
kék szemedben
a zöld pontokat
meggyötört sápadt arcodat
duzzadt melleidet
(hasad még nem látszik, túl korai)
arcomról kezeddel
láthatatlan pihét távolítasz el
állítod
minden rendben lesz
 
felszállsz
a szép fehér buszra
helyet foglalsz
zsebemből ünnepélyesen húzom elő a gyűrött
zsebkendőt
mosolyogva integetek
kezeddel visszaintesz
szemüvegem vitathatalanul piszkos
hisz semmit sem látok
mint akkor éjjel hamburgban
mikor
átfázva
azt a hajót vártam
amelyik még északabbra
visz
valahová a hüperboreaiakhoz, valószínű
most is így remegek
mert
tudom
többé sosem
térsz vissza
tudom
 
íme, ennek már tíz éve
már régóta… régóta én sem szülővárosomban vagyok
régebben
néha néha
hallottam
rólad
de idővel
ez is
megszűnt
 
azért
időnként
visszatérek
meglátogatom rokonaimat
barátaimat
akik ahogy az idő múlik
egyre kevesebben vannak
ezúttal
csak rövid időre
csak a kedves személy
temetésére
 
ha nem tévedek
a busz ugyanazon
a peronon áll
ahonnan kikísértelek
egy táskán kívül
poggyászt nem viszek
 
mi is köt
ehhez a helyhez
kérdem magamtól
először a villamossíneken megyek
eső-áztatottak
kora reggel van
mint akkor
forgalom még mindig nincs
majd
lassan
az egykor macskaköves
ma aszfaltozott
utcán
kaptatok felfelé
itt valamikor málnaszörpöt
kabezát¹
bozát
állott krémest egyéb süteményeket
micisapkákat
ronda pulóvereket
szíjakat
a legkülönbözőbb hangszerekre húrokat is árultak
mindebből semmi sincs
 
mégis
semmi
sem változott
 
a város
szürke
arca görcsbe-rándult
melyet az emberek a munkára magukkal visznek
 
istenem
mintegy
harminc évig
éltem itt
mi maradt abból
 
ebben a városban szerettem
asszonyokat
csókoltam
na,
kivel nem ittam
a skadarliján²
ott írtam első újságcikkeimet
riportjaimat
még egy-egy könyvet is
gyönyörű nőkkel kacérkodtam
(néhány el is fogadott, ami igazán meglepő)
élveztem a várfalat körülvevő
park illatát
éltem
néhány halottat eltemettem
esküvőkön voltam
pici babákat simogattam
 
furcsa
mindebből semmi sem jut eszembe
semmi sem maradt meg
csak az a reggel
amikor a buszállomásra kísértelek
és tudtam nem jössz vissza
 
¹kabeza - egykori szerb ásványvizes üdítőital
²Skadarlija (Szkadarlija) – Belgrád bohém negyede
 
Fordította: Fehér Illés

 

Dušan Gojkov № 26 - № 26

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 26   mala simpatična irkinja je tek otvorila tezgu dugo se premišljam između bajronovog „don žuana“ i ove zbirke ranije sam imao istu ovakvu čak je bila istovetno ukoričena ali je nestala zajedno sa koferom u kojem je bila kad sam se vraćao iz amana ili bankoka ne znam ni memorija me više ne služi kao ranije u tom koferu je bila kolekcija mojih lula britva koju sam nasledio od pokojnog dede nekoliko dobrih kravata prelistavam knjigu engleske poezije pamtim kako smo čitali zajedno eliota između zalogaja pice koju smo kupili u kiosku par ulica dalje „za poneti“

№ 26   a szimpatikus ír kislány a pultot éppen kinyitotta a byroni „don juan” és e kötet között hosszan töprengek pontosan ilyen volt már egyezik még a csomagolás is pontosan nem emlékszem emlékezetem nem úgy szolgál mint azelőtt amanból vagy bangkokból való visszatértemkor a böröndel együtt eltűnt abban a bőröndben volt a pipagyűjteményem a megboldogult nagyapámtól örökölt borotva néhány nyakkendő angol verseskötetet lapozok eszembe jut ahogy eliotot a pár utcával távolabbi kioszkban vett két pizza falat között együtt olvastuk   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 50.

Dušan Gojkov № 3,14 - № 3,14

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 3,14
 
pronašao sam jutros jednu tvoju fotografiju, žo
bila je među stranicama
antologije rumunske poezije
sećam se tačno tog sparnog julskog jutra
u ulici mogador
kad si sa kafom u ruci
potpuno mokra lepljiva
izašla na prozor
zaboravivši da nisi obučena
 
[fon grada, kikot u daljini]
 
fotografiju je napravio sused sa petog
poklonio nam je dan kasnije
[šum vetra, zvuk tramvaja, neko šuška novinama]
znam koliko godina je prošlo, žo
trebalo bi da mi je sad već svejedno
ali ja sam samo kap krvi koja govori
nikita je u pravu:
tebe je valjalo tražiti
vredelo čekati
da te sad zgrabim i u stopalo poljubim
ti si jedina žena koja bi malko hramala
u strahu da mi poljubac ne zgnječiš
 
[tihim glasom, pompezno šapćući]
 
žito se talasa, žo
ponovo je leto
miriše na mentu
tako će biti
doveka
tamo gde si sada
samo se smenjuju
svetlost
i tama
 
[violončelo, tiho (...) fade out]
 
Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 48 – 49.
 
 
№ 3,14
 
zsó, ma reggel egy régi fényképedre bukkantam,
a román költők antológiája
lapjai között,
pontosan emlékszem arra a párás júliusi
mogador utcai reggelre,
kezdben kávéval,
izzadtan, ragadósan,
feledve, hogy meztelen vagy,
néztél ki az ablakon
 
[a városból, a távolban hahota]
 
a képet az ötödik emeleti szomszéd készítette
ajándékba másnap kaptuk
[szélsusogás, villamoszörej, valaki újságot matat]
zsó, tudom hány év telt el,
most már számomra semmit sem kellene jelenteni,
de csak egy csepp vér vagyok, azt mondja,
nikitának van igaza:
érdemes volt téged keresni,
rád várni,
hogy most öleljelek, talpadat csókoljam,
te vagy az egyetlen nő, aki kicsit oldalt
húzódott, hogy csókomat össze ne nyomja
 
[csendesen, magasztosan suttogva]
 
zsó, hullámzik a búza,
ismét nyár van,
mentaillatú,
ez mindig
így lesz,
ott, ahol most vagy,
csak a világos
és a sötét
váltakozik
 
[gordonka, halkan  (...) fade out]
 
Fordította: Fehér Illés

Dušan Gojkov № 24 - № 24

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 24   sa tuđeg prozora vide se pogrbljeni smeđi bordo plavi crni skoro leprozni krovovi panonski breg   žena koju poznajem već dosta dugo ali povremeno ni imena ne mogu da joj se setim pa pogrešim muva se po kuhinji   malopre je svoju mater telefonom pitala kako se prave šnenokle (nešto iz mog sna)   i sad će polagano sve da ode negde tamo to nam je jasno   pravimo se da ništa ne primećujemo ponašamo se kao da će potrajati   gledam kroz sitnu kišu svoju kuću (ne vidi se odavde, jasna stvar ali bar zurim u tom smeru) ova patetično svirana trich-trach polka triste je samo u mojoj glavi wie geht's? wie steht's?   sedim, dakle, u tuđem stanu gledam kroz tuđ prozor nemam snage da se popnem do brega da napokon bar krišom nanovo pogledam tu kuću   a on breg i dalje se natapa prolećnom kišom i verujte ne smeta

№ 24   idegen ablakból látszanak a görnyedt barna bordó kék fekete már-már bélpoklos tetők pannon hegy   a nő akit már régóta ismerek de időnként még a neve sem jut eszembe hát tévedek a konyhában matat   a mielőbb anyjától kérdezte telefonon keresztül hogyan készül a madártej (álmaim netovábbja)   és lassan minden tűnik a messzeségbe ezt mindketten tudjuk   úgy teszünk mintha semmit sem vennénk észre úgy viselkedünk mintha örökké tartana   a szitáló esőfüggönyön keresztül saját házamat nézem (innen nem látszik, de legalább abba az irányba bámulok) ez a patetikusan előadott triccs traccs polka csak az én fejemben él wie geht's? wie steht's?   tehát, idegen lakásban ülök, idegen ablakon keresztül nézek, nincs erőm hogy a hegyre kapaszkodjak hogy végre, legalább titokban, ismét megnézzem azt a házat   őt meg a hegyet továbbra is tavaszi eső áztatja és higgyék el nem zavar   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 46-47.