Ladik Katalin Újvidék,
1942. október 25. –
|
Pók
Karjaiban felsóhajt a villanykörte.
Éjteli szemmel kirázza ölét.
Ez az éhség maga az élet:
az ablak önfeledt kitárulkozása,
a vert csipkefüggöny parázna,
kései életereje, a bútorok
kéjes életéhsége!
Hol vagyok?
A halál előtti
rémült térben.
Szívébe visszanő a csend.
|
Pauk
U zagrljaju mu sijalica uzdahne.
Krilo noći punim očima istrese.
Ta glad je sam život:
razdragano otvaranje prozora,
razvratna, kasna životna snaga
čipkane zavese, pomaman
glad za život nameštaja!
Gde sam?
U prestrašenom
prostoru pre smrti.
U njegovo srce se tišina uvlači.
Prevod: Fehér Illés
|
Forrás:
https://mek.oszk.hu/01300/01328/01328.htm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése