Vladimir B. Perić 7. еtidа – 7. etűd

 

Vladimir B. Perić Šabac 20. oktobar 1976. –

7. etida               „ ‒ Spavaj sine... ”: „Sati 0 minuta 5 ‒ pravo vreme za Noćni program Radio Beograda... ” … i dok teku uvodni taktovi špice svest pulsira sve slabije…             Ovih dana pošao sam u školu sa mnoštvom romske dece... (dan je i školski metež a ja sam sâm). Nije me nepoznatog strah... (nagoreli zidovi, prljavi WC-i, izbrljane klupe u likovnom kabinetu). Strah me je školskog zdanja (prazna je škola ‒ nema dece ‒ samo glasovi).             Sve mi je novo, ali kao da sam ovde već 37 godina. 37 puta déjà vu (Dan mrmota: ne! To će biti deset godina kasnije). Da li je ovo rekonstruktivna ili restaurativna nostalgija? O, zašto je to važno?!             U jednoj ruci, (maloj ruci, Bože kako su čudni ti prstići kao da nikada nisu ni bili moji!) držim ruski bukvar tek stigao iz Topole, svodovi školskog hodnika su visoko a izlaz je daleko. Na kraju hodnika su vrata, iza njih dva hodnika koja se račvaju (pravi triler, filmski, video, muzički ‒ nebitno!). Bol ne osećam, umor ne osećam, no volju da kroz ovaj lavirint koji me ne mazi, iznova i iznova prolazim... i znam (he he he) da ne mogu iz njega da izađem...             „...bilo je to sve što smo Vam pripremili za večeras...(fšžšfsžsifž)... Beograde, dobro jutro! ” (kap, kap, kap, kap, kap.............).

7. etűd               „ ‒ Aludj fiam...”: „0 óra 5 perc ‒ a Belgrádi Rádió Éjszakai műsora éppen most kezdődik... ” …és míg a bevezető taktusok hallatszanak, a tudat egyre gyengébben ver…             Iskolába, sok roma gyerekkel együtt, a napokban indultam… (nappal van, iskolai tumultus, én meg egyedül vagyok). Az ismeretlentől nem félek… (üszkös falak, piszkos WC, a rajzteremben maszatos padok). Az iskola épületétől félek (az iskola üres – gyerekek nincsenek – csak hangok).             Számomra minden új, de mintha már 37 éve itt lennék. 37-szer déjà vu (Időtlen időkig: nem! Tíz év múlva lesz). Ez a nosztalgia alkotó vagy helyreállítási jellegű? De miért is fontos?!             Egyik kezemmel, (a kis kézen, Istenem, milyen furcsák azok az ujjak, mintha sosem tartoztak volna hozzám!) a Topoláról éppen most érkezett orosz ábécéskönyvet tartom, az iskola boltívei magasan vannak, a kijárat meg messze. A folyosó végén ajtó, mögötte a folyosó kettéválik (valódi thiller, film, videó, zenés – nem fontos!). Fájdalmat, fáradtságot nem érzek, de azt, hogy ezt az engem nem dédelgető, kihívó útvesztőt újra és újra végig-járjam… és tudom (ha ha ha), belőle sosem jutok ki…             „… ez volt minden, amit ma éjjelre Önöknek készítettünk… (fszssfszzsszifzs)… jó reggelt, Belgrád!” (csepp, csepp, csepp, csepp, csepp.............).   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Владимир Б. Перић: Етиде оп. 4, УК „Кораци” Крагујевац, 2021.