Vladimir B. Perić Šabac 1976. –
13. етида Iz
mirovanja prešli smo u hodanje, u trčanje: Trči! Trči! ‒ Ne dodiruj zemlju!
TRČI, TRČI, TRČI!! ‒ STOOOOOJ!!! (…) A sad u krug, lagano, u mestu u početku,
pa brže, u krug, sve brže i bržeee, vrti se, bržeeeee i brrrrržžeeeEEEE!!!!
AaaaaaaaahhhHHHH!!!! Želim
da se utopim u nešto veliko, u Jedno. Pulsiraju misli slepoočnicama: „Ja sam
svetac što moli na doksatu... hodočasnik… ja sam muzičar koji je pronašao
ključ ljubavi.” U partituri orgazma koža se ježi, grlo se steže dok talasi
putuju kožom. Muzika
te vodi i kad znaš da si sâm, potpuno sâm, posebno tad! Dok se telo menja i
postaje čvršće, definisanije, identitet se svlači kao zmijska koža. Tada
želiš da si neko drugi, da probijaš barijere u transu, pređeš na drugu
stranu. Tamo
te čeka brod ludaka, sa Indijancima utonulim u ritual, kralj guštera, strah
od zalaska sunca koji te preplavljuje i strast za smrću! O, želim da pogledam
u tvoje bezdane crne oči!!! Porodica je sve dalje i dalje ‒ porodica je tako
daleko! Duša se seli ‒ nomadizam zove! „Land Ho!” |
13. etűd Nyugalmi állapotból váltottunk, elindultunk, futottunk:
Fuss! Fuss! – Földet ne érints! FUSS, FUSS, FUSS!! – ÁLLLLLJ!!! (…) Most meg forogj,
lassan, először helyben, majd gyorsabban, egyre gyorrrsabban, forogj, gyorrrrrsabban
és gggggyorrrrrrsabbaNNNN!!!! AaaaaaaaahhhHHHH!!!! Valami hatalmasba, Egybe akarok fulladni. Halántékokon lüktetnek
az ötletek: „Én a boltíven imádkozó szent vagyok… zarándok… a szerelem
kulcsán keresztülment zenész vagyok.” Míg a bőrön hullámok vonulnak, az
orgazmus vezérkönyvén borzong a bőr, szorul a torok. A zene vezet akkor is, ha tudod, egyedül, teljesen
egyedül vagy, elsősorban akkor! Míg a test változik, keményebb, határozottabb
lesz, az öntudat mintha kígyóbőrt vetne le magáról. Szeretnél más lenni, önkívületben
korlátokat áttörni, a másik oldalra menni. Ott, a szertartásba belefeledkezett indiánokkal együtt a
bolondok hajóján a gyíkok királya, a téged hatalmába kerített félelem a naplementétől
és a halál iránti szenvedély vár! Ó, szeretnék reménytelen fekete szemedbe
nézni!!! A család mind távolabb és távolabb – a család oly messze van! A
lélek költözik – a vándorbot hív! „Land Ho!” Fordította: Fehér Illés |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése