Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –
№ 28 znam da je jablan pod tvojim prozorom već propupio pustio mlade listiće da su magnolije i lale prekoputa procvetale ipak u širokom luku obilazim tvoju ulicu i ne znam zašto setim se onog divnog zaveta izrečenog nekad davno, davno „moje će telo čekati na tvoje ispod nekog kamena” gde kroz koje su to bušne džepove nepovratno poispadala ona jutra i tmurna i topla svakakva naše večeri uz čašu vina tihu muziku i međusobne poglede s malo sunca u očima one noći kad sam potpuno smiren staložen ležao šćućuren uz tebe s druge strane istina je još uvek mi uspeva da vratim osmeh na lice pokojoj ženi da povremeno neka od njih čak dođe sve do mog predgrađa samo da bi mi dala čokoladu donela kolač od voća bocu vina ili neku novu knjigu popila šolju čaja ili kakvog drugog pića „život ide dalje” kažu pametni ljudi ali bojim se ove slike što se vrte po čitavu noć čitav dan ovu rupu u mojoj utrobi ovu prazninu neće izlečiti ni vreme ni savremena medicina znam ja mnogo toga smo i propustili namerno ili nehotice da učinimo jedno za drugo znam to, znam... rominja neka sitna prolećna kližem se niz lorkinu ulicu (trebalo je davno da kupim nove cipele, očigledno) dolazim doma hranim kornjaču sedam u fotelju strogo vodeći računa da ne posmatram onaj ugao sobe u kojem je stajao tvoj pribor za slikanje štafelaj platna boje kistovi i slično na stočiću pokraj mene boca čaša jutrošnja nepopijena kafa i vaza sa onim čudnim žutim cvećem kojem nikako da zapamtim ime i koje sam sinoć (evo, stidim se) ukrao za sebe u parkiću prekoputa pušim cigaretu gledajući u neodređenom smeru
|
№ 28 tudom ablakod
előtt a
jegenye már
fakad megjelentek
első levelei a
magnóliák és a tulipánok a
túloldalon virágba
borultak mégis utcádat messze
elkerülöm és
nem tudom miért jut
eszembe az a réges régen kimondott
fogadalom „testem testedet egy kő alatt megvárja” hol milyen lukas zsebeken keresztül tűntek
el nyomtalanul azok
a reggelek a
borús a
meleg a
mindenféle estéink egy pohár bor halk zene mellett szemünkben felcsillanó nappal egymásban
gyönyörködtünk azok az éjjelek amikor
nyugodtan békésen hozzád
bújva
feküdtem viszont az is igaz egy-egy nő arcára még mindig képes vagyok mosolyt csalni időnként néhányan
közülük egészen a külvárosomig jön csak hogy csokoládét
adjon gyümölcstortát egy üveg bort vagy holmi könyvet
hozzon egy csésze teát vagy valami más italt
megigyon „az élet megy a maga
útján” mondják a bölcsek de félek ezeket az egész éjjel egész nap forgó képeket bensőmben ezt az űrt ezt az ürességet sem az idő, sem a modern
orvostudomány gyógyítani nem fogja tudom sok mindent elmulasztottunk szándékosan vagy
véletlenül egymásért nem tettünk meg tudom, tudom… tavaszi eső szitál Lorca utcáján csúszkálok (már régen új cipőt
kellett volna vennem) haza érek a teknőst etetem a fotelba ülök szigorúan arra vigyázok a szobában azt a sarkot melyben festéskészleted
állt állvány vászon színek ecsetek ne nézzem mellettem a kis
asztalon üveg pohár a reggel otthagyott
kávé és a váza azzal a
furcsa sárga virággal melynek nevét sehogy
sem tudom megjegyezni de tegnap este (íme, szégyellem) a szemben lévő parkból loptam meghatározatlan irányba
nézve cigarettázok Fordította: Fehér Illés
|
Izvor:
Dušan Gojkov: Tužne šansone,
Kornet Beograd 2015. str. 55-57.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése