(Што) гавран рече За
Т. Х. Графитна оловка, компјутерски екран и његова замазана тастатура беху ми на дохват прстију – па ипак извадих из кутије црну писаћу машину – да бих осетио отпор, напор „гракања и грактања“, како би рекао Тед Хјуз. Јер, намеравао сам да напишем Песму о Гаврану, о пару Гавранова, никако не косовском, ни вишњићевском... Баш никако не слепачком, већ песму о пару Гавранова, што у истој осамљеној дупљи проведу заједно цели век (стотинак година). Само толико! Видео сам их у складном кружењу над старом шумом, са свих страна угроженом најлон галантеријом и пластичним боцама, од густих и бистрих сокова, ипак јачим од цивилизације пластике, тешио сам се мислећи на Теда и Силвију. Кружили су, повремено гракнувши једно другом некакав грактај љубавни разумљив само онима што живе заједно читаво столеће „у миру и слози“, како би рекао свештеник с брадом или без ње...
Сјајило је перје црним, без симболичке роле, сем основне: „из мрачне среће“.
Спајале су се црте тог лета даље па ближе, као у води црни мехури заборављене прошлости. – Ниси издржао, па шта с тим? Играј игру! – грактао (ми) је Гавран, а Гавранка је изгледа ћутала, или ја (више) нисам разумевао њен „феминистички жаргон“ – што Гавран рече.
|
(Amit) a
holló mond T. D.-hez A grafitceruza, a számítógép képernyője és maszatos billentyűzete ujjközelemben volt – mégis a dobozból a fekete írógépet vettem
elő – hogy érezzem az
ellenállást, „a kopogás és a károgás”
erőlködését, ahogy Ted Hughes mondaná. Mert Verset a Hollóról akartam írni, a Holló-párról, nem a rigómezeiről, nem a višnjiciről1… Semmiképp a vakról, hanem arról a Holló-párról, amelyik ugyanabban a
magányos odúban egész évszázadot együtt
töltött (mintegy száz évet). Csak ennyit! Láttam őket, ahogy meghitten az öreg erdő felett
köröztek, a minden irányból műanyag rövidárukkal és üres palackokkal veszélyeztetett, ám a műanyag-civilizációnál erősebb erdő felett, Tedre és Szilviára gondolva vigasztaltam magam. Köröztek, időnként egymásnak károgtak, holmi szerelmi károgás
volt, csak az egész századot „békességben és
egyetértésben” együtt élők számára érthető, ahogy a szerzetes mondaná, szakállal vagy a nélkül… Feketén csillogott a tollazat, szimbolikus jelentése nem
volt, az elemit kivéve: „homályos
szerencséből”. Hol közelebb, hol távolabb,
de röptük vonala közös volt, mint a
vízen az elfeledett múlt fekete
buborékai. – Nem bírtad ki, mit
érdekel? Táncolj! – károgta (nekem)
a Holló, Hollópárja meg valószínű
hallgatott, vagy (többé) „jellegzetes nőies
beszédét” én nem értettem – mondta a Holló. 1Filip Višnjić (1767 – 1834)
vak szerb költő Fordította: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése