Vladimir B. Perić 32. етида – 32. etűd

 

Vladimir B. Perić Šabac 20. oktobar 1976. –

32. етида               Време постојано метрономски откуцава: тик-ток, тик-ток... Сећања се враћају као гудало, константно наниже. Носталгија уклијава у крвоток и болно леди жиле. Раселине се утискују у меку земљу, брег остаје без неких стабала, а нека постају бела...  Очи невољно гледају уназад и траже црну пругу да повуку.             Сада... нека се тренутак протегне у недоглед. Још нисмо умрли; ово је већ прошлост и у њој могу доста. Сећањем наслојавам трајање, постојање, бивствовање. Сада…                         …из будућности чезнем за овим тренутком, а из прошлости сам већ добацивао довде; и кад имам 32 ја имам 23 и две и три. И када оплакујем живог човека ја се радујем њему јер мртав није... Погледај око себе! Свуда су шаблони, репродукције, невољни циклуси умногостручени милијардама пута: имаго-лутка-ларва-јаје…беба-дечак-човек-деда… Зато себе бацам у старачки очај; зато измишљам питања и питам те док ми ниси нестала; зато се борим за сваку грану породичног стабла; зато пишем о твом црном инструменту и дајем ти да читаш ‒ да откидамо од смрти, од времена, од трајања… Ово се сада дешава зато што се никада неће десити… Могући светови се урушавају у један а ја сам срећан, пресрећан… и зато живим за немирење; зато верујем у системске грешке, причу са безброј завршетака, у светле пукотине, у слободу на крају…               … путујемо …

32. etűd               Az idő mentronóm pontossággal jelzi: tik-tak, tik-tak… Az emlékek vonókként jelennek meg, állandóan lejjebb. A sóvárgás a vérkeringésbe gyökerezik, az ereket fájdalmasan fagyassza. A repedések a puha földbe süppednek, a hegy néhány fa nélkül marad, néhány fehér lesz… A szem kelletlenül tekint vissza, a fekete síneket keresi, hogy magával húzza.             Most…a pillanat a végtelenbe húzódjon. Még nem haltunk meg; ez már a múlt és benne sok mindent tehetek. A létet, az életet, a valóságot emlékezettel tagolom. Most…               …a jövőből ebbe a pillanatba vágyok, a múltból meg eddig jutottam; és 32 évesen 23 és kettő és hároméves vagyok. És mikor az élő embert siratom, örülök, mert még nem halott… Nézz szét! Mindenütt mintadarabok, műnyomatok, milliárdszor sokszorosított fásult ciklusok: imágó-baba-lárva-tojás… újszülött-ifjú-felnőtt-apó… Ezért önmagam öreges kétségbeesésbe hajítom; ezért kérdezősködök, kérdem tőled, míg nem tűntél el; ezért küzdök minden családfa-ágért; ezért írok fekete hangszeredről és megengedem, hogy olvass – hogy elváljunk a haláltól, az időtől, a folytonosságtól… Ez, mert sosem fog megtörténni, a jelenben történik… Egymásba roskadnak a lehetséges világok, én meg boldog vagyok, nagyon boldog… és ezért élek a nyugtalanságért; ezért hiszek a szisztematikus hibákba, a számtalan befejezéssel végződő mesébe, a fényrepedésekbe, a végén a szabadságba…               …utazunk…   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Владимир Б. Перић: Етиде оп. 4, УК „Кораци” Крагујевац, 2021.

Vladimir B. Perić 7. еtidа – 7. etűd

 

Vladimir B. Perić Šabac 20. oktobar 1976. –

7. etida               „ ‒ Spavaj sine... ”: „Sati 0 minuta 5 ‒ pravo vreme za Noćni program Radio Beograda... ” … i dok teku uvodni taktovi špice svest pulsira sve slabije…             Ovih dana pošao sam u školu sa mnoštvom romske dece... (dan je i školski metež a ja sam sâm). Nije me nepoznatog strah... (nagoreli zidovi, prljavi WC-i, izbrljane klupe u likovnom kabinetu). Strah me je školskog zdanja (prazna je škola ‒ nema dece ‒ samo glasovi).             Sve mi je novo, ali kao da sam ovde već 37 godina. 37 puta déjà vu (Dan mrmota: ne! To će biti deset godina kasnije). Da li je ovo rekonstruktivna ili restaurativna nostalgija? O, zašto je to važno?!             U jednoj ruci, (maloj ruci, Bože kako su čudni ti prstići kao da nikada nisu ni bili moji!) držim ruski bukvar tek stigao iz Topole, svodovi školskog hodnika su visoko a izlaz je daleko. Na kraju hodnika su vrata, iza njih dva hodnika koja se račvaju (pravi triler, filmski, video, muzički ‒ nebitno!). Bol ne osećam, umor ne osećam, no volju da kroz ovaj lavirint koji me ne mazi, iznova i iznova prolazim... i znam (he he he) da ne mogu iz njega da izađem...             „...bilo je to sve što smo Vam pripremili za večeras...(fšžšfsžsifž)... Beograde, dobro jutro! ” (kap, kap, kap, kap, kap.............).

7. etűd               „ ‒ Aludj fiam...”: „0 óra 5 perc ‒ a Belgrádi Rádió Éjszakai műsora éppen most kezdődik... ” …és míg a bevezető taktusok hallatszanak, a tudat egyre gyengébben ver…             Iskolába, sok roma gyerekkel együtt, a napokban indultam… (nappal van, iskolai tumultus, én meg egyedül vagyok). Az ismeretlentől nem félek… (üszkös falak, piszkos WC, a rajzteremben maszatos padok). Az iskola épületétől félek (az iskola üres – gyerekek nincsenek – csak hangok).             Számomra minden új, de mintha már 37 éve itt lennék. 37-szer déjà vu (Időtlen időkig: nem! Tíz év múlva lesz). Ez a nosztalgia alkotó vagy helyreállítási jellegű? De miért is fontos?!             Egyik kezemmel, (a kis kézen, Istenem, milyen furcsák azok az ujjak, mintha sosem tartoztak volna hozzám!) a Topoláról éppen most érkezett orosz ábécéskönyvet tartom, az iskola boltívei magasan vannak, a kijárat meg messze. A folyosó végén ajtó, mögötte a folyosó kettéválik (valódi thiller, film, videó, zenés – nem fontos!). Fájdalmat, fáradtságot nem érzek, de azt, hogy ezt az engem nem dédelgető, kihívó útvesztőt újra és újra végig-járjam… és tudom (ha ha ha), belőle sosem jutok ki…             „… ez volt minden, amit ma éjjelre Önöknek készítettünk… (fszssfszzsszifzs)… jó reggelt, Belgrád!” (csepp, csepp, csepp, csepp, csepp.............).   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Владимир Б. Перић: Етиде оп. 4, УК „Кораци” Крагујевац, 2021.

Vladimir B. Perić 6. еtidа – 6. etűd

 

Vladimir B. Perić Šabac 20. oktobar 1976. –

6. etida               Mreža uličnih senki prodire kroz prozor; šara po sobnom gaju. Pijavice zraka ‒ dracene, filadendroni, fikusi, krotoni, difenbahije, mesečevi cvetovi ‒ zelenim pipcima tvore teskobu. Draperijski velovi trepere na srebrnoj mesečini. Lepota je u zebnji.             Cvetaju cvasti u mraku („oni se vole u drugoj sobi...”). Nabori postelje sve su veći i dublji. Sklopka sna i jave u ritmu trza me ‒ vazduha nema. Beli krin nozdrve pali. Na dečijim mi usnama šumore reči ‒ u ovom nokturnu ne dolaze lako: „...muzike mi daj, samo malo... da utonem u san!...”             Nadima se prolećna noć. U ovom prelidu života, umorna podsvest traži smiraj na trećem po redu ne-mestu… „gde smo?... gde ćemo?... dokle ćemo?...”. Sobni prostor se širi u beskraj.              Poput puzavice bokori do mene bebin plač. Taj mali ženski plod razlistava svoje reske vriskove. Rasklijali upiti u oči se korene: „gde je ljubav?... gde su svi?... zašto mrak?... što sam sâm?...”

6. etűd               Az utcai árnyak hálózata az ablakon keresztül tör be; a szobát dísziti. A levegő vérszopói – sárkányfák, filodendronok, fikuszok, krotonok, buzogányvirágok, vitorlavirágok – zöld nyúlványokkal szorongatnak. Az ezüst holdfényben díszes függöny lebeg. A szépség a szorongásban van.             A sötétben virágzatok virulnak („a másik szobában szeretik egymást…”). Az ágyban a gyűrődések egyre nagyobbak és mélyebbek. Az álom és a valóság kapcsolója ritmusban rezget – levegőhiány. A fehér zsázsa orrlyukat tágít. Gyerekes ajkamon susognak a szavak – ebben a nocturnóban nehezen jönnek: „…zenét adj, csak keveset… hogy álomba merüljek!...”             Felfúj a tavaszi éj. Az élet ebben a szakaszában a fáradt tudatalatti a harmadik nemlétező helyen keresi a nyugalmat… „hol vagyunk?... hová megyünk?... meddig megyünk?...” A szoba végtelen térré tárul.             A gyermeksírás kúszónövényként ér hozzám. Az a pöttöm női termék éles sikolyokat terjeszt. A sokasodó kérdések gyökeret a szemben vernek: „hol a szerelem?... hol vannak a többiek?... miért van sötét?... miért vagyok egyedül?...”   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Владимир Б. Перић: Етиде оп. 4, УК „Кораци” Крагујевац, 2021.

Vladimir B. Perić 5. етида – 5. etűd

 

Vladimir B. Perić Šabac 20. oktobar 1976. –

5. етида               Largo: kroz sinju jesen lagano i teško odmiču sapeti dani......... Lento: magla prekriva uspomene blede.......Grave: iz groba se dižu sećanja daleka..... i lome dušu i telo slomljeno svijaju u svilu oko ruke naprsle pa pukle. Preko oraha, preko leda nešto se htelo.             Transformišu se predeli: eksterijeri se sabijaju u četiri zida, zlatno sunce sliva se u plam sveće, crveni puni mesec sviće. Dete sa zavijenom slomljenom rukom igra se sečenom plastikom u „Vojvode Mišća 40“, u „Vojvode Brane 9“, „Sremskoj 7“, „Avde Karabegovića 12“. Nenamerni je posetilac raznih kuća, njen stanar; prostori mu klize niz prste. U svili je gips kʼo labud u ledu. Sklopljene okice snatre plavet proleća, zelenilo polja. U gluvoj sobi odjekuje srce.             Ti spavaš. Gledam te, dalek četrdeset leta. U mislima mi odsutni osmeh, bura tuge, osećanje gubitka, a dragoceno vreme protiče. SÂM si. Krivica me tesni, a ne znam kako da sprečim godine rascepa što slede. Zato zamrzavam ovu sliku i čuvam te od igrarija vremena. Sa distance mogu da sanjarim sa tobom, da mumlam: sputano ali energično.             Mlako je i toplo provejavaju slike u ovoj nesanici, suznoj od bolova.

5. etűd        Largo: a szürke őszben lassan, nehezen múlnak a napok......... Lento: fakulnak a ködtakarta emlékek....... Grave: a sírból régi emlékek kelnek életre..... és testet, lelket törnek, törötten gomolyognak a kézben feslett, majd szakadt selyemben. Diófán, hátukon keresztül akartak valamit.      Átalakulnak a térségek: ami kinn van, a négy fal közé szorul, az arany nap gyertyalángba ömlik, vörös telihold virrad. A gyerek bekötött törött karral a „Vojvode Mišća 40”, „Vojvode Brane 9”, „Sremskoj 7”, „Avde Karabegovića 12” utcákban vágott műanyaggal játszik. A különböző házak véletlen látogatója, lakója; a helyszínek ujjain csúsznak. A selyemben a gipsz, mint hattyú a jégben. Bezárt szemekkel kék tavaszról, zöld mezőről álmodozik. A süket szobában a szív visszhangzik.      Alszol. Nézlek, negyven nyár távlatából. Gondolataimban eltűnt mosoly, fájdalom-vihar, veszteség-érzés, az idő meg múlik. EGYEDÜL vagy. Bűntudattal tele nem tudom, hogyan akadályozzam meg a következő évek gyötrelmeit. Ezért fagyasztom ezt a képet és védelek az idő incselkedésétől. A térközben képes vagyok veled álmodozni, gügyögni: gátoltan, de energikusan.      Ebben a fájdalommal teli éberlétben a képek meghitten tűnnek fel. Fordította: Fehér Illés

Izvor: Владимир Б. Перић: Етиде оп. 4, УК „Кораци” Крагујевац, 2021.

Vladimir B. Perić 13. етида – 13. etűd

 

Vladimir B. Perić Šabac 1976. –

13. етида               Iz mirovanja prešli smo u hodanje, u trčanje: Trči! Trči! ‒ Ne dodiruj zemlju! TRČI, TRČI, TRČI!! ‒ STOOOOOJ!!! (…) A sad u krug, lagano, u mestu u početku, pa brže, u krug, sve brže i bržeee, vrti se, bržeeeee i brrrrržžeeeEEEE!!!! AaaaaaaaahhhHHHH!!!!             Želim da se utopim u nešto veliko, u Jedno. Pulsiraju misli slepoočnicama: „Ja sam svetac što moli na doksatu... hodočasnik… ja sam muzičar koji je pronašao ključ ljubavi.” U partituri orgazma koža se ježi, grlo se steže dok talasi putuju kožom.             Muzika te vodi i kad znaš da si sâm, potpuno sâm, posebno tad! Dok se telo menja i postaje čvršće, definisanije, identitet se svlači kao zmijska koža. Tada želiš da si neko drugi, da probijaš barijere u transu, pređeš na drugu stranu.             Tamo te čeka brod ludaka, sa Indijancima utonulim u ritual, kralj guštera, strah od zalaska sunca koji te preplavljuje i strast za smrću! O, želim da pogledam u tvoje bezdane crne oči!!! Porodica je sve dalje i dalje ‒ porodica je tako daleko! Duša se seli ‒ nomadizam zove! „Land Ho!”

13. etűd               Nyugalmi állapotból váltottunk, elindultunk, futottunk: Fuss! Fuss! – Földet ne érints! FUSS, FUSS, FUSS!! – ÁLLLLLJ!!! (…) Most meg forogj, lassan, először helyben, majd gyorsabban, egyre gyorrrsabban, forogj, gyorrrrrsabban és gggggyorrrrrrsabbaNNNN!!!! AaaaaaaaahhhHHHH!!!!             Valami hatalmasba, Egybe akarok fulladni. Halántékokon lüktetnek az ötletek: „Én a boltíven imádkozó szent vagyok… zarándok… a szerelem kulcsán keresztülment zenész vagyok.” Míg a bőrön hullámok vonulnak, az orgazmus vezérkönyvén borzong a bőr, szorul a torok.             A zene vezet akkor is, ha tudod, egyedül, teljesen egyedül vagy, elsősorban akkor! Míg a test változik, keményebb, határozottabb lesz, az öntudat mintha kígyóbőrt vetne le magáról. Szeretnél más lenni, önkívületben korlátokat áttörni, a másik oldalra menni.             Ott, a szertartásba belefeledkezett indiánokkal együtt a bolondok hajóján a gyíkok királya, a téged hatalmába kerített félelem a naplementétől és a halál iránti szenvedély vár! Ó, szeretnék reménytelen fekete szemedbe nézni!!! A család mind távolabb és távolabb – a család oly messze van! A lélek költözik – a vándorbot hív! „Land Ho!”   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Владимир Б. Перић: Етиде оп. 4, УК „Кораци” Крагујевац, 2021.

Vladimir B. Perić 4. етида – 4. etűd

 

Vladimir B. Perić Šabac 1976. –

4. етида               Jen’-dva-tri, dva-dva-tri, tri-dva-tri, čet'ri-dva-tri: Budim se, usnivam, prenem se, zaspivam... u kući haos je. Sanjao sam da si mrtva, da si zamrla, da te bude, prevrću, dahom te vraćaju – a onda pišu, lome srce, ostavljaju trag... i neko dete neutešno plače: „Babice, babice, sve su mi pokrali iz moje sobe, sve su mi odneli!“ Pulsiraju gubici u trodelnom taktu: šuplje-puno-prazno. Seobe zveče ulicama!             Sneg je padao kada su ti u tesnom prolazu ispustili sanduk. Mrakom su pulsirali slogovi: na-na-na-(...)-na-na-na-no moja! Splin Šapca u mraku gušio je gore nego amonijak sa periferije. Daaaaaaah! – Ruzmarin ispuštao otužni miris i uvlačio se u bronhije kao teskoba. Zgusnut dah, zgrušan u duši, hteo je napolje – no ne!             U udžerici, u iznajmljenoj, na slamarici, rukice pune sasušenog šaša šuštale su... terale nešto nepoznato i zlo, kao metlice prašinu sa davno sviranog bubnja. Čekana je majka, svanuće, razrešenje.

4. etűd              Egy-két-há’, két-két- há’, há’-két- há’, négy-két- há’: Ébredek, szunnyadok, forgok, alszom… káosz a házban. Azt álmodtam, halott vagy, meghaltál, ébresztenek, forgatnak, lehelettel térítenek – azután írnak, szívet törnek, nyomot hagynak… egy gyerek vígasztalhatatlanul sír: „Bába, bába, szobámból mindent elloptak, mindent elvittek!” A veszteségek háromütemű taktusra vernek: odvas-teli-üres. Az utcák költözködéstől hangosak!            Esett a hó, mikor ládádat a szorosban elengedték. A sötétben szótagok hullottak: na-na-na-(...)-na-na-na-no kedvesem! A sötétben a szabácsi unalom a külvárosi ammóniáktól jobban fojtott. Lééééééélegzet! – A rozsmarin szomorú illata szorongásként húzódott a hörgőkbe. A tömör, lélekben alvadt lélegzet akart kitörni – na nem!            A vityillóban, a kibéreltben, a szalmazsákon, száraz sással tele kicsi kezek susogtak… akár a seprű az elhagyatott dobról a port, valami ismeretlent, rosszat tereltek. Anyát vártak, a hajnalt, a megoldást.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Владимир Б. Перић: Етиде оп. 4, УК „Кораци” Крагујевац, 2021.

Vladimir B. Perić 34. етида – 34. etűd

 

Vladimir B. Perić Šabac 1976. –

34. етида               Мимоза је засенила цвркут врабаца када сам те јутрос узео у наручје и почео да ти певам да ми „твоје очи говоре ко си ти / да си нежна, да си мила и то ја да осећам / да гледам те и знам, да постојим и ја,/ да си сав мој сан / да ноћ сија као сунчан дан.”  У времену љубичица, чист ти осмех мирише на млеко и док за тебе хватам беле ватасте облачиће по соби, ти ме плениш погледом јагњета и рукицама које траже окрет, игру, смех.             Прсти се смењују у једном тону на разним жицама ‒ у истој смо тачки, у загрљају.             ... а онда... : у другом свету.. у сумраку.. хипотезе клијају попут ризома и стискају.. писање боли.. расцепљени пасуси зову на зашивање.. нема ритма.. попут дављења.. ноћима и ноћима.. дискурс хернијa.. ишчашене мисли траже рециклирање.. графит из једне тачке цепа папир.. чекам свануће идејā.. из блата поново ваљам текст узбрдо.. исечене реченице отпадају као комади кљуцане јетре.. поново и поново..             (из даљине, кроз ехо, чује се полифонија потребā…) Све је у реду, душо. Долазим. Ту сам.

34. etűd               Mikor ölembe vettelek és énekelni kezdtem „szemed mesél arról, ki vagy/ hogy gyengéd vagy, kedves vagy és ezt én is érzem/ nézlek és tudom, én is létezek,/ ahogy álmomba költöztél/ fényes nappalként ragyog az éj”, a mimóza felülmúlta a madárcsicsergést. Az ibolya idején vidám mosolyod tejillatú és míg én a szobában neked a vattaszerű, fehér felhőket gyűjtöm, te báránytekinteteddel és játékos, kacajt kereső kezeddel igézel.             Az ujjak a különböző húrokon egyazon tónusban váltják egymást – ugyanabban a számban, ölelésben vagyunk.             …majd… : egy más világban.. sötétedéskor.. a feltételezések gyöktörzsekként szaporodnak és nyüzsögnek.. az írás fáj.. az elszakított bekezdések társításért könyörögnek.. nincs ritmus.. fojtogatás.. éjszakákon át.. sérvek vitája.. a gondolatficamok újrahasznosítást kérnek.. egy pontban a grafit papírt szakít.. a gondolatok virradatát várom.. sárból vájt szöveget görgetek ismét hegyenek fel.. a kivágott mondatok szétcsipkedett májdarabokként hullanak.. ismét és ismét..             (a távolból, visszhangként, a szükség többszólamúsága hallatszik…) Minden rendben, kedvesem. Jövök. Itt vagyok.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Владимир Б. Перић: Етиде оп. 4, УК „Кораци” Крагујевац, 2021.

Vladimir B. Perić 24. етида – 24. etűd

 

Vladimir B. Perić Šabac 1976. –

24. етида               Дааа...дааааа…дааааааа……. Пусти се, препусти, блажено потони... Leggiero, светло, што светлије, нееежно... Љубав је музика а ту је и почетак и крај. И наше реминисценције и наше антиципације, руке растављене, руке пружене, руке повезане; наше сонате неисписане, у уху спеване, кроз ехое пренете у сећања у слике...             Укрштали смо се, мимоилазили и додиривали као лева и десна рука у Рахмањиновој етиди бр. 2 и знали да је музика коју складамо ода једној младости, сунцу наде, новом пламену, звуцима заједничке на(ра)стајуће душе.             С тобом сам шетао кроз клавирске пасаже у мосту, тамо где су се спајали „Зенит” и дада.  Твојим топлим срцем опијен, модулирао сам осећања из природног мола у дур и узбуђен хармонизовао green-eyed soul мелодије, оне твоје, а сада наше.             Под нашим ногама ницала је густа и разбокорена текстура, за нашим корацима рађала се широка и заносна партитура.

24. etűd               Igeeen… igeeeeen…igeeeeeeen… Lazíts, engedd el magad, repesve merülj… Leggiero, fényt, fényesebbet, gyengédeeen… Zene a szerelem, itt a kezdet is, a vég is. És reminiszcenciánk is, anticipációnk is, elválasztott karok, kinyújtott karok, összekapcsolt karok; meg nem írt szonátánk, fülünkbe dalolt, századokon át az emlékezetbe, a képekbe vitt…             Egymást kereszteztük, elkerültük és érintkeztünk, mint Rachmaninov 2. etűdjében a jobb és a bal kar és tudtuk, szerzeményünk óda egy ifjúsághoz, a remény napsugarához, új tűzhöz, az együtt növekedett lelkek zsivajához.             Veled sétáltam a zongora akkordjain, ott, ahol a „Zenit” és a dada egyesültek. Meleg szívedtől megigézetten, érzéseimet a természetes mólból dúrba váltottam és a green-eyed soul dallamot, azt a tiédet, most már a miénket, izgatottan hangoltam össze.             Lábunk alatt sűrű, szerteágazó textus nőtt, lépteink mögött széles, magával ragadó partitúra született.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Владимир Б. Перић: Етиде оп. 4, УК „Кораци” Крагујевац, 2021.

Vladimir B. Perić 22. етида – 22. etűd

 

Vladimir B. Perić Šabac 1976. –

22. етида               кишшшшша, хладно чело… новосадски плочници капљу и капљу и сат на катедрали је црн. боже, како је црн! и моје мисли шетају и лелујају и пуцкетају и тешко ми је, тешко ми је... не припадам... ово није моја представа, није мој филм. колена су тешка, тегови су у њима. исидора.... ревија немачког експерименталног филма је лелујала платном на трибини младих а ми смо скицирали прве кадрове, онако неспретно, срцем… у пет задатих минута (рекоше: хајде, кад баш желите то тако жарко!) сунце је сијало, рефлектор је бљештао а ми смо унутра збуњено капали и повлачили конце. сећаш ли се? срећа се не може сместити у три кадра, ни трагедија у десет секунди. вукле су се ноге и шкрипао је дрвени бински под.             глас би да пустим, гласови су унутра и умножавају се. глас је крик који пушта глумац глумећи Дах, губећи дах, ..ах, …а…а „А“ је заправо „АААААаааааАААААаааааААААА!“. ехои пробијају ранг-листе и улазе у снове, у сећања, боје свест и свет у сиво, сивожуто, жуто, жута кисела завеса пада... сав сам мокар. вода успорава глас, све је мутно, магла је…             под ногама бубња бас... потреса ми стомак...мука ми је. горња мелодија циличе и просеца ми слепоочнице. каква смеђа мекана болест! а ти зуууууујиш, шиштишшшшш, јеееееечиш, твоје се амбиције тумбају-тумбају-тумбају; ти би нешто, ја бих нешто, заједно бисмо да корачамо, врата су закључана, ми се саплићемо, као неспретни антички андрогин. ово не функционише, Исидоремифасоласидора!             глад је велика, очи су још веће, обигравамо око речи [„акција!“] као лопови око блага у стаклу. стварност уједа, и сваки пут кад уђемо у овај за нас кужни простор, старимо из часа у час десет по десет година одједном. и док су сервирали причу о ракурсима, мизансцену, транстраву, дуплим експозицијама, негде на половини трећег сата умрли смо... оставили су нас у скамијама да избледимо и нестанемо као и стид им, који је неподношљиво лако изашао кроз отворена врата.

22. etűd             essssső, hideg homlok… csöpögnek és csöpögnek az újvidéki járdák és a katedrálison az óra fekete. istenem, milyen fekete! és gondolataim cikáznak és lebegnek és pattognak és gondban vagyok… nem ide tartozom… ez nem az én előadásom, nem az én filmem. térdem súlyos, súly van benne. izidóra… a német kísérleti film revüje, a vásznon a fiatalok pódiumán libeg, mi meg az első jeleneteket vázoltuk, kissé gyámoltalanul, odaadással… az utolsó öt percben (mondták: na jó, ha már annyira akarjátok!) sütött a nap, a fényszóró ragyogott, mi meg ott benn a szálakat zavarodottan húzogattuk. emlékszel? a szerencsét nem lehet három jelenetbe helyezni, se a tragédiát tíz másodpercbe. kúsztak a lábak, a színpad meg csikorgott.           hangot hallattam volna, a hangok benn vannak és szaporodnak. sikoly a hang, amit a színész A lélegzetet játszva, lélegzetet veszítve hallat, …at, …а…а „А“ tulajdonképpen „АААААаааааАААААаааааААААА!“. a visszahangok áttörik a ranglistákat, álmokba, emlékekbe vonulnak, szürkére festik a világot és a tudatot, sárgásszürke, sárga, savanyú sárga függöny hull… csurom vizes vagyok. a víz visszafogja a hangot, minden homályos, a köd…           a lábak alatt basszus dob… remeg a has… rosszul vagyok. visít a fenti hang, halántékomat szaggatja. micsoda barna, lágy betegség! te pedig zümmmmmmösz, sissssssteregsz, nyösssssszörögsz, igyekezeted meg görög-görög-görög; te szeretnél valamit, én is, együtt közösen lépkedhetnénk, de az ajtó zárva, mi ügyetlen ógörög androgünokként botladozunk. ez nem működik, Isidoremifasolasidora!           nagy az éhség, a szemek még nagyobban, a szavak [„аkció!“] körül, mint tolvajok a kirakatban a kincs körül topogunk. megmar a valóság, és mindig, mikor számunkra ebbe a fertőzött térbe megyünk, óráról órára egyszerre tíz tíz évet öregszünk. és míg a raccourcikról, mizanszenokról, áthelyezésekről, kettős exponálásokról szóló mesét tálalták, valahol a harmadik óra közepén meghaltunk… virágcserepekben hagytak bennünket, hogy fakuljunk és eltűnjünk, akár a nyitott ajtón keresztül elviselhetetlenül könnyen távozott szégyenük.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Владимир Б. Перић: Етиде оп. 4, УК „Кораци” Крагујевац, 2021.

Vladimir B. Perić 8. етида – 8. etűd

 

Vladimir B. Perić Šabac 1976. –

8. етида               Шећерни прах по салашњацима, алева по облогама, иње на гранама; санкамо се низ снове. Рујни покрети и болна отицања ‒ од уха до браде до уха; спуштамо се у коритима језе. Зли северац реже Мачвом.             Мирис је жалости а болне виоле су у уху. Голицаво је бити срећан у неподношљивим сећањима. Снег од метар и по, мноштво гараве деце на утабаном снегу ‒ приград је, саобраћаја нема. Ову зимску симфонију неко треба да прибележи, да укомпонује. Сада могу само да вежбам, да правим концепте, студије, етиде (још мало, стрпи се, још мало...).             Итака, Даблин, Шабац… Ветар нас носи од куће до куће, од стана до стана, од белих до Цигана и назад. Сви ми имамо своје успомене, које пригрљујемо а клизе нам низ прсте. Сви ми имамо своју Алхамбру и речи при језику али не и на њему ‒ а тешко је писати о нечему чега више нема јер носталгија је клизав терен. Остају нам крива огледала и цветне маглине.

8. etűd               Porcukor a parasztokon, piros paprika a burkolatokon, dér az ágakon; álmainkon szánkázunk. Vehemens mozdulatok, fájdalmas duzzadások – fültől a szakállig a fülig; az iszony medrében ereszkedünk. Mácsvát a gonosz északi szél uralja.             Gyászillat, a fülben meg fájdalmas viola. Az elviselhetetlen emlékekben bizsergő boldognak lenni. Másfél méteres hó, a letaposott hóban fekete gyereksereg – külváros, forgalom nincs. Ezt a téli szimfóniát valakinek le kell jegyezni, létre kell hozni. Most csak gyakorolni tudok, holmi jegyzeteket, értekezéseket, etűdöket tudok készíteni (még egy kicsit, légy türelmes, még egy kicsit…)             Ithaca, Dublin, Sabác…A szél házról házra, lakástól lakásig, a fehérektől a cigányokig és vissza, visz bennünket. Emléke mindenkinek van, magunkhoz öleljük, de ujjainkon keresztül csúsznak. Mindenkinek meg van a maga Alhambrája, nyelve tövében, de nem nyelvén a szó – nehéz arról írni, ami többé nincs, mert a nosztalgia sikamlós terep. Maradnak a görbe tükrök és a virágos ködök.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Владимир Б. Перић: Етиде оп. 4, УК „Кораци” Крагујевац, 2021.

Vladimir B. Perić 2. etida – 2. etűd

 

Vladimir B. Perić Šabac 1976. –

2. etida               Не, не, не, не, не смем у собу! Тамо је џопис! Џопис!! Џо-ПИС!!! ЏОПИС!!!! – Но, но, но, но, но да теби нешто каже твоја Тетана-Весана, знаш, твоја Тетана-Весана, јен’ два три, јен’ два..., ево ти ова огрлица са перлама свих боја, играј се! Па да пустимо оно...: „But you know, honey I’ll always / I’ll always be around if you ever want me / Come on and cry, cry baby, cry baby, cry baby!!!” Плачи душо моја чиста, у такту пет осмина, плачи!!! Хахахахахахаха!! После ћемо да се смејемо!             Та чаробница лављег срца грејала је душу моју и много година касније и смејали смо се баш слатко, кисело и горко, али поштено, по мери живота. Хтео сам много пута после, баш као и сада, безуспешно, да уђем у ту собу где је вриштала слободна Џопис, гурнута у жрвањ живота, као опомена, као туга. О Боже, како су лепе наше ране утваре ‒ тако неподношљиво привлачне и страшне! Чак и ако мислимо да ће нас појести, оне су ту да би нас нахраниле бригом, правдом, онако трагичном и искреном али бескомпромисном и зато, живеле, лептирице-перлице моје, живеле!!!

2. etűd               Nem, nem, nem, nem, abba a szobába nem merek bemenni! Ott van dzsopis1! Dzso-pisz!!! Dzsopisz!!!! – No, no, no, no, no majd Veszna nena mond valamit neked, a te Veszna nenád, egy kettő három, egy kettő…, nesze neked ez a sokszínű gyöngysor, játsszál vele! És ezt hallgassuk…: „But you know, honey I’ll always / I’ll always be around if you ever want me / Come on and cry, cry baby, cry baby, cry baby!!!” Sírjál tiszta lelkem, ötnyolcados ütemre, sírjál!!! Hahahahahahaha!! Utána majd nevetnünk!             Az az oroszlánszívű, varázserővel rendelkező lény évek múltán is lelkemet melengette, és nevettünk, hol tiszta szívből, hol fanyarul, hol keserűen, de mindig hitelesen, ahogy az élet hozta. Számtalanszor, mint ahogy most is, sikertelenül, be akartam menni abba a szobába, ahol az élet darálójába dobva figyelmeztetésként, fájdalmasan Dzsopisz szabadon rikoltozott. Ó, Istenem, korai látomásaink mily kedvesek – oly ellenállhatatlanul vonzanak és fenyegetnek! Még akkor is, ha azt hisszük, felfalnak bennünket, jelen vannak, táplálnak bennünket gondokkal, igazsággal, végzetessel és őszintével, de rendíthetetlenül, ezért pillangóim-gyöngyszemeim dicsőség nektek, dicsőség!!!   1Dzsopisz –Janis Joplint nevezte így a szerző gyerekkorában   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Владимир Б. Перић: Етиде оп. 4, УК „Кораци” Крагујевац, 2021.

Vladimir B. Perić 33. etida – 33. etűd

 

Vladimir B. Perić Šabac 1976. –

33. etida   Путујемо на отвореном ја и моје мало женско биће са размаком од тридесет година. Белина навејава флажолете и обара у сан. Подлога књиге настаје попут покорице леда. Мисли нарастају слично мицелијуму и шире се као елефантијазис. Ухо ми прелама дечије речи као и кубистичко око фрагменте периферног вида. Пахуље су ћелије, затвор у овом пространству сапетог сећања.             ‒ У Сабац?             ‒ Да душо, у Шабац.             Зимска бајка. Топло је. Мирише бели чаршаф као снег. Полифонија божићних укуса у игри светлости свећа и меких прстију. Тихо је, мрак је. Textland зове. Време се згушњава. Окице траже очи.  Срца се беху зажелела сплета, а мисао да уплиће реч у реч.             ‒ Да писес сад?             ‒ Да пишем (… (не, нЕ! Не!! НЕ!!!) …) мила, сунце моје, слушај ово! (...)             Лагано пловимо дечијом музиком са тешким осмехом (и дозом гриже савести).

33. etűd   Én és kicsi női lényem harminc év korkülönbséggel a nyílt úton haladunk. Fehérség borul a furulyákra és álomba ringat. A könyv alapja jégkéregként keletkezik. A gondolatok micéliumhoz hasonlóan nőnek, gigantizmusként terjeszkednek. Fülem gyerekszavakkal küszködik, akár a kubista szem a külső lát-mező részeivel. A pihék sejtek, börtön, ebben az emlékezetbe zárt térségben.             ‒ Szabacra?             ‒ Nem, kicsim, Sabacra.                          Téli mese. Meleg van. A fehér lepedő hóillatú. A gyertyafények és a puha ujjak játékában a karácsonyi ízlések sokadalma. Csend van, sötétség. Szövegország szólít. Egyre sűrűbb az idő. A szemecskék szemeket keresnek. A szívek összefonódásra vágynak, a gondolat meg a szavakat irányítja.             ‒ Most ijkálni akarsz?             ‒ Írni (…(nem, neM! Nem!! NEM!!!) …) kicsim, napsugaram, ezt hallgasd! (…)             Gyerek zenével, súlyos mosollyal (és részben lelkiismeret furdalással) lebegünk.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Владимир Б. Перић: Етиде оп. 4, УК „Кораци” Крагујевац, 2021.